Vívódom, hogyan sikerülhetne a legközvetlenebbül kedvet csinálni Kounalakis asszonynak, az Egyesült Államok volt budapesti nagykövetének a minap megjelent könyve (Nagykövet asszony, Kossuth kiadó) elolvasásához. A kötet már abban az értelemben is szokatlan, rendhagyó, hogy nem karrierdiplomata írta. Budapesten három évnél valamivel hosszabb ideig szolgált diplomataként, semmi nem utal arra, hogy a közeljövőben folytatni kívánná ezt a pályát. Ha ez volna a szándéka, nem publikál emlékiratot, hiszen esetleges későbbi állomáshelyén bizalmatlanul fogadnák a „fecsegő”, az érzelmeit ennyire nyíltan föltáró külügyi tisztségviselőt.
Ami végig kíséri Duna-parti beszámolóját az az őszinteség, tapasztalatainak kendőzetlen föltárása, ami korántsem olyan szabály követését jelenti, mintha minden diplomatának képmutatónak kellene lennie, „szuper ravasznak”, aki profiként rejtegeti gondolatait. Ha így tenne, a State Departement nem áll mögé, nem ilyen képviselőt delegált volna. Mondhatnánk, „egyszer volt Budán kutyavásár”, Hillary Clinton közeli barátnőjét küldte Budapestre, abban a reményben, hogy a sötét évtizedek után talán csakugyan sikerül itt valami demokráciafélét kialakítani. És ehhez ki is nyújthatna őszintébben segédkezet a fogadóknak, mint az asszony, aki befogadó hazájába maga is társadalmilag - családi múltjával mondhatni egészen - „alulról” érkezett. Küzdelmesen jutott föl a csúcsra, nem számításból lett demokrata, a sors kínálta neki rá az alkalmat.
Rendhagyó a kötet annyiban is, hogy formája szerint nem annyira diplomáciai visszaemlékezés, inkább szubjektív hátratekintés egy életútra. Gördülékeny olvasmány, pereg a „cselekménye”, mondhatni a politikai kíváncsiságon túl „hagyja” sodortatni böngészőjét bepillantani egy család életébe. Nem illetéktelenül, és nem is írójának a szándéka ellenére, megismertet egy távoli világ szokásaival, lelkületével, törekvéseivel. A magyar értelmiségi rétegnek, legalábbis a politika iránt erősen érdeklődő részének, megvan a kialakított képe arról, milyen is lehet az amerikai demokrácia, a maga sajátos és elfogult fölfogásával, mire törekszik, és milyen eszközökkel próbálja nem ráerőszakolni, hanem tanulságaival megismertetni a szerencsétlenebb múltú országokkal. Lehet a szándék – esete válogatja – ellenszenves is, taszító, különösen akkor, ha világpolitikai tények is mutatják, hogy a kioktatók maguk is gyakran önmaguk csapdáiba esnek bele. Időnként melléfognak, rossz példát mutatnak, a remélt rokonszenv helyett éppen az ellenkező hatást érik el. A világpolitika vezető hatalmai minden pozitívnak hitt törekvésük ellenére is sokszor inkább ellenérzelmekkel kerülnek szembe, és „hálátlanságot” tapasztalván, csalódnak.
Itt Budapesten valami hasonlót érezhetett első hónapjai után Kounalakis asszony is. Lehet kételkedni eredeti javító szándékaiban és törekvéseiben, de aki csakugyan őszinte érzelmekkel kíséri gondolatait, nem kételkedhet abban, hogy ideérkezése pillanatától igaz meggyőződése követte az „elhivatottságban”, hogy ezt az annyiszor eltévelyedett országot a lehető legcsekélyebb fájdalommal kísérelje meg a demokrácia útjára terelni. Bizonyára naivul, kissé tudatlanul is, a részletek nem kellő ismeretével próbálta siettetni a változásokat. Esetenként türelmetlenül, ahogyan az a korábbi ellenségből hirtelen szövetségessé változott partnertől remélhető volna. A sablonok nem használhatnak, gyakran inkább árthatnak. Mrs. Kounalakis fejtegetéseiben talán az óhajtottnál többször is figyelmeztetett a „fékek és ellensúlyok” szükségességére, mintegy a State Departement óhajtott rendszerének „szent kettősségére”. Aki az elmúlt évtizedek légkörében élt, ha rosszindulatból nem is, de kellemetlen szájízzel emlékezhetett arra, hányszor kérték számon máshonnan a „hamisítatlan szocializmus” kritériumait. Ebben a közép-európai környezetben nem csupán nálunk, szomszédságunkban is kínosan hathatnak egyes sablonosan csengő fogalmak.
Mindezek megemlítésével a könyv „ürügyén” elsősorban azt kell kiemelni, amit Madách Imre a maga módján Luciferről fogalmazván így tömörített: „nem adhatok mást, csak mi lényegem”. A nagykövet asszony csakugyan igyekszik a legnagyobb nyíltsággal kifejteni véleményét a mai magyar politikát uraló „Orbán jelenségről”. Nem kertel, nem finomkodik, mondhatni egyértelműen fogalmazza meg, hogy a magyar kormányfőt sok minden egyébnek tartja, de a legcsekélyebb mértékben sem őszinte demokratának, aki szívesen táncol valahol a parancsuralmi törekvések és a látszatok között. Ügyeskedő, lavírozó magatartást lát abban is, ahogyan Magyarországon megtűrt látszat a sajtószabadság, a kormányzat azt a benyomást kelti, mintha a bírálat szóhoz juthatna ugyan, de rejtett módszerek alkalmazásával, képmutatással, valójában csupán egyetlen véleménynek enged teret. Óvatosan kerüli ugyan a könyv, hogy az Orbán rezsimet nyers szókimondással a nevén nevezze, kétséget mégsem hagy egyetlen pillanatra sem, hogy demokratikusnak látszani igyekvő szörnyszülöttel állunk szemben, amely még a posztkommunista maradványok közegében is a legszemérmetlenebbül idézi föl a szomorú közelmúltat.
Ezért ez a Gálvölgyi Judit pazar fordításában megjelent kötet természetesen nekünk mondja a legtöbbet, de persze nem volna érdektelen tolmácsolni más környékbeli nyelvre is.
