„Menyus” – bocsánat a bizalmas megszólításért, de akik szeretik, így szólítják, s szerénytelenül elmondhatom, igaz barátság kapcsol egybe bennünket – legjellemzőbb vonásainak egyike a hűség, amely egységessé teszi életünket, melynek legjelentősebb darabjait a most megjelent Elfelé utak című kétkötetes válogatásából szemlézhetjük újra (Nap kiadó). Az egyikben a költő válogatta legkedvesebb, legjellemzőbb verseit, a másikban hat regénye (pontosabban öt és egy „rege”) olvasható. Szép és megérdemelt születésnapi ajándék, igéző kivitelben.
A hűséget említettem mint talán legjellemzőbb vonását. Életművének egészét ez hatja át: hűséges erdélyi gyökereihez, az ottani magyarsághoz, melyből kiszorították sorstársaival, és hűség azokhoz az eszményekhez, amelyet a mai világ megtagadott, amikor a megértés és a kölcsönös jóakarat helyébe az erőszak kultuszát állította. Menyus az a fajta ember, akiről habozás nélkül azt állíthatjuk: jó! Ilyenek a hősei is: a regényeiben önmagukat, rendeltetésüket keresők, édesapja, édesanyja egy tömbből faragott tiszta alakja, a rendületlen Balbina, és azok a kisebbségi sorból származó férfiak, akik a Magyar regény szereplői.
Prózájából kiemelkedik ez a műve: egy nagy európai tradíció folytatója és része. A semmiből a semmibe utaznak, szeretnének célba érni, mint Franz Kafka Kastélyának főhőse, arra várnak, hogy Európa megismerje értékeiket, befogadja őket. Minden költőnek vannak olyan versei, amelyeket poggyászként viszünk magunkkal és nagyon vigyázunk, hogy el ne veszítsük. Tamás Menyhért remeklése a Versek édesanyám, Kiss Emerencia kapcsos könyvéből, amely negyven éve látott napvilágot: a lírikust egyszeriben az élvonalba emelte.
