Drótkerítés és Barguzin

Hallgattam egy hete szegény „Bolgár úr” (azaz Bolgár György) műsorát a rádióban, és mindinkább fokozódó részvétet érzek iránta: mintha belátogatott volna a zárt osztályra, ahol türelmesen végig kellett hallgatnia az ápoltak kiselőadásait. A dolog azért szomorúbb és veszedelmesebb. Ugyanis, ha egy társadalom, egy ország (és ebben a keretben bizonyára számos érettségi vizsgát tett: egykor történelmet, irodalomtörténetet tanult hazánkfia) tömeges méretekben enged áltudományos képzelgéseknek, mélyen leszállított árú mítoszoknak, talán az is elképzelhető, hogy ügyes svindlerek megfontoltan és tervszerűen terjesztett fantazmagóriáinak, akkor baj van. Nem csak a műveltség hiánya miatt, hanem a közgondolkodás tévutakra kerülése következtében is.

Az imént szóba hozott műsorban különösen két aktuális napi hír kommentálása keltette fel betelefonáló honfitársaim érdeklődését és az én ijedelmemet. Az egyik a szerb-magyar határon felhúzandó drótkerítés híre, amelyen, miként hallom, sebeket okozó, veszedelmes lemezek lesznek alul és felül (remélem, magasfeszültségű áramot nem vezetnek bele!). Tehát alkalmas lesz arra, hogy a mindenképpen menedéket kereső afrikaiak súlyos sebekkel érkezzenek „szabad magyar földre”: Nem szeretnék most azon elmélkedni, hogy vajon nem lenne-e olcsóbb a határőrség megerősítése (visszaállítása?) és a folyamatos járőrözés, mint a várhatóan véres sebeket okozó drótakadály. Csak éppen megemlítem, hogy annak idején: az osztrák-magyar határon már volt dolgunk ilyen kerítéssel (akkor ezt finomkodva „műszaki zárnak” nevezték), igaz, ezt a létesítményt taposóaknák is kiegészítették: emlékszem esetekre, midőn nyugatra menekülő honfitársaink elveszítették kezüket-lábukat, esetleg életüket. Remélem, a taposóakna, mint kelet-európai hagyomány, most nem kísértette meg az illetékesek képzeletét.

Talán még néhányan emlékeznek arra, hogy a „műszaki zár” lebontása milyen felszabadító és eufórikus hatással járt annak idején. Népünnepélyek, társas összejövetelek sora köszöntötte a szabadító eseményt, magam is elzarándokoltam néhány év múltán ahhoz a szerény emlékműhöz, amely megörökítette a valóban nagyhatású eseményt. (Egy ideig őriztem is egy rozsdás drótdarabot, az egykori „műszaki zár” egy kis szeletét, amellyel egy ismerősöm ajándékozott meg, mint ahogy voltak kollégáim, akik az 56-ban ledöntött Sztálin-szobor egy kis töredékét rejtegették féltve őrzött történelmi ereklyéik között.) Nos, a nyugati „műszaki zár” dicstelen évtizedei után létrehozni egy déli „műszaki zárat”, amely különben a szakértők szerint semmiféle védelmet nem ad az úgynevezett „illegális behatolókkal” szemben, ezen legalábbis elgondolkozhat az, aki nem kedveli, ha a történelem rossz emlékű eseményei idővel ismét a köznapi valóság kellékei lesznek.

A másik betelefonálói érdeklődést kiváltó hír az úgynevezett „Petőfi-temetés” bejelentése volt. Közismert, hogy a Morvai nevű tőkeerős történelem-szakértő beteljesítette már vagy két évtizede szívében hordozott tervét, azaz sírboltba helyezte a költőnek a szibériai Barguzinban, úgymond, megtalált földi maradványait. Ez a történet néhány alkalommal már bejárta a nyilvánosság fórumait. Emlékszem, vagy két évtizede volt már Szibériában egy sikeresnek mondott feltárás, amely a kutatók által megnevezett sírboltban egy muszlim vallási szokások szerint elföldelt asszony csontjait nyilvánította a költő földi maradványainak.

Magam már csak arra emlékszem, hogy midőn a sírbontást irányító antropológus (különben a Kádár-kori magyar államvédelem szorgos munkatársa, számos katolikus kispap börtönbe juttatója) kezébe vette a nevezetes női koponyát, a tanúk szerint rögtön tudta, hogy ez csak Petőfié lehet! Röviddel ezután a barguzini csontváz kiszorult az érdeklődés teréből, hogy most aztán diadalt üljön a Fiumei úti köztemetőben, mint a nagy magyar költő csontmaradványa. Szegény Bolgár úrnak nagy türelemre lehetett szüksége, hogy végighallgassa az újratemetés lelkes híveinek szónoklatait, és persze a hazai tudományos életnek is nagy önuralomra van szüksége ahhoz, hogy nagyobb tiltakozó akció nélkül felülemelkedjék a történteken.

Tulajdonképpen mulatságosnak lehetne tartani mindkét tapasztalatomat, ha egyáltalán volna mosolyogni kedvem azokon a tapasztalataimon, értesüléseimen, amelyek úgyszólván óráról-órára támadják, sértik meg, fumigálják a józan észt. Igazából azt sem mondhatnám, hogy újabban sokkal több ilyen butasággal találkoznék, mint a korábbi esztendőkben. Szép gyűjteményem van az ilyenekből, egyszer talán összeállítok belőlük egy terjedelmesebb válogatást. Befejezésül csak egy régebbi, még az úgynevezett „rendszerváltás” korához fűződő eseményt idézek fel. Amikor a magyar Szent Koronát közjogi magaslatra emelő törvény (még Antall József miniszterelnöksége idején) megszületett, világosított fel valaki az akkori jobboldali-nemzeti „értelmiség” köréből a következőkről. (A történetet, majdnem szóról-szóra igyekszem rekonstruálni.) Tehát. „A szentéletű buddhista uralkodók temetése után néhány évszázaddal csontjaik arany klenódiummá alakultak át. Attila, a hunok királya ilyen buddhista uralkodó volt, és miután a legendás temetés révén hármas koporsója a Tisza mélyére került, csontváza arannyá változott, ez lett a magyar Szent Korona, amit a honfoglaló magyarok, a keletről magukkal hozott ismeretek nyomán, megtaláltak a folyómederben és kiszabadították az iszap alól.” Mindössze ennyi.

Történelmünket legendák, mítoszok, fantazmagóriák kísérik és értelmezik, ezek valóban részei, nem egyszer alakítói a nemzet történetének. Vannak közöttük költőiek, így a Szent István vagy Szent László alakjához fűződő legendák, mint ahogy történelmünk eseményei között is bőven találunk olyanokat, amelyekre büszkék lehetünk. Úgy vélem, hogy sem a szerb határon felhúzandó drótkerítés, sem a barguzini ál-Petőfi eltemetése nem ilyen. Ezer éve európai nemzet vagyunk – európai identitásunkat, mentalitásunkat talán nem kellene butaságokkal megzavarni és visszatérni az ázsiai babonák világába.