2015 nyara sok mindent elárult napjaink pénzügyi kapitalizmusának természetéről. Görögország nemrég még egyike volt az Európai Unió szuverén tagállamainak. Igaz, évek óta kimagaslóan nagy államadóssággal küzd, de polgárai mégis a közös valutát használó európai elit összkomfortos életét élték. 2014-ben azonban a jobbközép Szamarasz-kormány annyira rosszul szerepelt az EP-választásokon, hogy kénytelen volt pénzügyminisztert váltani, s ezután kicsit enyhítettek a drasztikus megszorításokon. A gazdaságban az év vége felé mutatkoztak is a javulás jelei, mindez azonban a görög választóknak már kevés volt. 2015 januárjában egy radikális baloldali pártnak szavaztak bizalmat, mert nem kevesebbet ígért, minthogy véget vet a görögök adós-rabszolgaságának. Erre kiváló alkalom kínálkozott, amikor június 30-áig nem fizették ki az IMF-nek járó aktuális törlesztő-részletet, s az ország technikai értelemben csődbe jutott. Az újabb mentőcsomagról kezdődő tárgyalásokon az ifjú miniszterelnök, Ciprasz valóságos népmesei hősként indult harcba a háromfejű sárkány (trojka) ellen, de vélhetően nem jó taktikával. Otthon ugyan látványos sikert aratott a népszavazási akciójával, ám ez pürrhuszi győzelemnek bizonyult. A hitelezők hamar bebizonyították, hogy – miután pénzről van szó – ilyenkor nem tűrnek el semmiféle pávatáncot. Ha a görögök tagjai akarnak maradni a valutaövezetnek, akkor az eddigi megszorításoknál még súlyosabbakat kell elviselniük. Talán nem túloztak azok az elemzők, akik szerint Ciprasznak néhány hét alatt sikerült elérnie, hogy Görögország a hitelezők protektorátusává vált.
Érthető, hogy a görög válság a világsajtó vezető híre lett, s mindenki politikai ízlése és hovatartozása szerint kommentálja az eseményeket. A szocialisták például régóta várnak egy Tony Blair-hez vagy Gerhard Schröder-hez mérhető európai politikus eljövetelére, s emiatt most szívesen panaszkodnak a baloldal újabb vereségéről. A Ciprasz-kormány szerintük valódi gazdaságpolitikai alternatívát, igazi neokeynesiánus keresletélénkítő programot kínált, csak éppen esélyt sem kapott a megvalósításra. Őszintén szólva ilyen tervekről nem lehetett olvasni még azokban a javaslatokban sem, amelyeket a görög kormány terjesztett a tárgyalópartnerei elé. A később lemondott, meglehetősen „laza” pénzügyminiszter, vagy maga a miniszterelnök inkább a karzat közönségének játszott. A hitelezők terrorjáról panaszkodtak, vagy azt kérték, hogy a németek fizessenek kártalanítást a II. világháborúban okozott pusztításokért. Persze a másik oldalon sem volt sokkal jobb a helyzet. Angela Merkel hívei könnyen meggyőzhetők voltak ugyanis arról, hogy a lusta görögök nem érdemlik meg a protestáns, takarékosságáról híres „észak” nagyvonalú támogatását. Egyrészt már az euróhoz való csatlakozáskor is hazudtak az államadósságuk tényleges mértékéről – és ez igaz is –, másrészt a német, holland, finn stb. adófizetők pénzéből akarnak magas nyugdíjakat, 13., 14. stb. havi béreket fizetni. Így a görög válság – legalábbis a német választópolgár számára – megnyugtatóan egyszerűnek látszik: a jó emberek támogatják az arra érdemteleneket.
A legújabb kori görög dráma valójában már akkor elkezdődött, amikor az országot 2001-ben – főként politikai megfontolások alapján – felvették a Gazdasági és Pénzügyi Unióba. A gazdaság ettől ugyan még nem vált fejletté, de egy valami biztosan nagyot változott. A görögök a csatlakozásuk előtt nagyjából 18 százalékos kamatszint mellett vehettek fel drachma-hiteleket, de az euróhitel kamata már csak 3 százalék körül mozgott. A lakosság és a kormányok egymásra licitáltak a hitelek felvételében és a felelőtlen költekezésben. Erre persze utólag sincs mentség, bár megjegyezzük, hogy a viszonylagos pénzbőség éveiben más uniós tagállamokban is hasonló volt a helyzet. Írországban és Spanyolországban például ugyanígy hitelből voltak gigantikus ingatlanfejlesztések, s az eladhatatlan lakások, üdülők évek óta valóságos szellemvárosként várnak a jobb időkre.
A mértéktelen eladósodást azonban nem csak a rossz döntések idézték elő. A válság kialakulásában komoly szerepet játszottak a közös valuta belső ellentmondásai is. Nagyon eltérő fejlettségű országok – köztük a görögök – váltak a monetáris unió tagjaivá. Valamennyien önként mondtak le az önálló, nemzeti monetáris politika jogáról, átruházva például az árfolyampolitika alakítását az Európai Központi Bankra. Márpedig ebből az is következett, hogy a rugalmatlan euró révén a gazdag „északi” államok tovább gazdagodhatnak, nem kis mértékben a szegényebb „déliek” rovására. Amikor például a pénzügyi buborék 2008-ban kipukkadt, a görögök mellett az írek, a spanyolok, és a portugálok is bajba kerültek, s a válság értelemszerűen rontotta az euró árfolyamát a többi valutával szemben. A görögök esetében nem érvényesült a leértékelődés, emiatt náluk az export inkább csökkent, és nőtt a kereskedelmi és fizetési mérleg hiánya. Németország azonban a gyengébb euró miatt valóságos szárnyalásba kezdett, kivitele ma már közelít az Egyesült Államok szintjéhez. De talán ennél is fontosabb, hogy a görögök az első két mentőcsomag mintegy 240 milliárdnyi euróját nem hazai fejlesztésekre, hanem jórészt lejárt államkötvényeik kifizetésére, kamatokra és bankmentésre fordították. Névértéken vásárolták vissza például a német bankoktól is a piacokon már jóval kevesebbet érő államkötvényeiket. Eddig az elemzők többsége csak a magas nyugdíjakat és a lustaságot kárhoztatta. Nem tagadva persze a felelőtlen eladósodás tényét, ideje lenne azért arról is beszélni, hogy ki kit finanszíroz a nemzetközi gazdasági kapcsolatokon keresztül és eddig vajon mire költhették a görögök a mentőcsomagok pénzét.
