Vannak a magyar művelődésnek, így az irodalomnak és a művészetnek, különösen a népművészetnek, mondjam így: „mitikus” történelmi otthonai: „legendás” magaslaton helyezkednek el, pusztán a nevük hallatára mindenkinek a nemzeti kultúra magas értékeire és bizony ezeknek az értékeknek a veszélyeztetettségére kell gondolnia.
Fogyatkozó magyarság
Egyszer el lehetne töprengeni azon, hogy történelmünk és művelődésünk mindenki által nagyra becsült értékei - és ilyen Kalotaszeg is -, miért hívják ki rendre egy emberi közösség lelki „reakcióvilágában” a veszélyeztetettség érzését, netán a lassú sorvadás miatt érzett szorongásokat. Ez a tapasztalat, amellyel, mondhatni, rendre szemben találom magam, nagyon régi. Szövegszerűen ott rejlik nemzeti imádságainkban: Kölcsey Ferenc Himnuszában és Vörösmarty Mihály Szózatában.Természetesen irodalmunk nagy neveire: Vörösmartyra, Aranyra, Adyra, József Attilára is hivatkozhatom.
Ilyen vidék, miként már jeleztem az imént, Kalotaszeg és ilyen a Székelyföld, Szatmár, az erdélyi Mezőség, a bácskai Tiszamente, Kárpátalja, a felvidéki Palócföld, Mátyusföld, az ausztriai Őrvidék. Mintha mindegyikre a lassú sorvadás írna szomorú jeleket: fogyatkozik a vidék magyarsága, nyelvet váltanak a falusi templomok, elsorvadnak a magyar iskolák.
De maradjunk most csupán Kalotaszegnél és egy ennél is kisebb vidéknél: a kalotaszegi Zsoboknál.
A község Bánffyhunyadtól észak-keletre vagy tizenöt-húsz kilométerre található, mindössze egy igen régi, még talán a „magyar időkben” épült, mára alig használható „harmadrendű” országúton lehet megközelíteni. (Különös, hogy az Erdélyről Budapesten közreadott magyar és román helységneveket egyaránt feltüntető térképen nem található meg Zsobok – nem ismerem ennek magyarázatát!) Jellegzetesen kalotaszegi község, a táj hagyományos parasztházaival, temploma az ott megszokott kalotaszegi („fiatornyos”) stílusban készült, tulajdonképpen az 1879-ben épült és 1908-ban tűzvészben elpusztult református eklézsia felújított utóda, ahová a vasárnapi istentiszteleten ma is a hagyományos népviseletbe öltözötten vesznek részt a falu lakói. A nők és a férfiak által használt padsorokat egymástól szigorúan elkülönítik, ahogy ez a régi erdélyi templomokban ma is szokás.
Belenézek a lexikonba: a községnek 1900-ban 640 magyar és hét román lakosa volt, 1941-ben 623 lakója, ezek mind magyarok voltak, 1992-ben 333-an lakták, ebből 330 volt a magyar. Közel egy évszázad leforgása során a község lakosságának a felét veszítette el, s ez a veszteség már önmagában is mutatja azt a szomorú képet, amelyet Erdély magyarságának - és különösen a kalotaszegi magyarságnak - a fogyatkozása elénk tár.
Elvitathatatlanul a mienk
Zsobok, igaz, ma is ugyanolyan otthona a magyar népi kultúrának: gazdálkodásnak és művészetnek, mint korábban. Köznapi életét a földművelés szabja meg, ott jártamkor is többször kellett autómmal lehúzódnom a kezdetleges kövesút szélére a közeledő mezőgazdasági gépek elől. A köznapi világ, a munkás hétköznapok mögött, és ezt leginkább vasárnap lehet érzékelni, a községnek van egy személyesebb, mondhatnám: „lelki” karaktere is. Kós Károly emlékezetes munkáját, az Erdélyi Szépmíves Céh nevezetes könyvsorozatában 1933-ban megjelent Kalotaszeg című tudós, egyszersmind személyes munka szavait idézem minderről: „A tipikus kalotaszegi tájék a maga egészében és részleteiben ma is komoly élménye minden egészséges szemű és lelkű, a szépet szerető és a szépet megértő embernek. De egyik jellemző tulajdonsága ennek a különös vidéknek, hogy a maga szépségeit nem tárja rögtön az ember elé; olyan, mint minden igazi nagy művészi alkotás: nem kirakatba való, tömeget vonzó reklámáru, de csak a hozzáértőnek és csak egy idő múlva leplezi le a maga igazi, nagy szépségeit. És csak annak, aki e szépségek forrásához, lelkéhez tud hozzáférni, aki megérti annak harmóniáját, logikus szervezettségét, következetes összefüggéseit. És ez a szépség sajátságosan magyar. Vonalaiban, foltjaiban, kompozíciójában, arányaiban: lényegében az. Elfogadhatatlanul és elvitathatatlanul a miénk. Minden más magyar népénél inkább és tökéletesebben az.”
