Bicska a kocsmában

Végül is teljesen mindegy már, kinek a bánatos fejéből pattant ki a világmegváltó ötlet. Meglehet egy reggel maga kormányfő ébredt arra, hogy egy vasfüggöny a déli határon mégiscsak alkalmas eszköz arra, hogy tárgyiasítsa Európában az illiberális állam immár esztendeje érlelt gondolatkísérletét, egyben bebizonyítva, hogy az önmaga mocskában fetrengő Unióval szemben mennyire életképesebbek a nemzetállami megoldások. Amelyek ráadásul megvédik az önmaga kereszténységéből kifordult keresztény világ kereszténységét. Az is meglehet, hogy Arthur J. Finkelstein fő éceszgéberé az idea, miszerint az olvadó kormánypárti népszerűséget csak egy mindent elsöprő plakátkampánnyal lehet megállítani. A plakátok azonban idővel elkopnak a nyár végi viharokban, a valamikor körbehordozott kardon is megszáradt a vér, ám a sereg csak nem akart gyűlni, kell tehát még valami kézzelfogható mementó a végekre. Legyen hát szögesdrót, kerítés, vasfüggöny, redőny, felemás korlát...

Nem mondhatjuk, hogy a magyar nemzet (nép, "az emberek") hülyébb volna, mint más európai, amerikai, ázsiai, afrikai stb. társai, ezért csak annyit állíthatunk biztosan: a magyar nyilvánosság június 17-e óta megőrült. Akkor jelentette be a kormány, hogy november végéig 175 méter hosszan, négy (három? vagy megint négy?) méter magasan ideiglenes kerítéssel zárja le a magyar-szerb határt.

Az első napokban még csak-csak ismételgették némelyek, hogy az egésznek semmi értelme, hatvan centiméter magasan, ahogy szokták, átvágják - még el sem készült, máris átvágták -, megkerülik - "nem baj, akkor majd folytatjuk" -, most ott tartunk, hogy a fél ország szakértő lett.

Nem az ötlet hülyeségét ecsetelik, nem arról beszélnek, hogy micsoda egy alak áll az ország élén, aki Tusványosról megüzeni a teljes magyar államapparátusnak, honvédségnek, minden börtönrabnak, hogy "nyergelj, fordulj!", mert márpedig nem november végére, hanem augusztus 31-ig kell elkészülnie a drótnak. Kell, mert ő úgy akarja. És akkor nem az akarnokságról folyik a szó, hanem matematikussá lesz a világ. Mindenki osztja, szorozza, hogy ha egy ember egy nap X oszlopot tud leverni és Y méter drótot tud ráhúzni, akkor hány ember, hány nap alatt tud megfelelni a kormányfő akaratának. Lánglelkű, lázas szemű lapszerkesztők szalajtják gyakornokaikat kerítésszakértők után. Nekik meg felvirrad a napjuk, szabatosan leírják eddig méltánytalanul mellőzött szakmájuk minden apró fortélyát: milyen mélyre kell ásni a beton- és a facölöpöket, hogy stabilan bírják a terhet, milyen fogóval nem lehet átvágni a horganyzott drótot, bezzeg, milyennel gyerekjáték a nem horganyzottat. Tisztul a kép arról is, milyen a NATO-penge a kerítés tetején ("aki nem mászik, az nem vérzik"), mi az a GYODA ("gyorstelepítésű drótakadály"), amely most majd novemberig mégis csak helyettesíti a miniszterelnök akaratát.

Végül is teljesen mindegy már, kinek a fejéből pattant ki az ötlet, az akarnokéból, vagy a minden hájjal megkent Goebbels-szakértő éceszgéberéből. Mindegy, mert a nyilvánosságot már befonja a drót. Senki nem emlékszik arra, mekkora hülyeség ez az egész. Hogy, mibe fog ez kerülni nekünk. Hogy ennyi pénzből buszokat bérelhettek volna a menekülteknek, út menti pihenőkkel, vécékkel, zuhanyozókkal, uzsonnával, hogy bizonyítsák: mennyivel európaibbak vagyunk annál az Európánál, amely bénán pislog a menekültek áradatára. A drót befon bennünket, karunkat, lábunkat, és az agyunkat is.

A hatalom elérte legfőbb célját: a kocsmában esténként, korsó sör, pálinka mellett nem ezen, hanem azon rántanak bicskát, hogy ha X ember egy nap alatt Y számú cölöpöt tud leverni, akkor...