In memoriam Czeizel Endre

A szovjet Micsurin és Liszenkó tanai évtizedekig hátráltatták a hazai genetika fejlődését. A genetikát "burzsoá tudománynak" minősítették, ugyanis e tudomány megteremtője Georg Mendel szerzetes pap volt. Az esetleges retorziók miatt a magyar kutatók is inkább az áltudományosság irányába mentek, de amikor már nálunk sem lehetett a Micsurin-Liszenko eszméket hirdetni, de a DNS kettős spirál oktatásától még féltek, a biológia oktatását is beáldozták. A középiskolában én se tanultam biológiát, holott biológusnak készültem. A tudományosság visszavételében úttörő szerepe volt Czeizel Endrének, aki kezdetben szinte egyedül vívta meg don quijotei harcát a tudományos tévutak híveivel és a politika vakságával.

Oly korban éltem én e Földön - idézhetném Radnóti Miklóst -, amikor a genetika tudományának egyes művelői, a Szovjetunióban és a volt szocialista országokban sajátos módon értelmezték a genetikát. Liszenkonak és Micsurinnak - hogy csak a legnevesebbeket említsük -, oroszlánrésze volt abban, hogy a hazai "genetikusok" újabb és újabb tudományos zsákutcába fussanak. A Bacsó Péter filmtörténeti jelentőségű Tanú című filmjében is bemutatott "magyar narancs" kísérlet jól jelképezte ezeket az állapotokat: mindegy, mi kerül ki a politika által szorgalmazott micsurini "narancs ültetvényekből", kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a miénk.

A politika szolgálólánya

A magyar narancsról szőtt álom éppúgy semmivé vált, mint a magyar gumipitypang, vagy a magyar gyapot. A hazai szatirikus irodalmat is megihlette egy másik történet, a gumipitypang termesztésének abszurditása. Moldova György a Gumikutyában állította pellengérre a micsurini elveket, a szakirodalom áttanulmányozásakor megdöbbenve látta, hogy a gumipitypangnak évente legalább 473 napsütéses nap kell a teljes megéréshez, ugyanígy akadályokba ütközik a leírásokban követelt évi 150 ezer milliméter természetes csapadék előteremtése is. De kit érdekeltek akkoriban az ilyen mellékes dolgok? Éghajlati lehetőségeinknek fittyet hányva kísérletet tettek az agrártudomány Kossuth-díjjal is felkent papjai a magyar gyapot meghonosítására. Nem sok sikerrel. A kísérleteknek viszont akadt egy pozitív hozadéka is: az Alföld szárazságát enyhítendő döntés született az öntözési kultúra fejlesztéséről, és ennek hatására megépült a Keleti főcsatorna, amely hazánk negyedik legnagyobb folyója lett. Manapság már alig-alig használják a vizét öntözésre, viszont az ivóvíz-ellátásban betöltött szerepe máig elvitathatatlan.

A genetika, megannyi tévutat bejárva, ugyancsak a politika szolgálólányává vált, mégpedig olyanná, amelyet előbb megvetettek, majd a már említett Liszenko útmutatásai alapján ki is közösítettek, a kommunista rendszer "emberformáló" erejét erősebbnek érezvén a genetika determináltságánál. Pedig Jean-Baptiste Lamarck 1809-ben megalkotott evoluciós elveit - vagyis a szerzett tulajdonságok öröklődésének elméletét - már Liszenko is ismerhette. Lamarck hírhedt állítása az volt: a zsiráfok nyaka azért nő hosszúra, hogy elérjék a szavanna fáinak lombkoronáját, miközben táplálkoznak. Ezt az elméletet a szovjet genetikusok úgy kódolták, hogy a kommunista ember megszerzett, nemesnek vélt tulajdonságai tovább öröklődnek a következő generációknak.

Az időközben gyors tempóban fejlődő igazi humángenetika eközben a volt szocialista országokban gyanús, veszélyes tudománynak minősíttetett.

Ebbe a korba születtem bele magam is. Általános iskolai biológia (környezetismereti) tankönyveimet áthatották a micsurini elvek, s bár nagyon érdekelt ez a tudomány, Liszenkoval csak a szüleim szemináriumi füzeteiben találkozhattam. Az iskolában (hol másutt, mint az orosz órákon!) Micsurinról, mint növénynemesítőről tanultunk, akinek máig elvitathatatlan érdeme, hogy 300 új növényfajta létrehozásában működött közre. Elméleti munkássága azonban zsákutca volt, megragadt a szerzett tulajdonságok tovább örökíthetőségének gondolata mellett.

