Politikai pedofília

A II. János Pál pápa bizalmasai közé tartozó Josef Wesolowski volt nuncius ellen a Vatikánban eljárást indítottak pedofília és gyermekpornográfia vádjával, előtte pedig kizárták a papi rendből. A pannonhalmi bencés gimnáziumban kirobbant botrány kapcsán Várszegi Asztrik főapát ezzel szemben „oktalan támadásokat” emlegetett, illetve bocsánatot kért „azért, hogy mi keresztények ilyenek is vagyunk.” Időközben a diákjait bántalmazó szerzetes-tanár ügyében eljáró hatóság elévülés miatt megszüntette az eljárást. Az érintett pap jelenleg külföldön él, és Ferenc pápától kérte egyházi státuszából való felmentését. Kérdés, hogy a bántalmazások nyomait egész életükben magukon viselő áldozatok számára mindez elégtételt jelent-e.

Jómagam számtalan esetben tanúja voltam annak, hová vezet, hogy a katolikus egyház hivatalosan megbélyegzi az azonos neműek közötti szerelmet. A magukat kereszténynek valló homoszexuális fiatalok nem csekély hányada a cölibátusba menekül, mert másságát nem meri nyilvánosan vállalni az egyházi ideológia ellenében. Természetesen vágyai később is megmaradnak, s óriási a kísértés, hogy az érintett idővel hívei között próbáljon magának partnert keresni. Tapasztalatom szerint a meleg papok egyházi felettesei sokszor pontosan tisztában vannak alárendeltjeik hajlamaival, de a hazánkban tapasztalható vészes paphiány miatt hallgatólagosan tudomásul veszik a jelenséget.

E sorok írója csaknem két évtizedet töltött el laikusként a katolikus egyház ásatag építményének falai között, és maga is azt vallja, hogy egy politikai napilap nem lehet teológiai, valamint egyházjogi kérdések eldöntésének fóruma. Csakhogy a hivatásos papságnak sajnálatosan a reformáció által sem megkérdőjelezett intézménye nem csupán a pedofíliának lehet a melegágya. Constantinus nevezetes rendelete óta a maga sajátos érdekeit képviselő klérus folyamatosan a mindenkori államhatalommal való együttműködésre törekszik. Olyannyira, hogy még az egykori keleti blokk deklaráltan ateista és gyakorlatukat tekintve egyházüldöző rendszereivel is kiegyezett. Sokat mesélhetne erről a haláláig lényegében kiközösítettként élő Bulányi György. Annál pedig mi sem természetesebb, mint hogy a Horthy-korszak feltámasztására törekvő, magát „nemzeti-keresztényként” meghatározó Orbán-rezsimet esetenként a keresztényi tanítások ellenében is támogatja a történelmi egyházak papsága.

Trón és oltár szövetsége mindannyiunk érdeklődésére számot tartó közügy. Hogyne lenne az, amikor a klérus meggyőzés útján történő térítés helyett állami eszközökkel próbálja ránk kényszeríteni a maga értékrendjét? Hovatovább beférkőzik magánéletünkbe is. Meg akarja mondani nekünk, a hét mely napján szabad vásárolnunk. Kötelező tantárggyá tett hit- és erkölcstan címén lényegében tudománytalan és túlhaladott eszmékkel mérgezi gyermekeink lelkét. Mindeközben cinkos hallgatásával szentesíti a rezsim megkérdőjelezhető intézkedéseit. Kósza hírek már arról is érkeznek, hogy a déli határra felhúzandó vaskerítést papok fogják felszentelni.

A társadalom ily módon történő megrontását én csak politikai pedofíliaként tudom értelmezni.