Kalotaszeg, igen sok szépirodalmi alkotás (gondolok például Kós Károly, Bánffy Miklós, Jékely Zoltán és mások műveire) tanúsága szerint lassan pusztuló vidék: fogyatkozó magyarsággal, elárvult paraszti portákkal, az 1944 végi, 1945 elejei gyújtogatások áldozatává vált úri lakokkal, omladozó templomokkal, elhagyatott temetőkkel. Már csak avégett is érdemes Zsobokra utazni, mert a község, és az ott található mozgalmas élet, mintha örvendetesen és reményt keltően mondana ellent ennek a baljós képnek.
Remenyik "megtérése"
Zsobokon ugyanis eleven és megbékítő népi élettel, kulturális élettel találkoztam – nemcsak most, hanem egy jó évtizede is, midőn első alkalommal látogattam a faluba. Ez talán két jótékony tényezőnek köszönhető: a Kalotaszegi Képzőművészeti Alkotótábornak, amely az idén huszadik alkalommal rendezte meg az ott vendégeskedő művészek kiállítását és a rendszeresen megtartott kulturális fesztiválnak, amely az idén a százhuszonöt esztendeje született Reményik Sándorról: az erdélyi magyarság egyik leghíresebb költőegyéniségéről emlékezett meg. A zsoboki képzőművészeti tábor munkáját lezáró és bemutató kiállításon számos erdélyi és magyarországi (Erdélyből elszármazott művész) mutatkozott be. A tábor szervezője, a kiváló kolozsvári fotográfus művész és művelődéstörténész, Essig József valamint felesége, Kacsó Klára volt, aki maga is emlékezetes képekkel, többnyire tájképekkel, falusi udvarházak és templomok ábrázolásával szerezte meg a tárlatlátogatók rokonszenvét. (Örömmel jegyezhetem meg, hogy magam is őrzöm dolgozószobám falán egy szép akvarelljét, amely a kolozsvári: úgynevezett monostori templomot mutatja be.) A kiállítást Banner Zoltán, régi barátom, a Szatmárról, illetve Kolozsvárról Békéscsabára költözött kitűnő művészeti író, egyszersmind az erdélyi magyar irodalom hivatott előadóművésze nyitotta meg, akinek nevéhez Erdélyben, Magyarországon és a nyugati világban emlékezetes szavalóestek fűződnek. A programok közé irodalmi és zenei műsorok is befértek, ennek keretében tarthattam előadást a 125 esztendeje született Reményik Sándor költészetéről, külön hangsúlyt adva annak, hogy az erdélyi költő, aki természetesen örömmel üdvözölte szülővárosának és otthonának, Kolozsvárnak 1940-es visszatérését a magyar állam közösségébe, szóvá tette a kedvező uralomváltozást kísérő méltatlan eseményeket is, és szót emelt a magyar és a román nép kölcsönös kiengesztelődésének gondolata mellett.
Az estébe hajló irodalmi, művészeti és zenei megemlékezés eleget tehetett volna egy nagyvárosi kulturális esemény igényességének is. Nem csak a nagyszerű erdélyi költő szellemiségét idézte fel méltóképpen, és nem csak egy nyári művésztelep gazdag eredményeit tárta az érdeklődők elé, arról is tanúságot tett, hogy egy minden országos forgalomból kimaradt (a térképen sem található) kis magyar faluból is lehet kulturális központ. A magyar kulturális hagyomány életben tartóinak találkozóhelye.
Elszabadult közéleti retorikák idején ezek a közösségi alkalmak tanúsítják, hogy a nemzeti kultúra, legyen ez festészet vagy költészet, mindig nagyobb közösségformáló és nemzetmegtartó erőt jelent, mint azok a halandzsák, amelyekkel az úgynevezett „közéletben” találkozunk.
