Minta mókus

Óriási felelősség nyugszik a pedagógusok vállán. Az iskolának nagy szerepe van a jövő társadalmának megformálásában; abban, hogy kapuján művelt, szabad, egészséges értékrenddel bíró és a világra nyitott fiatalokat engedjen ki. Nagyon jól tudja ezt a hatalom is, ahogy azt is, hogy a szabad és önálló gondolkodással bíró ember veszélyes. Különösen az iskolákban, beszéljünk akár a tanárokról, akár a diákokról.

Nincs is mit csodálni azon, hogy az Orbán-kormány 2010-es színre lépése óta folyamatosan dolgozik az oktatás szabadságát elősegítő folyamatok megállításán. Ami meglepő, hogy ezt nagyobb ellenállás nélkül megteheti. Nemcsak kiradírozza a korábbi, kisebb-nagyobb szépséghibákkal rendelkező, de talán mégis a jó irányba mutató terveket, hanem huszáros mozdulattal tépi ki azokat a füzetből, és kezd új sémák alkotásába a maradék, kissé megroncsolódott papírokon. Lényegében nem találnak ki semmi újat, ami most történik, mintha a történelemkönyvek lapjairól köszönne vissza. Az oktatáspolitika jelenlegi irányítói csak látszólag tekintenek előre, valójában folyamatosan a múltat fürkészik.

El szeretnék érni, hogy a gimnázium és az egyetem csak a kiváltságosok privilégiuma legyen. Az oktatási intézmények autonómiáját le kell rombolni, központi irányításra, szigorú felügyeletre van szükség. A tanároknak kerettantervek, mintatankönyvek alapján kell oktatniuk, hogy a nemzet számára tökéletes mintagyerekeket kovácsoljanak. Ehhez persze a tanárok ellenőrzésére is szükség van, ezért portfóliókat kell készíteniük, vizsgáztatni kell őket, tanfelügyelőket kell küldeni az iskolákba, az általuk küldött jelentésekből pedig világosan kitűnik majd, ki az, aki esetleg nem illik a sorba.

Ehhez jön most az etikai kódex is, amelynek egyik legnagyobb problémája, hogy – hiába mondanak mást – fölülről érkezett, nem alulról jövő kezdeményezés, amilyennek lennie kellett volna. A pedagógus társadalom 90 százalékát kihagyták annak megalkotásából. Igazuk van azoknak, akik szerint a pedagógusok megfegyelmezése zajlik. A jelenlegi kormány szerint a tanárokat betörni, a diákokat idomítani kell – tanulják meg mind, hogy sem önálló akaratuk, sem szabadságuk nincs. Nem lehet hibáztatni azokat, akik úgy érzik, a megfélemlítés, az elhallgattatás korszaka jött el. A mérget azonban ki lehet szívni, mielőtt túlságosan szétterjed. Sándor Mária nővér példája is azt mutatja, hogy talán még van választás; a tanárok is dönthetnek, hogy kerettantervekhez, propagandatankönyvekhez láncolt közönyös szalagmunkások, vagy inkább önálló, alkotó értelmiségiek szeretnének-e lenni. Csak merni, és lépni kell.