Ismert a világhírű közgazdászok drámai hangú nyílt levele, amelyben Angela Merkel segítségét kérték. Javasolták, hogy engedjék el a görög adósságok egy részét és a hitelezők szakítsanak végre a sehova nem vezető, megszorítás-központú gazdaságpolitikával. Ráadásul – amire talán jó 70 éve nem volt példa – még az IMF szakértői is úgy gondolják, hogy a görögök 300 milliárd euró feletti adóssága jelentős könnyítések nélkül nem lesz fenntartható. Vélhetően a Nemzetközi Valutaalap sokakat meglepő véleményének is szerepe volt abban, hogy a német kancellár legutóbb már engedékenyebben nyilatkozott. A görög adósság elengedésről ugyan nem, de a könnyítésről (kamatcsökkentés, törlesztési határidő hosszabbítása) azért lehet szó.
Valójában arra lenne szükség, hogy amikor megkezdődnek az érdemi tárgyalások a harmadik, immár 86 milliárdos mentőcsomagról, Európa döntéshozói egyéb lehetséges alternatívákat is mérlegeljenek. Vélhetően ezek egyike sem jelenti „a” megoldást, de talán – az amúgy elkerülhetetlen megszorítások mellett – további módszerek bevonásával javulhat a helyzet. A XX. század gazdaságtörténetéből tudjuk, hogy rendkívüli helyzetekben például az inflációs politika is képes volt enyhíteni a kezelhetetlen adósság-terheket. Ennek ma – ugyanúgy mint az 1920-as években – elsősorban a jegybankárok konzervativizmusa jelenti a legfőbb akadályát. Milton Friedmannak és követőinek mára sikerült elérniük, hogy aki csak gondolkodni mer az ellenőrzés alatt tartott inflációs politika lehetőségéről, az már hazaárulónak tekinthető. Apró epizód 2015 júliusából: a görög válság tetőpontján több száz újságíró várta lélegzetvisszafojtva Mario Draghi, EKB elnök sajtótájékoztatóját. Mindenki arra volt kíváncsi, hogy vajon a központi bank hajlandó-e felemelni azt a rendkívüli segélykeretet, amellyel a görög bankok azonnali összeomlása elkerülhető. Draghi elnök azonban nem hagyta zavartatni magát: hosszasan fejtegette az EKB 2 százalék alatti inflációs céljának fontosságát, s csak utána – mintegy mellékesen – mondott igent.
Az Európai Unió fennmaradásában érdekelt politikusoknak komolyan kellene foglalkozniuk a Thomas Piketty által szorgalmazott globális tőkeadó gondolatával is. Ezt a javaslatot azonban csak megfelelő politikai és szakmai előkészítés után érdemes egyáltalán felvetni. Mindenekelőtt az off shore bankok tevékenységének nemzetközi korlátozására lenne szükség, miután a tőke menekülését az adóztatás elől ma senki és semmi nem akadályozza. Piketty javaslatának aktualitását egyébként a görögországi események fényesen igazolták. 2015 júliusában a nagybetétesek már réges-régen kimenekítették a tőkéjüket Görögországból. Ennek nagyságrendje amúgy nagyjából a fele lehetett a harmadik mentőcsomagnak, amelyért a görögök kénytelenek voltak a háborús diktátumokra emlékeztető feltételeket is elfogadni. Így állhatott elő az a tragikomikus helyzet, hogy a bezárt bankok heteken keresztül már csak a nyugdíjasok, a bérből élők napi kifizetéseit korlátozva tartották fenn magukat.
Tagadhatatlan tény, hogy a görög adósságválságban a gazdasági és politikai szempontok folyamatosan keveredtek egymással. Biztosan nem a véletlen műve, hogy az Európai Központi Bank éppen a Sziriza győzelme után, 2015 februárjában változtatott korábbi segítségnyújtási gyakorlatán. A görög állampapírokat már nem automatikusan, hanem csak a saját hitelminősítési eljárása keretében fogadta el biztosítékként. A tekintélyes közgazdászoknak igazuk lehet abban, hogy pusztán újabb megszorításokkal Görögország a harmadik nekifutásra sem lesz képes kilábalni a válságból. Ugyanakkor azt is látniuk kellene, hogy a sok kárt okozó neoliberális kurzus még a 2008-as pénzügyi összeomlás után sem ért véget. Az európai állam- és kormányfők ugyanis csak a szokásos terápiát választották, amitől a betegek sorsa általában nem szokott javulni. Az európai baloldalnak ezért realitásként kell számolnia azzal, hogy a neokeynesianus fordulatot nem lehet csupán egyetlen, ráadásul nagyon eladósodott országban végrehajtani.
