A Csillagainkban a hiba olyan különleges film volt a „szerelem, tinik, érzelmek” sablonhármasát felmutató amerikai tucatdarabokhoz képest, hogy már előre híre ment a célközönség (iskolások, tinik) körében, hogy a Papírvárosokkal ugyannak az írónak a regényéből forgatott film érkezik a vászonra. Ritkán kap az irodalmi eredeti ilyen bizalmat, már ezért is jó lett volna, ha az előző filmfeldolgozás átható erejét is megismétli a John Green regényéből készült mozidarab, ami elénk kerül.
De ez az óhaj nem valósul meg, s erre csak egy vigasz van: az a nagyon érzékeny, különleges tehetség, Nat Wolff, aki a csillagos történetben a rákkal küzdő vak fiút játszotta, a Papírvárosokban abszolút főszereplővé lép elő. Tavaly a két főszereplőtől másodhegedűsként egyszerűen ellopta a show-t, most viszont elmondható, hogy úgy viszi el a hátán a filmet, hogy a néző akkor is elégedetten jön ki a moziból, ha alapjáraton nem túlzottan elégedett.
A cím magyarázata elég fura. Két térképész kitalálta valamikor a múlt század harmincas éveiben, hogyan ellenőrizhetik, hogy koppintják-e a munkájukat. Az általuk éppen felmért területen, New York államban, két út kereszteződésében teremtettek elméletben és a térképükön egy nem létező várost, nevezetesen Agloe nevezetűt. Bejelölték, mintha tényleg létezne, azzal a céllal, hogyha mások munkájában találkoznak ezzel a várossal, biztosak lehetnek, hogy azt az ő térképükről plagizálták.
A papírváros kifejezés a film egy fontos pillanatában elő is kerül, és a szituációnak megfelelően fontos szerepet is kap, de a filmbeli értelmezés persze távol áll a valódi jelentéstől. Egy kicsit inkább arra a bizonyos Patyomkin falura emlékeztet, legalábbis a világnak ezen a felén. (Ahol inkább ráérzünk, mit is jelent, hogy az orosz Nagy Katalin cárnő elbűvölésére Patyomkin herceg papírmaséból építtetett falut, legalábbis a házak homlokzatát, amely takarosságával és üres képmutatásával azután örökéletű metafora lett.)
A Papírvárosokban egy különös, titokzatos, kiismerhetetlen szépségű lány, Margo beszél a belé évek óta reménytelenül szerelmes gimnazista évfolyamtársának, Quentinnek az éjszaka kivilágított Orlandóban gyönyörködve, hogy ez az egész nem más, mint papírváros. Csak látszat, hogy létezik, s ehhez hasonló papírvárosokban papíremberek laknak. A film egyik legérdekesebb jelenete ez, ilyen fejtegetést igen ritkán hall az ember amerikai filmben, és ha a lányt alakító angol topmodell, Cara Delevingne nem csak káprázatosan gyönyörű, hanem istenáldotta módon tehetséges is lenne a szerephez, akkor nem csak ez a jelenet, hanem az egész film jóval mélyebb és megragadóbb lenne.
De Cara nem tudja elhitetni, hogy az általa alakított lány a különleges világlátásától átütő egyéniség. Emiatt egyoldalas marad a regényes szerelem filmbeli kettőse. Alighanem az irodalmi alapanyag is jóval tünékenyebb, lebegőbb, és megfoghatatlanabb, összehasonlítva a nagyon erős drámai alapon (rákbetegség) játszódó Csillagainkban a hiba esetében. A Papírvárosok izgalmas lehetne a látszat és valóság, az elvarázsoltság és felébredés ellentéteinek érzékeltetésében. De még az sem biztos, hogy a látszatok varázsáról, becsapós veszélyeiről is elég megfoghatóan szól. Az viszont maradéktalan, hogy a fiatalkori barátság szépségét és erejét mutatja meg a néhány nagyon rokonszenves gimnazista történetében.
És mert nincs erős drámai alapja a sztorinak (ahogy volt a rákbetegség az előző filmben), a főként hangulatokra, lelkiállapotokra épülő Papírvárosokban sokkal több hárul a szereplők karakter- és egyéniségformáló tehetségére. Amennyire halovány Cara Delevingne ebben, olyan magasan kiemelkedik még a csendes, szemlélődő pillanataiban is erős kisugárzású Nat Wolff karakterformálása. Az ő Quentinje, vagy röviden Q-ja nem túl komplikált, céljait és vágyait jól bemérő és ismerő, nyugodt biztonsággal követő végzős gimnazista, aki lebeszélhetetlen szerelmesként távolról követi a számára elérhetetlen Margo rejtélyes életét.
Ő hétköznapi, Margó rendkívüli a látszat szerint. ráadásul nagyon megkapó Q és barátai barátságának sok apró mozzanata. Az, hogy a lány miért nem találja a helyét, mi készteti a folytonos eltűnésekre, miért érzi a világot látszatok halmazának, annak érzékeltetésére a film nem fordít túl nagy figyelmet, ez is féloldalasra billenti a sztorit. Amikor egy szerelmi csalódásából eredő éjszakai bosszúhadjárata után, amelyben Q-tól kér és kap segítséget a fantáziadús büntetések véghezvitelében, az egyetlen olyan helyzetben látjuk, amikor valami kiderülhet róla.. De másnap eltűnik nyom nélkül, s akkor megint becsületszóra kell elhinnünk, hogy Q és barátai Orlandótól egészen New York államig autóznak ezer kilométereket, hogy megtalálják.
Jake Schreier rendező jól ért a fiatal színészek nyelvén, gimnazistái őszintén és természetesen hozzák az amerikai középiskolások figuráit, anélkül, hogy egyetlen pillanatra beletévednének az amerikai tinifilmek olcsó sablonjaiba vagy közhelyeibe. A szerelem itt eleven (és nem papír-) fiatalok szerelme, a barátság igazi emberi vállalkozás, és a kalandos utazásuk a majdnem reménytelen kereséssel életük első igazi felnőtt tette.
És mert Nat Wolff ma a legérdekesebb fiatal színészek közé tartozik, jó tudni, hogy Mickey Rourke-kal készül forgatni, de Anne Hathaway és Robert de Niro társaságában már leforgatta A kezdő című, várhatóan nálunk is vászonra kerülő filmjét.