Ha lett volna Facebook...

A genetika tudományának volt még egy, a magyarországi viszonyokat jól tükröző következménye, az orvostudományi egyetemeken nem létesülhettek humángenetikai tanszékek. Bajban voltak azok, akik ilyesmivel szerettek volna foglalkozni.

Az 1970-es évek legelején magam is ezek sorát gyarapítottam. Végzős debreceni biológus hallgatóként fejembe vettem, hogy a lakosság sugárterhelésének genetikai hatásait vizsgálom, és diplomamunkámat is ebből írom. Az atomháború esélyei ebben az időszakban már minimálisak voltak, vakon hittünk abban, hogy az olyan későbbi katasztrófák, mint amilyenek a csernobili vagy a fukusimai erőművekkel estek meg, nem történhetnek. Széles körben elterjedtek azonban olyan pletykák, hogy imitt-amott a háttér-sugárzás a szokásos többszöröse, s az emberek arról kezdtek beszélni, hogy az ország bizonyos területein ugrásszerűen megnőtt a rosszindulatú daganatos betegek száma, mindenekelőtt a leukémiásoké. Eközben több ezer ember - köztük magam is - dolgozott egészségügyi alkalmazottként vagy kutatóként ionizációs sugárzásban. (A Paksi Atomerőmű első blokkját csak két év múlva adták át.) Vizsgálataimból tudtam, hogy a genetikai állományt hordozó kromoszómák érzékenyen reagálnak a radioaktív sugárzásra, közvetett módon annak erősségének mérésére is alkalmasak. A cívis város egyetemének biológus professzorai ugyan nagyfokú érdeklődést mutattak dolgozatom tematikája iránt, ám kíváncsiságuk nem terjedt túl a kollegiális vállveregetésen.

Annak idején már új utakat keresett Nemeskéri János professzor, a népesedéskutatóként ugyancsak jeleskedő tudós, az embertani tanszék vezetője, aki később azzal írta be nevét a 20. század történelmének legjelesebb háttérszereplői közé, hogy ő azonosította Nagy Imre és mártírtársai maradványait a rendszerváltás előtti esztendőben az Új-köztemető 301-es parcellájának feltárásakor. Végzős hallgatóként mellette dolgoztam, nekem adta fel a leckét: keressek valakit szakdolgozatom konzulensének, akinek tudományos fokozata van, és már a korszerű, az öröklődés elméletét az aminosavakra, illetve a DNS kettős-spirálra építő tudományos iskolák híve. Nem mondta ki, de ebben az is benne volt: olyan szakembert kellett találnom, aki nem tekinti orákulumnak Micsurint és Liszenkot. Ha már abban időben lett volna Facebook, akkor minden bizonnyal közhírré tettem volna: "Sziasztok! Tud valaki tudományos fokozattal rendelkező humángenetikus konzulenst? Végzős biológus hallgató vagyok Debrecenben. Micsurin-Liszenko hívők kíméljenek! Sürgős! Priviben írjatok!" Máig hálás vagyok, hogy Nemeskéri János külső szakértő felkérését javasolta, noha a humángenetika területén az 1960-as évek és az 1970-es évek legelején ilyenek még nem voltak.

Nem lévén közösségi portál - még a vezetékes telefon is hiánycikknek számított -, a személyes szakemberkeresés mellett döntöttem. Így vezetett az utam az Országos Közegészségügyi Intézetbe, ahol egy ismerős kutató-orvosnak elmondtam jövetelem célját. A tudós hosszas gondolkodás után a házi telefon után nyúlt: "Bandi, érdekel téged a humángenetika?" - kérdezte valakitől a vonal túlsó végén. A választ ugyan nem hallottam, de percek múlva megjelent egy jóképű - ma már tudom - 37 éves orvos, akiről pillanatok alatt kiderült, hogy szakmai területet keres. Bevallotta: ki tudja, mi okból, "mellékvágányra állították", kutatói kvalitásait és angol nyelvtudását még rosszakarói is elismerték, de hogy ne teljenek hiábavalóan napjai, a neki nem éppen testhezálló függetlenített szakszervezeti titkári posztot kapta az intézetben. Akkoriban egy 800 dolgozót foglalkoztató munkahelyen "kellett" a függetlenített szakszervezeti funkcionárius.