A diktátorok vágyai

Minden diktátor azt szeretné, hogy a világ örökké emlékezetében tartsa, milyen nagyszerű ember volt, milyen nagyot alkotott. Ez a vágy persze arra utal, hogy a diktátorok önismerete és kritikai készsége hagy némi kívánnivalót maga után. Ha ez nem így lenne, akkor minden normális diktátor, arra törekedne, hogy rémtettei minél hamarabb feledésbe merüljenek. Normális diktátor persze nem létezik, mert, aki normális, abból nem válhat diktátor. A diktátorok sajátossága azonban az, hogy bár nem tekintik magukat normálisnak, nem ismerik be azt sem, hogy nem normálisak. Meggyőződésük szerint ők a mások. Nem az átlagemberek. Ők az emberiség, és a törvények felett állnak. Azt tehetnek, amit akarnak, amit jónak tartanak. Miután a diktátorok meggyőződése, hogy okosabbak mindenkinél, minden ügyben egyedül döntenek, legyen szó háborúról, atomerőműről, beruházásról, oktatásról, egészségügyről, sportról. Kedvenc időtöltéseik közé tartozik az építészet és a művészet is. Építészetben a monumentális, de egyébként alapjaiban felesleges épületek felhúzása a legfontosabb diktátori rögeszme. Olyan épületeké, amelyek ezer évig hirdetik az építtető dicsőségét. Miután a költségek nem számítanak – közpénzt költenek, nem a sajátjukat -, az egekbe szökő palotákat, sportarénákat tartják a legalkalmasabbaknak erre a célra.

Hazánkban sincs ez másképpen. Épülnek a sportarénák nyakra-főre. Kis ország lévén, Germánia felépítése helyett Felcsút, az 1824 lélekszámú község világvárossá fejlesztése a diktátori álom. Mellette egy múzeumi negyednek és egy olimpiai létesítménycsokornak a feladata fenntartani örök időkre a közpénzek szétszórásában valóban eddig is nagyot alkotó magyar türannosz emlékezetét. Hogy megépülnek-e az említett létesítmények, az a jövő zenéje? Csak remélni lehet, hogy nem! Léteznek azonban már olyan falak, amelyek nagyon hosszú ideig felejthetetlenné teszik megálmodójuk és megalkotójuk nevét. Olyan falak ezek, amelyekbe mindenki beleütközik, aki hazánkban él. Ezek a falak láthatatlanok, a lelkekben állnak. A gyűlölet, az irigység, a rövidlátás, az intolerancia, az ostobaság tégláiból emelkednek a magasba. Összetartó anyaguk a félelem. A falakat - szintén láthatatlan, szintén a lelkekben kígyózó - árkok teszik bevehetetlenné. Árkok és falak, falak és árkok, magyarok és nem magyarok, zsidók és keresztények, fiatalok és öregek, heteroszexuálisok és homoszexuálisok, városiak és vidékiek, soványak és kövérek, szegények és gazdagok, hasonlóak és különbözőek között. Mindenki mindenki ellen, ahogy a Bikini nóta szól. Egy szétzilált közösség a legalkalmasabb arra, hogy orránál fogva, pórázon vezessék.

Germánia megálmodója a sorozáson festőművésznek vallotta magát. Kancellárként üldözte a modern "zsidó-néger" művészetet és művészeket. A művészetet igyekezett a nemzeti szocializmus szolgálatába állítani. A fülkeforradalom vezetője - bár ezt nem állítja magáról - is festő. Igaz, a festésnél csak két színt használ, a feketét és a fehéret. Ezekbe a színekbe öltözteti az igazságot. Ezek a színek jelenhetnek meg az álmokban, ezekkel a színekkel lehet nagyokat álmodni. Az ő világában nincs helye sokszínűségnek. A szivárvány a liberális buzik jelképe. Mindent meg is tesz azért, hogy színvilága érvényesüljön. Kormánya szponzori tevékenysége például nem terjed túl a hatalom által kedvelt művek és szerzők körén. Nekik külön köztestületet „gründolt” össze. A hatalom magas tiszteletdíjban részesíti e köztestület tagjait, s csak ők juthatnak hozzá állami megrendelésekhez. A kívül maradókra nincs szükség. De ez még nem minden. Politikai okokból szobrokat tüntet el, állíttat fel. Az ő ízlése vált hivatalos közízléssé. A hivatalos közízlés mintaképe a Kossuth tér, amelyet kősivataggá változtatott, kiirtatva több tucat életerős hársfát. S felállíttatta azoknak a szobroknak - milliárdos költségen elkészített - reprodukcióit, amelyek már az elkészítésük idején - a múlt század harmincas éveiben - is elavult stílust képviseltek, s amelyek már a kortárs művészetkritikusoktól is elmarasztaló kritikákat kaptak. A kezdeményezésére elkészült és felállított „német megszállás emlékműve” művészi szempontok alapján nem minősíthető. Kivitelezés és esztétikai megítélés alapján elborzasztó. Célját tekintve felháborító.

