Duplex veritas?

Publikálás dátuma
2015.07.25 10:55
Lévai Anikó is részt vett a karitatív akcióban FOTÓ: MTI/KISS TAMÁS/MÖS
Fotó: /
A menekült-kérdéssel kapcsolatban fellángolt szenvedélyes, immár társadalmi méretűvé növekedett politikai viták áldatlan állapotában üdítően hatott az a híradás, amely arról szólt, hogy az Ökumenikus Segélyszervezet és a Magyar Evangélikus Egyház szervezésében a miniszterelnök felesége is részt vett a hozzánk érkező migránsok gyermekeinek megsegítését szolgáló karitatív akcióban.

Lévai Anikó részvétele példaértékű. S amit az eseményhez az alábbiakban hozzáfűzünk – s ezt az esetleges félreértések elkerülése végett nyomatékosan hangsúlyoznunk kell - semmit sem kíván levonni ennek a tanúságtevő részvételnek a jelentőségéből, hanem ellenkezőleg: a példaadás egyetemes érvényű üzenetét szeretnénk vallási és világnézeti, valamint pártállásra való tekintet nélkül kiemelni. Mert itt egy olyan sokatmondó esemény történt, ami a nemzeti konzultációból kimaradt. Ott ugyanis a menekült-áradattal szemben történő védekezés szükségességére szűkült a kérdésfeltevés, miközben szó sem esett az attól elválaszthatatlan erkölcsi kötelességről, hogy a bajba jutottakon segítenünk kell. Ha viszont ezt az általános és a humánum diktálta követelményt kihagyjuk és nemzeti érdekeinket ettől függetlenítve akarjuk érvényre juttatni, akkor az érdekérvényesítésünk egyoldalú és ellentmondásos, adott esetben embertelen lesz, amit a kormányzati törekvések messzemenően igazolnak.

A lelkiismeretlen állam

A karitatív akcióhoz egy nyilatkozat is társult, mely szerint az államnak az állami feladatokat kell ellátnia, míg a civil szervezeteknek, magánembereknek - egyénenként vagy közösségi formában - a lelkiismereti meggyőződésük alapján az erkölcsi normák szerint kell cselekedniük. Az eseményhez fűzött nyilatkozat az állami feladatok és civil szféra megkülönböztetésének hangsúlyozásával a menekült-ügytől független, általános érvényűen értelmezhető megállapítást tartalmaz. S ez az, ami gondolkodásra késztet.

Az állami és a civil szféra erkölcsi alapon való megkülönböztetése alighanem téves. Hiszen az állami feladatokat sem lehet lelkiismeretlenül, a morális elveket mellőzve végezni, különösképpen nem ott és nem akkor, ha az emberi nyomorúsággal és kiszolgáltatottsággal találkozunk. Ilyen és ehhez hasonló esetekben a legkevésbé sem indokolt különbséget tenni az állam és az állampolgárok által követett erkölcsi normák között. Noha a történelemben számtalanszor előfordult, hogy az állam fölül akart emelkedni az etikai korlátokon, mert céljainak megvalósítása erkölcsi akadályokba ütközött. Ámde ezek a példák aligha igazolják a különbségtétel jogosságát, inkább az ellenkezőjét: a kitűzött célok pillanatnyi hasznossága és népszerűsége rövidesen a legembertelenebb felfogások igazolásához vezetett és utat nyitott az embert mindig kísértő gonoszság elszabadulásához. Az erkölcsi-etikai elvek fölé emelkedés erőfeszítése kudarcra van ítélve, s minél messzebb kerülünk az értékrend meghaladhatónak vallott korlátaitól, annál gyorsabban olvadnak el a hasznosnak és elérendőnek remélt célok, mint Ikarusz szárnyairól a viasz. Negatív értelemben bizonyítva, hogy egyén és társadalom, állam és állampolgár erkölcsi felfogása szorosan összefügg.