Fejest ugrott a genetikába

A fiatal doktort azonban nem kellett félteni. Hogy ne essen ki a szakmai gyakorlatból, a János kórházban nőgyógyászként is dolgozott. (Tőle kaptunk bizonyságot egyik leányunk jöveteléről is.) Czeizel Bandi, akit abban az időben még a legtöbben még úgy ismertek, mint Budapest legfelkapottabb szobafestő-mázoló kisiparosának, Czeizel Ignácnak a fiát, nem sokat teketóriázott. Minden korábbi humángenetikai ismeret nélkül elvállalta, hogy szakdolgozatom első olvasója lesz.

Nem volt rest és már akkor is legendás, kiváló szervezőkészségének köszönhetően kijárt magának egy külföldi továbbképző utat az ENSZ Egészségügyi Világszervezeténél. Hallgatta a modern genetika megteremtőjének, a Nobel-díjas Morgan professzornak, a DNS-kettős spirál felfedezőjének, Watsonnak és Crick-nek az előadásait, és Magyarország első főállású humángenetikusaként tért haza. A többiek nőgyászként, gyermek- vagy ortopédorvosként, netán éppen szemészként gyógyítottak, és ha idejük engedte írtak egy-egy genetikai cikket, egészen addig, amíg Czeizel Endre társszerzőként bele nem vette cikkeibe mindannyiukat. Közülük nem egy ennek köszönhette, hogy egyetemi katedrát kapott, ami mentoruknak soha nem adatott meg.

Nem sokkal ezután megjelent Czeizel Endre első átfogó könyvecskéje a humángenetikáról, amely korszakos jelentőségű volt, hiszen utána jelentős bátorság kellett ahhoz, hogy valaki a tudomány vagy az oktatás bármelyik fórumán micsurin-liszenkoi elveket valljon.

A legfontosabb kritikus és mégis építő jellegű czeizeli gondolatok között máig érvényes megállapításokat találhatunk: "A humángenetika társadalmi értelmezésében és alkalmazásában történt visszaélések, sajnálatos túlzások, feledhető mulasztások tudományunkat sokak szemében gyanússá, veszélyessé tették. S most, amikor a genetika „szolgálatait” már megbecsülés övezi, talán érdemes e viszony korábbi megromlásának okait, eredetét egy kicsit jobban szemügyre venni. Már csak azért is, nehogy még egyszer előfordulhassanak ilyen félreértések. Hiszen a genetika és a társadalom kapcsolatának még nagy jövője van – beteljesedés reményével és az újabb csalódások veszélyével.

Hiszek abban, hogy társadalmunk elérte azt a fejlődési fokot, amikor objektív tényekről tárgyilagosan, félreértések és félremagyarázások nélkül, a humanitárius célok megvalósíthatóságának hitében lehet írni, beszélni, vitatkozni, és végül közös nevezőre jutni. Csakis az „az írástudók” kollektív felelősségvállalása jelenthet biztosítékot ahhoz, hogy a tudományunk további fejlődése és eredményeinek társadalmi hasznosítása során a humanizmus legmesszebbmenőkig érvényesüljön. S mindehhez nem feltétlenül szükséges a humángenetika a részletes, mélyebb ismerete. Helyes problémafelvetés mellett a döntéshez a szocialista humanizmus általános elveinek érvényesítése szükséges és elégséges. S éppen ezt kívánja elősegíteni ez a kis kötet."

A tudós DNS-e

Egyik későbbi kiváló genetikus ismerősöm ilyen irányú késztetéseimet látva, annak idején némileg csalódottan dorgált meg: „Azt hittem, sokkal okosabb vagy annál, hogy ilyen kényes kérdések felvetésével tedd magad lehetetlenné.” Nem vitatkoztam a véleményével, de biztosan tudtam, hogy a tudomány fejlődésével elkerülhetetlen az öröklődéssel kapcsolatos ismeretek minél szélesebb körű alkalmazása, kutatása. Mindig is hittem, hogy szükség van erre, de átütő sikereket e téren csakis megfelelő társadalmi tudatosság mellett érhet el a tudomány.

"Hiszek abban, hogy ma már e kényes kérdések is megvitathatók a hozzáértő dolgozó nép okos gyülekezetében” - írta mintegy engem is megerősítve a napokban 80 éves korában elhunyt világhírű tudós, akinek urnájában megtalálható lesz DNS mintája is.

Mindezt részint önigazolásképpen írtam le. Máig büszke vagyok arra, hogy egykori diplomamunkám ennek a szemléletnek első, bár szerény úttörője volt.