Úgy tűnik, Kocsis Máté, a VIII. kerület polgármestere - egyben a Fidesz kommunikációs igazgatója - elhatározta, hogy egymaga felturbózza a kormány lagymatagnak amúgy sem nevezhető menekült-ellenes kampányát, és ennek érdekében erős állításokat tett meg a migránsok által végbevitt borzalmas cselekedetekről. „Teljesen tönkretették a nemrég felújított II. János Pál terünket a népvándorlók. Sátrakat építenek, tüzet raknak a parkban, őrjöngenek, lopnak, késelnek, rongálnak.” – írta Facebook-oldalán Józsefváros őrzője, és egyben azt ígérte polgártársainak, hogy megvédi a városrészt a rémes kártevőktől. Ám a téren lakó szemtanúk, civil aktivisták, valamint terepszemlét tartó újságírók nem találták nyomát a Kocsis által felderített garázdaságnak és más bűncselekményeknek. Természetesen, ahol két-három naponta váltakozó csoportokban akár több száz ember igyekszik pokrócokon vagy csak a füvön „tranzitálni”, ott nem lehet csodálkozni, ha az adott terület hamar magán viseli a spontán táborozás nyomait – kivált, hogy hetek teltek el a menekültek megjelenése óta, míg legalább néhány mobilvécét felállított a kerület.
Tarlós István, Budapest főpolgármestere is későn ébredt rá, hogy a migránsok puszta kárhoztatása aligha fogja öregbíteni várospolitikusi hírnevét; ezért hát elszánta magát átmeneti tartózkodási zónák kialakítására. Ezeken az úgynevezett tranzitállomásokon most majd végre megteremtik legalább az elemi emberi szükségletek kielégítésére szolgáló higiénés feltételeket, mert a főváros vezetése egyszer csak megértette, hogy az áldatlan állapotokért a lakosság nem csupán a szerencsétlen menekülőket okolja majd, hanem azokat a tisztségviselőket is, akik semmit nem tettek a körülmények javításáért. Sőt, a polgárok egy idő után talán még azt is felfogják, hogy ez a restség szándékos volt: magyarán szólva annak az eltökélt játszmának a része, amelyben a kormánypárt a mind nagyobb migráns-hullámot a maga politikai haszonszerzésére használja fel. Hogy a városi hatóságok éppen azért nem igyekeznek humanitárius segítséget adni a rászoruló tömegnek, mert a helyzet minél drámaibb alakulásában érdekeltek: ezáltal ugyanis folyamatosan táplálható a kommunikációs hecckampány.
Csakhogy ha a kormány nem is, de Tarlósék végtére megijedtek attól, hogy ez a túlságosan nyilvánvaló passzivitás könnyen visszaüthet: ha például járvány törne ki a menekültek között, és az óhatatlanul átterjedne a közvetlen környezetükre, vagy bármiféle olyan atrocitásra kerülne sor, amelynek magyar áldozatai is volnának, akkor nem háríthatnák el maguktól a felelősséget. A főpolgármester ezért alighanem igyekszik némiképp függetlenedni a kormánytól; és nem követi a Kocsis Máté-féle úzust, nem volt hajlandó csatlakozni a gátlástalan uszításhoz.
A Tárki legújabb felmérése mindenesetre azt mutatja, hogy a kormányzat huzamos propaganda-hadjárata nem növelte a kormánypárt népszerűségét; ha úgy tetszik, nem hozott a konyhára annyit, amennyit vártak tőle. Persze, a Fidesz számára az is elegendő lehet, hogy stabilizálja a táborát. Orbán Viktor megnyilatkozásai az utóbbi időben már egyértelműen ezt célozzák – a miniszterelnök retorikája a „konzervatív” jobboldal és a szélsőjobb szavazóit próbálja egymáshoz közelebb hozni. Ezt a szándékot a közszolgálati csatornák és a kormányhoz közelálló kereskedelmi orgánumok tevékenyen kiszolgálják a bevándorlók szűnni nem akaró kriminalizálásával.
A déli országhatárra telepítendő vasfüggöny építését is odaadóan magyarázzák, holott a forszírozott tempójú munkálatok elsősorban a „nemzetvédelmi akcióterv” propagálására hivatottak, hiszen ezt a létesítményt amúgy valamennyi, a kormánytól független szakértő értelmetlennek tartja – különösen a horribilis költségeihez mérten. Azokból a súlyos milliárdokból a menekültügyi eljárás felgyorsítását, a határőrizet hagyományos eszközeinek bővítését, az átmeneti befogadó állomások elfogadhatóbb körülményeinek kialakítását kellene finanszírozni. És ezt nem is csupán a praktikus megfontolás diktálja, hanem mindenekelőtt az alapvető emberiesség parancsa. A biztonságos, civilizált világban élők minimális morális kötelezettsége az üldözöttek, a földönfutóvá kényszerültek, az otthonaikból kibombázottak iránt. Mert itt nem azok a „népvándorlók” lépik át a határainkat, akikről Kocsis Máté beszél; itt nem népek kerekednek fel, hogy hazát változtassanak, hanem egyes emberek, családok indulnak útnak. Persze, lehet őket gazdasági bevándorlóként kvázi megbélyegezni, mondván, csak egy jobb élet reményében jönnek. De az esetek többségében ez a vágyott jobb élet egyszerűen a túlélést jelenti.
De ha ezt az áradatot mégis népvándorlásnak akarjuk láttatni, nem ártana „emlékeznünk” arra, hogy voltaképp ugyanazon okok miatt indult el, mint annak idején az Ázsiából migráló magyar honfoglalók, akik tudvalevően a besenyők támadásai elől kerestek védelmet a Kárpát-medencében – a helyi szláv őslakosság enyhén szólva mérsékelt lelkesedése mellett. A mai ázsiaiak azonban nem jelentenek ránk nézve ilyen veszélyt, minthogy nem akarnak nálunk maradni. Tavaly több tízezer itt regisztrált közül alig néhány százan kértek és kaptak magyarországi letelepedésre jogosító menekültstátust.
A kormány persze abban érdekelt, hogy minél tovább fenntartsa a „magyar emberek” minél nagyobb fenyegetettségének látszatát. Legalább 2018-ig.