Jóllehet az állam kötelezettségei valóban eltérnek a rábízottak feladataitól, de ez inkább arra figyelmeztet, hogy az állam felelőssége nagyobb és súlyosabb, mint az állampolgáré, aminek a felelősség mértékével arányos erkölcsi kötelezettség vállalásában kell megnyilvánulnia. Ha viszont ettől eltekintünk, akkor oda jutunk, hogy a cél szentesítheti a megvalósításához használt eszközöket, függetlenül a hozzájuk rendelt etikai értékek minőségtől. A közhiedelemben tévesen a jezsuitáknak tulajdonított „a cél szentesíti az eszközt”-mondásért a felelősség inkább Machiavellit terheli, aki a hatalom megtartása érdekében megengedően szólt az erkölcsi elvek felfüggesztéséről, ámde felszínes követőivel szemben hangsúlyozta, hogy a megsértett értékrendet minél előbb vissza kell állítani, mivel tudta, nagyon is jól tudta: nincs olyan hatalmi berendezkedés, amely tartósan nélkülözhetné az ember együttéléséhez feltétlenül szükséges etikai értékrendet. Arra a kézenfekvő ellenvetésre is megtalálta a választ, amely szerint a jogtalanságot elkövető személy erkölcstelen cselekedetével elveszíti a megsértett rend visszaállításához elengedhetetlenül szükséges hitelességet. Machiavelli azt ajánlja, hogy az elkövetőnek másra kell hárítania az általa elkövetett bűnt. Bűnbakot kell találnia politikai ellenfelei vagy hűséges udvaroncai között. Ha elég ügyes, akkor az ellenfelei között talál rá az alkalmas alanyra, ha viszont ennek híján van, hűséges emberei közül kell feláldoznia valakit, ami persze veszteség, de nem akkora, mint amilyent az elkövetett bűnért járó ítélet okozhat.

A kettős igazság

A gondolkodás történetében az a kísérlet is elbukott, amely a 13-ik században a párizsi egyetem professzorának, a Saint-martin-de-liege-i kanonoknak, Barbanti Sigernek a nevéhez fűződik. Ő ugyanis a „duplex veritas”-t, a kettős igazságot hirdette, mondván, hogy ami igaz a teológiában, az nem feltétlenül igaz a filozófiában, miként a filozófia igazságait sem lehet számon kérni a teológia művelőin. De állítólag ő is csak azért „találta ki” ezt az ismeretelméletileg bizonyíthatatlan és a valóságot megkettőző elméletet, hogy a saját korának felfogásától idegen feltevéseit szalonképessé tehesse. Ugyanarról a dologról mást mondott a teológusoknak, és mást a filozófusoknak. Mindenkinek a saját szája íze szerint beszélt. Hogy ő maga valójában mit gondolt, s hogy a világ dolgairól ténylegesen miként vélekedett, azt legfeljebb csak néhány elszólásából tudhatja meg a kíváncsi utókor.

Azért is érdemes az előbbi elméletet felidézni, mert a karitatív akció magyarázatául szánt nyilatkozat túlmutat a konkrét eseményen és az állam működésének hátterébe enged betekintést, amely eszerint más mércével akarja mérni önmagát, mint a rábízott polgárait. Eszerint az erkölcsi előírások az állampolgárokra vonatkoznak, míg az államra, illetve az állam vezetőire valami más.

Közvetett módon a napjaink kormányzatával szemben megfogalmazott „kettős beszéd” indokára is utal. Ezért tarthatják az állami vezetők a maguk számára megengedhetőnek, sőt, kívánatosnak, hogy másként nyilatkozzanak a nemzetközi fórumokon és másként a hazai nyilvánosság előtt. De ahogy nem lehet elkülöníteni az állam által képviselt erkölcsi felfogást az állampolgáraiétól, ugyanúgy nem lehet a „kettős beszéddel” igazat, és csakis az igazat kimondani. Ha ugyanarról - a nyilvánosság összetételétől függően - mást és mást mondunk, akkor az igazság olyan mértékben válik viszonylagossá, hogy a kétféle kijelentés közül egyik sem tud közelebb jutni a valósághoz, hanem egymásba botlanak, összekeverednek és nem kívánt párviadaluk – merthogy egyiküknek mégis csak érvényre kellene jutnia! – döntetlenre végződik, ami csak növelheti az eloszlatásra szánt bizonytalanságot.

