Minden diktátor azt szeretné, hogy a világ örökké emlékezetében tartsa, milyen nagyszerű ember volt, milyen nagyot alkotott. Ez a vágy persze arra utal, hogy a diktátorok önismerete és kritikai készsége hagy némi kívánnivalót maga után. Ha ez nem így lenne, akkor minden normális diktátor, arra törekedne, hogy rémtettei minél hamarabb feledésbe merüljenek. Normális diktátor persze nem létezik, mert, aki normális, abból nem válhat diktátor. A diktátorok sajátossága azonban az, hogy bár nem tekintik magukat normálisnak, nem ismerik be azt sem, hogy nem normálisak. Meggyőződésük szerint ők a mások. Nem az átlagemberek. Ők az emberiség, és a törvények felett állnak. Azt tehetnek, amit akarnak, amit jónak tartanak. Miután a diktátorok meggyőződése, hogy okosabbak mindenkinél, minden ügyben egyedül döntenek, legyen szó háborúról, atomerőműről, beruházásról, oktatásról, egészségügyről, sportról. Kedvenc időtöltéseik közé tartozik az építészet és a művészet is. Építészetben a monumentális, de egyébként alapjaiban felesleges épületek felhúzása a legfontosabb diktátori rögeszme. Olyan épületeké, amelyek ezer évig hirdetik az építtető dicsőségét. Miután a költségek nem számítanak – közpénzt költenek, nem a sajátjukat -, az egekbe szökő palotákat, sportarénákat tartják a legalkalmasabbaknak erre a célra.
Hazánkban sincs ez másképpen. Épülnek a sportarénák nyakra-főre. Kis ország lévén, Germánia felépítése helyett Felcsút, az 1824 lélekszámú község világvárossá fejlesztése a diktátori álom. Mellette egy múzeumi negyednek és egy olimpiai létesítménycsokornak a feladata fenntartani örök időkre a közpénzek szétszórásában valóban eddig is nagyot alkotó magyar türannosz emlékezetét. Hogy megépülnek-e az említett létesítmények, az a jövő zenéje? Csak remélni lehet, hogy nem! Léteznek azonban már olyan falak, amelyek nagyon hosszú ideig felejthetetlenné teszik megálmodójuk és megalkotójuk nevét. Olyan falak ezek, amelyekbe mindenki beleütközik, aki hazánkban él. Ezek a falak láthatatlanok, a lelkekben állnak. A gyűlölet, az irigység, a rövidlátás, az intolerancia, az ostobaság tégláiból emelkednek a magasba. Összetartó anyaguk a félelem. A falakat - szintén láthatatlan, szintén a lelkekben kígyózó - árkok teszik bevehetetlenné. Árkok és falak, falak és árkok, magyarok és nem magyarok, zsidók és keresztények, fiatalok és öregek, heteroszexuálisok és homoszexuálisok, városiak és vidékiek, soványak és kövérek, szegények és gazdagok, hasonlóak és különbözőek között. Mindenki mindenki ellen, ahogy a Bikini nóta szól. Egy szétzilált közösség a legalkalmasabb arra, hogy orránál fogva, pórázon vezessék.
Germánia megálmodója a sorozáson festőművésznek vallotta magát. Kancellárként üldözte a modern "zsidó-néger" művészetet és művészeket. A művészetet igyekezett a nemzeti szocializmus szolgálatába állítani. A fülkeforradalom vezetője - bár ezt nem állítja magáról - is festő. Igaz, a festésnél csak két színt használ, a feketét és a fehéret. Ezekbe a színekbe öltözteti az igazságot. Ezek a színek jelenhetnek meg az álmokban, ezekkel a színekkel lehet nagyokat álmodni. Az ő világában nincs helye sokszínűségnek. A szivárvány a liberális buzik jelképe. Mindent meg is tesz azért, hogy színvilága érvényesüljön. Kormánya szponzori tevékenysége például nem terjed túl a hatalom által kedvelt művek és szerzők körén. Nekik külön köztestületet „gründolt” össze. A hatalom magas tiszteletdíjban részesíti e köztestület tagjait, s csak ők juthatnak hozzá állami megrendelésekhez. A kívül maradókra nincs szükség. De ez még nem minden. Politikai okokból szobrokat tüntet el, állíttat fel. Az ő ízlése vált hivatalos közízléssé. A hivatalos közízlés mintaképe a Kossuth tér, amelyet kősivataggá változtatott, kiirtatva több tucat életerős hársfát. S felállíttatta azoknak a szobroknak - milliárdos költségen elkészített - reprodukcióit, amelyek már az elkészítésük idején - a múlt század harmincas éveiben - is elavult stílust képviseltek, s amelyek már a kortárs művészetkritikusoktól is elmarasztaló kritikákat kaptak. A kezdeményezésére elkészült és felállított „német megszállás emlékműve” művészi szempontok alapján nem minősíthető. Kivitelezés és esztétikai megítélés alapján elborzasztó. Célját tekintve felháborító.
A diktátorok közös jellemzője a paranoia, és a küzdelem az őt meg nem értő külvilággal szemben. Ezért építtetnek szögesdrótkerítéssel körbevett táborokat ellenségeiknek. Ezért keresik szüntelenül a hatalom ellenlábasait. Ezért hirdetnek örökös harcot a destruktív elemekkel szemben. Hazánk is eljutott ebbe az állapotba. Falak, árkok, giccsbe fojtott művészvilág, vezetékes rádióként működő sajtó, kormánypropagandát oktató iskolák, mind-mind valósággá váltak. Nincs messze már az az idő sem, amikor a fényesen csillogó szögesdrótfonalakból szőtt kerítés körülöleli hazánkat. A négy méter magas kerítés első szakasza „csupán” százhetvenöt kilométer. Mondhatnánk azt is, ez a fal sem több mint a német megszállás lebontásra ítélt emlékműve. Mondhatnánk, de ezzel becsapnánk önmagunkat. Ekkor pedig a szögesdrótkerítés elkezd kúszni nem csak a határok mellett, hanem körülöleli a lelkekben lévő árkokat is.
A diktátorok igazi vágya éppen ez. Falakkal, árkokkal, szögesdrótkerítésekkel gúzsba kötni a megfékezhetetlen gondolatokat. Nem kellene megvárni, hogy a rozsda rágja szét a szögesdrótokat. Szabadság te szülj nekünk rendet, üzeni a költő. Le kell hát bontani a falakat! Törmelékükkel be kell tömni az árkokat! Be kell olvasztani a szögesdrótokat. Ez a mi munkánk, és nem is kevés.