A diktátorok közös jellemzője a paranoia, és a küzdelem az őt meg nem értő külvilággal szemben. Ezért építtetnek szögesdrótkerítéssel körbevett táborokat ellenségeiknek. Ezért keresik szüntelenül a hatalom ellenlábasait. Ezért hirdetnek örökös harcot a destruktív elemekkel szemben. Hazánk is eljutott ebbe az állapotba. Falak, árkok, giccsbe fojtott művészvilág, vezetékes rádióként működő sajtó, kormánypropagandát oktató iskolák, mind-mind valósággá váltak. Nincs messze már az az idő sem, amikor a fényesen csillogó szögesdrótfonalakból szőtt kerítés körülöleli hazánkat. A négy méter magas kerítés első szakasza „csupán” százhetvenöt kilométer. Mondhatnánk azt is, ez a fal sem több mint a német megszállás lebontásra ítélt emlékműve. Mondhatnánk, de ezzel becsapnánk önmagunkat. Ekkor pedig a szögesdrótkerítés elkezd kúszni nem csak a határok mellett, hanem körülöleli a lelkekben lévő árkokat is.

A diktátorok igazi vágya éppen ez. Falakkal, árkokkal, szögesdrótkerítésekkel gúzsba kötni a megfékezhetetlen gondolatokat. Nem kellene megvárni, hogy a rozsda rágja szét a szögesdrótokat. Szabadság te szülj nekünk rendet, üzeni a költő. Le kell hát bontani a falakat! Törmelékükkel be kell tömni az árkokat! Be kell olvasztani a szögesdrótokat. Ez a mi munkánk, és nem is kevés.

Menekült-békemenet Amerikáért

Nagyonszántó és mélyszabású elemzést(?) tett közzé a Civil Összefogás nevű pénznyelő honlapján a még a Békementnél is civilebb ifj. dr. Lomnici Zoltán. Írásában a magyar nyelv kegyetlenül összeverekedett a jogi szakértelemmel, hogy a végén mindkét harcoló fél holtan terüljön el a cikk alatt. De nem is ez a lényeg.

A dolgozat címe: „Illegális belépés – Amerikában vétség és bűntett is lehet”. Nem kell éleseszűség, hogy megsejtsük, mily kormányfüggetlen, civil cél érdekében forgatta meg a klaviatúrát a doktor. A pártállami múltjával imádott Csizmadia László CÖF-elnök ifjú Matolcsyja alighanem a Wikipédiából célozgatott össze egy párhuzamra valót a hazai migránsok, és az amerikaiak között. Arról értekezik, hogy az USA-ba törvénytelenül nem lehet belépni. (Nahát!?) A valószínűleg a Google-fordítón megfuttatott szöveg pontosan arra alkalmas, amire szánta előállítója. Hogy a Békemenet második sorától hátra végképp semmit se értsenek belőle. A lényeg a címben van, slussz!

Nota bene: nem tudják oly mélyen gyűlölni Amerikát, hogy hasznos hülyéiknek ne citálhassanak a jenkiktől. (Ezek, ha megszorulnak, még Sorost is képesek megszeretni.) Az egésszel csak az a baj, hogy a dörgő példabeszédet sem a szerző, sem Csizmadia, de még a civilek fősámánja, Fricz Tamás sem olvasta végig. Különben sosem hagyták volna benne a humánumról szóló végét. Például: Obama elnöksége idején rendezték a bevándorlók életviszonyait – bocs, a szó szerinti idézetért! -, „a súlyos bűncselekményt nem elkövetett, végső soron a társadalom tagjaivá vált” bevándorlókat kitoloncolás helyett integrációval segítik. „11,3 millió illegális migránsból ötmillió élete válhat nyugodtabbá.”

Még egy ilyen bölcs civil cikk, aztán csak leshetnek, ha jön rájuk a KEHI…

Szerző
Veress Jenő