Ezért aztán nem is igen berzenkedhetünk amiatt, hogy a nemzetközi fórumokon – ha egyáltalán igaz - „kettős mércével” mérnek minket, azaz, szigorúbbak hozzánk, mint másokhoz, hiszen a „kettős beszéd” és a „kettős mérce” összefügg egymással. Amíg a „kettős beszéd” használatban marad, addig aligha várhatjuk el, hogy oldódjon-enyhüljön velünk szemben a gyanakvás. Hiszen vezető politikusaink megnyilvánulásaiból csak üggyel-bajjal lehet kihámozni az igazságot. Azt pedig szinte lehetetlen megtudni, hogy amikor beszélnek, mire is gondolnak valójában.

Államérdek

Ahogy a valóságot, úgy a valóságra reflektáló ember és az általa kialakított hatalmi rendszer magatartását sem lehetséges egymástól elválasztható erkölcsi felfogások szerint múlékony kedvünkre feldarabolni. Abban a tévhitben pedig a legkevésbé, hogy az egyéni érdeknél magasabb rendű államérdek, ha szükséges, túlléphet a humánum akár legalapvetőbb elvein is. A harmincéves háborúban sokat szenvedett német szatíraíró, J. M. Moscherosch keserű történelmi tapasztalatai alapján jegyzi meg, hogy az államérdek, „a ratio status eredete szerint gyönyörű, kiváló és isteni dolog. De mit nem tehet meg az ördög? Társult a ratio statussal s ezt annyira kiforgatta, hogy most már semmi más, mint a világ legnagyobb csirkefogósága egy uralkodó, aki a ratio statusra ügyel, e név alatt szabadon teheti, amire kedve van.” „Olyan por ez – írja egy másik művében -, melyet az uralkodók az alattvalóik szemébe szórnak; egyike a legkiválóbb mesterfogásoknak, hogy a csőcseléket lecsillapítsák.”

Összefoglalva elmondhatjuk, semmi ésszerű okunk sincs azt feltételezni, hogy az államra való hivatkozás felfüggesztheti a humanitás általános erkölcsi követelményeit, amely a bajba jutott embertárs megsegítésére késztet. Ha azonban mégis ragaszkodunk az állam és az egyén erkölcsi kötelezettségeinek megkülönböztetéséhez, akkor legfeljebb arra a következtetésre juthatunk, hogy ebben a vonatkozásban az állam felelőssége felülmúlja az egyén részéről elvárható felelősségvállalás mértékét, amennyiben az államhatalomnak jóval erősebb eszközei és tágabb lehetőségei vannak a segítségnyújtásra, mint az egyénnek vagy a civil közösségeknek.

Minden alapot nélkülöz az a „munkamegosztás”, mely szerint az állam intézményes erkölcsi mulasztásait civil mozgalmak orvosolhatják. Enyhíthetik ugyan, mint ahogy a történelemben is számtalan példa mutatja, de ellensúlyozni képtelenek. A legjobb, ha mindkét szféra, az állam és a civil társadalom együttműködik, ugyanazon erkölcsi meggyőződés alapján tevékenyen szorgalmazza a modern társadalmakban oly’ annyira hiányzó szolidaritást, hogy a posztmodern világunkban elharapódzó szociális igazságtalanságból fakadó bajokat enyhítse. Azok a politikusok, akik az állampolgárokat a segítségnyújtás kötelességére figyelmeztetik, miközben ők maguk ezzel ellentétes szellemben cselekszenek, újfent a kettős igazság hibájába esnek.

