Boldog közmunkások

Boldogok a közmunkások Csongrád megyében. Boldogok, mert a kormányfő egy hajnalon arra ébredt, hogy az ország szuverenitásának megvédése, erősítése és saját respektje végett, ő bizony megvédi a keresztény Európát, ha nem akarja is, a migránsoktól, megélhetési bevándorlóktól, az új népvándorlástól, s ezt ő legott ki is plakátoltatta, meg kérdőíveket is kiküldött az ő áldott népének, hogy az bizonyságot tegyen az ő hite mellett. De nem volt elégedett. Kell még valami, töprengett, és azonmód el is határozta, hogy kerítést építtet a déli határon, 175 kilométeren, 4 méter magasan, 2 méter mélyen, NATO-szögesdróttal a tetején, hogy csinos legyen, és szó se érhesse az elátkozott szövetségesektől. Amúgy meg beszélhet bárki, bármit, nem számít. Aztán a gondolat sebesen szállt, és maga magát dolgozta szép kerekre. Nem három, hanem egy hónap alatt készüljön el, pénz nem számít, csak az akarat. A rabok a dróthálót fonják, s ha nincs elég honvéd meg rendőr, súgták a tanácsadók, ott vannak a közmunkások. És ők lesznek a kerítésépítők. Most toborozzák őket szerte a határ mellett, bár aki a száját húzza, magára vessen, ha kizárják az egész ellátórendszerből. Főként persze segédmunkások kellenek (a kisgépkezelői vizsga a munkásosztály paradicsomába repít). Napi nyolc óra munka, két műszakban, növényzetirtás (fás szárúak is), talajmunka, határnyiladék-takarítás, anyagmozgatás. Sőt! Munkaruha, védőeszköz, védőital, napi kétszeri étkezés, szállítás munkába és vissza – ingyen. A felügyelők meg katonák.

Hát ezért boldogok a csongrádi közmunkások.