Fantasztikus képi csodák

A Holdat elveszíti az őrzője, a Napot ellopja a földalatti szörny, a Földet káosz és sötétség fenyegeti a Münó, a holdbéli manó című francia családi animációs filmben. Poézis keveredik egy új mitológiát teremtő mese humorával: a gyerekek kedvéért a kis címadó manócskában a Pókember ambíciója és Bambi naiv világracsodálkozása ad egymásnak randevút, míg a felnőtt néző nem győz gyönyörködni az esztétikai örömöt szerző látványban.

Franciaországból érkezett a mozikba a nyár egyik gyerekbarát ajándéka, a Münó, a holdbéli manó című egészestés animációs film. A franciák igazi nagyhatalomnak számítanak ebben a műfajban (a nemrég lezárult Kecskeméti Animációs Filmfesztivál egészestései között például hat eredeti francia opus szerepelt), és a családi filmjeik már eleve attól számíthatnak családinak, hogy elbűvölik a felnőtt nézőt is a vizuális különlegességükkel. Egy francia animációra beülni a gyerekkel azt jelenti, hogy tettünk a csemete vizuális ízlésének csiszolódásáért, ami a válogatás nélküli képekkel elárasztott világunkban nem kis dolog, valljuk meg.

Most is ez történik. Mégpedig nagyon szerencsés együttműködésnek köszönhetően. Két fiatal művész jegyzi ugyanis rendezőként a Münót. Alexandre Heboyan Franciaországban tanult, de azonnal elszegődött az amerikai Dreamworks céghez, és olyan közismert produkciókban dolgozott animátorként, mint például a Kung Fu Panda. Rendezőtársa Benoit Philippon, aki az élőszereplős filmből érkezett az animációba, s például Forest Whitaker főszereplésével rendezte meg debütáns munkáját (Lullaby for Pi). Ők ketten abban megegyeztek, hogy közérthető és közkedvelhető filmet akarnak, ennek érdekében a profizmus és eredetiség egészséges arányára törekedtek, nem kisebb példakép szellemében tervezve a mesét és látványt, mint Hayao Miyazaki, az anime saját hangú japán mestere.

És mert mindketten pontosan tudják, hogy a gyerekeket mi keríti hatalmába a moziban, kis hősüket, aki leginkább egy két lábon járkáló hangyácskára hasonlít, úgy teremtették meg, hogy benne a Spiderman önmaga gyengeségét legyőzni akaró ambíciója és Bambi szeretni való naivitása, világracsodálkozó kedvessége keveredjen. Müno, a kis manócska égszínkék lett, hol sötétebb, hol világosabb kékben ragyogva, hatalmas (anime) szemekkel, és olykor ijedten lekonyuló nyuszifülekkel. A története úgy indul, hogy legnagyobb meglepetésére őt választják a Hold új őrzőjének abban a különös univerzumban, amely varázslatos titkokkal és poézissel van teli.

Ez az univerzum attól egészen különleges, és ízig-vérig európai (magyarán cseppet sem üt hollywoodi társaira, hiába emlegetik alkotói Münó rokonaként a Pókembert és Bambit), hogy leginkább az ősi eredetmondák mitológiájának hangulatát idézik fel furcsa lényeikkel, a természet megszemélyesítésével. A film maga játssza el egy önálló eredetmonda legendáját, kezdve, hogy új őrzőket választanak a Napnak és a Holdnak, s megindul egy fura bonyodalom a természet erői között. A Nap őrzője Solar lesz, akit izomkolosszusnak rajzoltak az alkotók, de mozgásában és sörényében egy paripa kecsessége gyönyörködteti a nézőt.

A Hold őrzőjének a kicsiny erdei manót, Münót szemeli ki egy titokzatosan felbukkanó aprócska bárány. Mindenki megrökönyödik, de a legjobban maga a kis kék manó lepődik meg. Nem is veszi komolyan, nem is igyekszik megfelelni, így azután szempillantás alatt el is veszíti a Holdat. Az ijedtség jó alkalmat ad a földalatti sötét szörnynek, aki gyűlölködésében lávát köp, hogy ellopja a Napot. A földi népséget, nappal és éjszaka nélkül maradva, a káosz és sötétség fenyegeti.

Ebból a mélypontból indul Münó saját képességeit felfedező útja. Először rádöbben a felelőtlenségére, majd nekidurálja magát, s fokról-fokra ismeri meg a saját belső erejét. Barátsága Solarral és a kis viaszból készült Tündivel mind tágabb és tágabb teret kínál annak, hogy legyőzze az akadályokat. Földön, tengerben, levegőben, csupa rejtélyes tájon vezet az útjuk, s nem kell mondani, hogy egészen rendkívüli látványt idéző vad és poétikus kalandokon, akadályokon, veszélyeken és szomorúságokon át végül mindkét égitest visszakerül a helyére.

Eközben a néző olyan fantasztikusan képzelet-gazdag univerzummal ismerkedik meg, ahol kis bundás pókicák szövik zenélni is képes hálójukat hol büntetésből, hol segítségül. A földalatti lávaköpő szörny két apró szolgája külön forrása a humornak, egyikük dühös harcos, másikuk gyengéd virágkedvelő. A hegyek és völgyek különleges teremtményei a formák és színek olyan sokféleségét mutatják fel, a látvány kalandok nélkül is szórakoztató. Az alkotói fantázia legkülönösebb teremtményei mégis a templomoknak nevezett monstrumok.

Ők vontatják hátukra kötve a Napot és a Holdat, egyikük óriási bazaltkövekből álló hatalmas lény, mozdulataira dübörög a föld, másikuk mintha négy, fordított Eiffel-tornyon lépne lágyan, mint egy óriási, négylábú madár. A Hold vontatójaként ő segíti a szerelmeseket is, mert szerelem is van (francia film hogy lenne meg enélkül). A mese attól igazán szép, hogy mindennél hangsúlyosabb szerepet kap benne a barátság, az egymás iránt érzett felelősség, az egymástól homlokegyenest eltérő lények összefogásáéban rejlő erő. Hogy a Nap és a Hold felkerül a helyére, s Münót örömmel üdvözlik manótársai, már csak hab a tortán.