A pluralizmus többféle erkölcsi értékrend egymás mellett élését jelenti. De az általános humanitárius elvekben nincs és nem is lehet vita. Különösen akkor nem, ha globális gondokkal kell szembenéznünk. Ebben az esetben nemhogy az állam és az egyén erkölcsi felfogása között nem lehet különbség, hanem maguknak a demokrácia és az európai kultúra iránt elkötelezett államoknak is meg kell találniuk az együttműködés feltételeit és a közös cselekvés útját. Mert sem egyén, sem intézmény, sem pedig bármely tiszteletre méltó testület sem juthat más elhatározásra, mint Camus „A pestis” című regényének a főhőse: „az áldozatok oldalára állok mindig, hogy fékezzem a rombolást”.

A miniszterelnök felesége pedig éppen ezt tette. Magatartása egyetemes érvényű: nemcsak az egyének és civil szervezetek tekinthetik példának, hanem maga az állam is.

2015.07.25 10:55

Meglepetések érhetnek, ha tévét nézünk az ünnepen

Publikálás dátuma
2018.08.19 12:33

Fotó: rtlklub.sajtoklub.tv/
„Talán már a mostani hosszú hétvégén is az lehet a nézőknek ünnep, hogy be sem kapcsolják a tévét. A műsorokat elnézve ez sem lenne meglepő.”
Nemzeti ünnep, vagy össznemzeti tévénézés. Ez a dilemma március 15-én, vagy október 23-án éppúgy felbukkan, mint most, augusztus 20-a alkalmából. A hatalmat minden tekintetben kiszolgáló, egykor közszolgálatinak indult, ma már csak annak csúfolt tévéknek persze nincs sok választásuk. Az M1 hírcsatorna, a Duna TV és a Duna World már csak azért is kénytelen nyomon követni az ünnep eseményeit, nehogy a politikusok fontos üzenetei ne jussanak el a széles néprétegekhez. Az más kérdés, hányan nézik ezeket az – általában – élő közvetítéseket, de végül is nekik a nézőszám úgysem számít. A kereskedelmi adók viszont ilyenkor beleadnak apait-anyait, hogy kiszolgálják a közönséget. Úgy tesznek, mintha az egész ország a készülékek előtt ülne, s nekik csak az a dolguk, hogy jobbnál-jobb filmekkel szórakoztassák a nagyérdeműt.
Az alkotmány, az új kenyér egykori, Szent István újjáéledt mostani napja is eme megosztás jegyében telik a tévékben. Jó hazafiak, hívők és Orbán-hívek már reggel fél 9-kor láthatják az ünnepélyes zászlófelvonást, aztán végigkísérhetik a tisztavatást, a légi és vízi parádét, megnézhetik, kik kapják idén a Szent István Rendet, délután szemtanúi lehetnek a Szent Jobb körmenetnek, a nap betetőzését pedig a Budavári Palotakoncert című operett-gála jelenti a Dunán. Amikor meg épp nem történik semmi, az ünnephez méltó filmekkel próbálják maradásra bírni őket. Bizonyára kevesen tudnak ellenállni e kínálatnak. Ha véletlenül mégis kezükbe kerülne a távirányító, bőséggel ütközhetnek magyar filmekbe. A TV2 délután például leadja Várkonyi Zoltán immár klasszikus Egri csillagokját, utána pedig a Macskafogót. Az M3-on este az István király című 1992-es magyar tévéjáték (nem a musical) látható, az RTL Klubon éjszaka pedig a Csak szex és más semmi című vígjáték. A többiek már bevált amerikai filmekkel keresik a nézők kegyeit. Ami azért érthető, hiszen az ünnepnap sem múlhat el reklámok nélkül, márpedig azokat közönségvonzó műsorok között tanácsos leadni.
