Extrém hír: minap egy rokkantnyugdíjas nagyatádi férfi – akinek korábban volt már érsebészeti műtétje -, újabb erős fájdalmai miatt nem tudta kivárni a csupán hetek múlva esedékes ultrahang-vizsgálatot, inkább otthon, mondhatni házilagos kivitelezésben megoperálta a lábát, és sikerült eltávolítania azt a vérrögöt, aminek esetleges „elindulásától” tartott. Szakértő orvosok persze mindenkit óva intenek a hasonló, sajátkezű akcióktól, minthogy kifejezetten életveszélyesek.
Arra azonban senki nem tud választ adni, mit tehet a társadalombiztosítás „alanya”, ha okkal érzi úgy, hogy nem tanácsos viszonylag egyszerű, de adott esetben mégis sürgősségi ellátást igénylő bajával hetekig vagy akár hónapokig várnia az akárcsak ambuláns műtétre. Természetesen kiléphet a rendszerből - vagyis elvégeztetheti az operációt a méregdrága magánkórházak valamelyikében -, csakhogy ezt kevesen engedhetik meg maguknak. És akkor még nem beszéltünk azokról, akik a privát gyógyítás keretei között nemigen kezelhetők; tehát főként az onkológiai központokra szoruló betegekről. Nemrég az egészségügyi kormányzat nagy garral bejelentette ugyan, hogy ezentúl a rákkal diagnosztizáltak megfelelő kezelését két héten belül meg kell kezdeni, de a várólisták nem lesznek rövidebbek egy puszta kinyilatkoztatástól, annak valóra váltásához a kellő technikai bázis éppúgy hiányzik, mint a szükséges létszámú szakorvosi gárda.
Az újságok az önmagát megműtő nagyatádi beteg történetével szinte egy időben hozták nyilvánosságra, hogy meghalt az a tüdőrákban szenvedő férfi, aki kilenc hónapig (!) hiába várt a kezelésre, s mire a múlt héten már operálni kellett, menthetetlen volt. Tévedés ne essék: ez sem kivételes dráma. Az ellátórendszer kódolt hibája, hogy a betegek még a diagnózisig sem jutnak el időben, tehát jobbára a szükséges terápiát is csak késve kapják meg. Közhelyszámba megy, hogy ennek mindenekelőtt a pénzhiány az oka: azt még a szakállamtitkár is elismeri legújabb interjújában, hogy az egészségügyre költött összegek reálértéke csak idén éri el a tíz évvel ezelőtti ráfordításokét, és a leszakadt orvosi és ápolói jövedelmek mindmáig nem felelnek meg a közszféra bérszínvonalának sem.
Nyilvánvalóan ennek tudható be az is, amit most a Merényi Gusztáv Kórház pszichiátriáján az ombudsman vizsgálata feltárt. Rettenetes higiénés állapotok, radiátorhoz kötött ápoltak, szennyvíz és beázás – emberhez nem méltó, minden értelemben lepusztult környezet. Az intézmény vezetőinek személyi felelőssége aligha kétséges, de az ott tapasztaltak jórészt ugyancsak a normális működés anyagi fedezetének hiányáról szólnak. Arról, hogy a kevés, kizsigerelt szakorvos és szakápoló méltánytalanul rosszul fizetett, és az épület karbantartására sincs pénz. Ez a „tünetegyüttes” persze egyáltalán nem kirívó a mai kórházi viszonyok között, amikor az uniós támogatás az országban sokfelé lehetővé tette ugyan az intézmények korszerűsítését és felszereltségének javítását, a költségvetés azonban nem finanszírozza kellőképpen mindennek a működtetését. Az igazgatók ott kénytelenek lefaragni a költségekből, ahol a legkevésbé látható – és például egy pszichiátriai zárt osztály kivált ilyen hely.
Amikor a már idézett szakállamtitkártól megkérdik, mi a véleménye arról, hogy a kormány a majdani budapesti olimpia nyereségéből (?!) tervezi rendbe tenni az egészségügyet, akkor Zombor Gábor nem elég bátor, hogy közönséges agyrémnek titulálná ezt az ötletet, ám legalább diplomatikusan azt feleli: az ellátórendszer átalakítása sürgetőbb feladat annál, hogysem várni kellene vele a tervezett olimpiáig. Csak egyvalamit nem szabad egyértelműen kimondania. Történetesen azt, hogy amíg a kormány nem szánja el magát az ágazat átfogó pénzügyi rehabilitációjára – magyarán nagyságrendekkel nem emeli meg az üzemeltetésre fordítható kereteket csakúgy, mint a bértömeget- , addig nem lesz érzékelhető változás a társadalmi szolgáltatás minőségében. Zombor tartja magát ahhoz az ezerszer ismételt, köteles hivatali állásponthoz, miszerint „a realitás az, hogy csak lépésről lépésre tudunk haladni”.
Ami persze semmi egyebet nem jelent, mint azt, hogy a rezsim nem hajlandó az ésszerűtlen presztízs és luxusberuházások százmiliárdjait inkább az egészségügyre költeni. Inkább eltűri azokat a napról-napra sokasodó anomáliákat, amiket minden igyekezete ellenére sem tud valamilyen kríziskommunikációval elfedni, mert az önmagukért beszélő botrányok már a teljes csőd előjelei. Voltaképp amennyire döbbenetes, annyira érthetetlen is, hogy a jobboldal felkentjei érzéketlenek arra a politikai veszélyre, amivel az egészségügy alapvető gondjainak negligálása fenyegeti őket.
Mindenesetre mélyen jellemzi a kormánypárt gondolkodását, hogy népszerűségvesztésének nem egy vitán felül halaszthatatlan, az egész társadalmat megnyerő intézkedéssorozattal remél gátat vetni, hanem egyebek között azzal a gyalázatos hecckampánnyal, amit a menekültek ellen folytat. Noha a közvélemény-kutatások szerint ez a negatív propaganda-hadjárat a legkevésbé sem növelte a kurzus támogatottságát, legfeljebb a törzsszavazók mentális karbantartására volt elég.
Ami talán mégsem értékelhető sikeres nemzeti célkitűzésnek. És az sem, hogy az állam polgárai megszervezzék a Műtsd magad!-mozgalmat, ha gyors, életmentő beavatkozásra van szükségük.