Csak a sorozatok és szappanoperák hívei maradnak hoppon, ahogy az már ilyesfajta ünnepi alkalmakkor szokásos. Hétfő lévén a Dunán következne a Kártyavár újabb epizódja, de nem jön, egy hetet várni kell rá. Nem lesz Barátok közt, valamint Éjjel-nappal Budapest sem az RTL-n, valamint Jóban-rosszban a Super TV2-n. Még a Cool-on is elmarad az örök délutáni program, a Cobra 11 című, egyébként remekül megcsinált német krimi-sorozat néhány folytatásának ismétlése. Jó hír viszont e film kedvelőinek, hogy a következő vasárnaptól már vadonatúj részek láthatók az RTL Klubon: a 22. évad epizódjait kezdik vetíteni és várhatóan újabb bravúrosan felvett autópályás üldözések és tömegkarambolok színesítik a jól kitalált történeteket.
És nem ez az egyetlen meglepetés a jövő heti kínálatban. Ugyancsak az RTL Klubon szombat és vasárnap kora délutánonként lesz látható egy 1986-ban forgatott és világszerte vetített sorozat. A simlis és a szende hozta meg Bruce Willisnek az első átütő sikert. Pedig akkor még - a Taxisofőr egyik főszereplőjeként - a női főhős, Cybill Shepherd sokkal ismertebb volt nála. Kettejük remek játéka mellett szellemes ötletek, humoros párbeszédek jellemzik ezt a krimit, amely indulása után nem sokkal megkapott szinte minden jelentős tévésorozat-díjat (Emmy, Golden Globe). Ennél is váratlanabb viszont a TV2-ben esedékes változás. A jövő héten ugyanis - a Tények után - főműsoridőben azonnal jó filmeket vetítenek: bevált, sikeres hollywoodi alkotásokat. Látható lesz a Beverly Hills-i zsaru mindhárom része - Eddie Murphyvel. Megismétlik a Krokodil Dundee két részét, sőt műsorra tűzik még a Csonthülye című dél-afrikai vígjátékot is.
Nem valószínű, hogy ezekkel igyekeznek ellensúlyozni az RTL Klubon menő sorozatokat, mert azokkal úgysem tudnak - a jelek szerint talán már nem is akarnak - versenyezni. Viszont úgy látszik, egyelőre feladták az egész nyarat végigkísérő próbálkozásukat, hogy saját gyártású ál-vetélkedőkkel igyekezzenek magukhoz vonzani a nézőket. Előbb Kasza Tibor játékvezetésével két celeb próbálta - általában sikertelenül - hat hosszú fordulón át kitalálni, hány éves az eléjük állított személy. De nem ez volt a mélypont, hanem az utána következő Extrém Activity, amelyben Ábel Anita irányításával ugyancsak celebek szenvedtek a kitalálandó feladatok dzsungelében. Náluk csak a nézők szenvedtek jobban, hiszen ez a játék (?) egy-két este még akár lehet is szórakoztató, de minden hétköznap egy kicsit (nagyon) sok.
Attól tartunk azonban, hogy a pihenő nem tart sokáig. A nagy kereskedelmi tévék egymást felülmúlva - néha egymás orra elől - vesznek külföldön bevált licensz-műsorokat, hogy aztán a hazai környezethez applikálva azokat, szórakoztassák (hülyítsék) a nagyérdeműt. Így azon sem lehetnek meglepve, hogy a nézők lassacskán megtanulnak válogatni a műsorok között és mindig a kezük ügyében van a távirányító. A nagy hírveréssel beharangozott durranásokról meg előbb-utóbb kiderül, hogy nem nagyok és még kevésbé durranások. Talán már a mostani hosszú hétvégén is az lehet a nézőknek ünnep, hogy be sem kapcsolják a tévét. A műsorokat elnézve ez sem lenne meglepő.
2018.08.19 12:33

Nézzünk hátra, hogy lássunk előre!

Publikálás dátuma
2018.08.19 12:14

Fotó: /
Az angol nyelv villámgyorsan fejlődik. Manapság még annál is gyorsabban, mint az elmúlt évszázadokban. A magyar sokkal konzervatívabb.
Valamikor a történelem homályába vesző iskolás koromban, úgy emlékszem,  tanáraink meglehetősen szigorúan vették helyesírásunkat (és természetesen helyes beszédünket). Ma már talán furcsa, de egy írásbeli dolgozatot, vagy írásban megoldott házi feladatot három szempontból értékeltek: fogalmazás, helyesírás, külalak. Az első kettő kapcsolatos a nyelvhelyességgel, vagy hogy ne legyek olyan nagyképűen tudományos: anyanyelvünk tisztességes használatával. Hiszen utódainknak azt a nyelvhasználatot adjuk tovább, amely belénk rögzült. A gyerekek a családban a szülőktől hallott nyelvet beszélik, ezt alakítja tovább az óvodai, iskolai, majd később a munkahelyi közegben hallott és beszélt gyakorlat.
Közhely, hogy az angolok milyen konzervatívak. Mennyi mindenhez ragaszkodnak egyéni és társadalmi életükben, amin más nemzetek már rég túlléptek. Ugyanakkor az angol nyelv, mindenütt, ahol használják, villámgyorsan fejlődik. Manapság még annál is gyorsabban, mint az elmúlt évszázadokban. Az is közhely, hogy az angol nyelvű színházakban, ahol Shakespeare darabokat adnak elő, nem az eredeti szöveget mondják, hanem megújított, a mai angol közönség számára érthetőbb "fordítását" – vagy ha az eredetit, akkor a közönség a mai nyelvű átírásban kinyomtatott változatot olvassa előadás közben. Esetleg a színpadnyílás fölé helyezett kivetítőn olvasható a mai átirat.
Szerintem a magyar nyelv sokkal konzervatívabb. A néhány évtized múlva ezeréves nyelvemlékünk, a Tihanyi Alapítólevél (1055) latin nyelvű sorai közt több tucat magyar szó, rag, névutó mellett egy egész mondatot lehet olvasni, amelyet ma is értünk: feheruuaru-rea meneh hodu-utu-rea. Mai magyarsággal: a Fehérvárra menő hadi útig. Vagy itt a Halotti Beszéd, amely 1192 és 1195 közt keletkezett, és az első, elejétől a végéig magyar nyelvű írásos dokumentum. Több, mint 820 éves szöveg, azonban kis odafigyeléssel jól érthető. Az eredeti, gótbetűs szöveg ilyen volt: „Latiatuc feleym ʒumtuchel mic vogmuc. ýſa pur eſ chomuv uogmuc”. (Amiben az „ʒ” betű a mai „sz” hangnak, az „ſ” betű pedig – amely nem f, nézzük csak meg alaposan! – a mai „s” hangnak felel meg). Tanítják az iskolában is. Ma így mondanánk: Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk: íme, por és hamu vagyunk.
Nos, az államalapítás utáni évszázadokból jó ha száz évenként maradt egy-egy ilyen írásos nyelvemlék, (a Halotti Beszéd utáni évszázad végén az Ómagyar Mária-siralom) ami egyebek közt azért is hasznos, mert láthatjuk: miként és mennyit változott hosszabb távon a beszélt nyelvünk. Természetesen változott, de aránylag lassan. Az írni-olvasni tudás elterjedése után pedig a kialakult nyelvtani és helyesírási szabályok megtartása és betartatása tovább fékezte a gyors nyelvváltozásokat (amelyek főként a beszédben utolérhetők). Dokumentálásuk azonban folyamatosan utolérhető a legmagasabb színvonalú szépirodalmi szövegektől kezdve az élő, beszélt nyelvhez legközelebb álló hírlapi szövegekig, mindenütt.
Nekem hasznos szerszámom, kedvelt eszközöm a magyar nyelv, amikor írok. Élvezem munka közben. Simogat, dédelget, miközben anyanyelvem szavait magamhoz ölelem, és ahogy leírom, észre sem veszem, hogy szinte ösztönösen illesztem őket anyanyelvem szerkezetébe, hogy mondataimat lehetőleg minél többen és jobban értsék. Tudom, nem én vagyok az első ebben a műfajban és bizonyára még sokan foglalkoznak majd effélével. Meg azzal, hogy ezt a gyönyörűséget: az anyanyelvünkön kifejezhető szépséget hogyan törik kerékbe, naponta ezerszer. A tréfa az, hogy nem tudatosan teszik. Csak úgy jön a szájukra, mint fejükre a galambfos.
De hogy ne meneküljek DURVA általánosításba, legközelebb folytassuk ezzel a durvasággal.
2018.08.19 12:14