Malek Andrea még csak bekukkant a színpadra, amikor a 25 éves legendás együttes, a Trio Midnight vezetője konferál, de a színésznő, énekesnő, már így is azon nyomban felhívja magára a figyelmet. Nem kell ehhez a színpad közepén, díszes, alaposan kivilágított operettlépcsőn bevonulnia, elég oldalról, kedvesen huncut mosollyal benéznie, és máris nevetés tör ki a nézőtéren, érződik, hogy szeretik, várják, örülnek, hogy mindjárt a deszkákra lép. Úgy tudott kedvenc maradni, hogy már alig szerepel nálunk. Hosszú-hosszú évek után új színházi produkcióban tavaly tűnt fel Budapesten, a Madách előadásában, a Fekete Péter című operettben egy iszonyúan ronda nőt alakított temérdek humorral és nagy elánnal. Azt az örökzöldet énekelte, hogy „lesz maga juszt is az enyém!”.
Meg kellett pukkadni a röhögéstől. Állítólag sokáig azért nem kapott szerepet, mert Ausztriában élve, nem volt hajlandó meghallgatásra jönni. A Fekete Péterben való közreműködést azért vállalta, mert arra felkérték, nem akarták megvizsgálni, vajh mit is tud ő mostanában. A premier utáni banketten Szirtes Tamás igazgató mondta is, hogy mennyire remek volt, és, hogy már milyen régen könyörög neki, hogy jöjjön meghallgatásra. És most tessék, tele van vele a színpad. „Na, látod, ezért nem jövök meghallgatásra”, riposztozott Malek, amit persze taps és nevetés követett. Ez ő. Miközben sok tekintetben esetlennek, ügyetlennek mutatja magát, a mostani koncerten is elmondja, hogy kutya nehezek ezek a dalok, ezért nem is meri kotta nélkül énekelni őket, és közben pontosan tudja, ha netán bénázik, eltol valamit, akkor is teli van vele a színpad.
A rendkívül népszerű, háromszoros Oscar-díjas Michel Legrand dalai roppant jól állnak neki. Fájdalmasan szép nóták ezek, telis-tele érzelemmel, boldogak és szomorúak szinte egyszerre. Például a Cherbourg-i esernyők, a Yentl című filmek nagy sztárok által énekelt slágerei, köztük olyanok, amelyeket Malek számára tán a legfontosabb, Barbara Streisand adott elő. Szélsőséges hangulataival, magát mindenáron vállaló személyiségével, szépen fejlett öniróniájával sok tekintetben hasonlít is Streisandra. Ő sem akar tökéletes alkatúnak mutatkozni. Olyan testre simuló hosszú ruhát vesz föl, ami bizony megmutatja plusz kilóit, kidomborodik a hasa, a feneke, többen mondják is a koncert után, hogy ez előnytelen. De számára nem az, mert ő ezt is meg akarja mutatni magából: tessék. itt vagyok, ennyi évesen, ennyi kilóval, de így is talányosan kiismerhetetlen női vonzerővel. Ha kellek, így kellek, ha nem, hát akkor nem.
És persze kell, dugig a Városmajori Színpad nézőtere. De nem csupán miatta, hiszen varázsos partnerei vannak. A világot méltán járó Roby Lakatos úgy hegedül, hogy szinte sír a hangszer, dallamosan szárnyaló, ugyanakkor megrendítően mélyre hatoló a játéka. A Trio Midnight zenekarban eszelős átszellemültséggel, hihetetlen beleérzéssel bűvöli a dobokat, cintányérokat Balázs Elemér. Egri János csaknem filozófiai eszmefuttatásokat játszik a nagybőgőjén, Oláh Kálmán pedig virtuózan érzelemmel telített dallamokat a zongoráján. És ott van még velük az érzékenyen szenvedélyes Mendelssohn Kamarazenekar. Látszik rajtuk, hogy örülnek egymásnak, szeretnek együtt muzsikálni, mosollyal, vagy akár tapssal honorálják, ha a másik valami fenemód jót csinál. Ez igazi örömzene, ami eljut a mámorig, az extázisig, és sokakat a közönség közül is ebbe az állapotba hoz.
A Szabadtér Színház szervezőit dicséri, hogy nívós koncerteket hoztak a Városmajorba. Úgy két hete, például, Roby testvére, a világ egyik legtöbbet foglalkoztatott szaxofonosa, Tony Lakatos fújta fergetegesen a hangszerét, a David Yengibarian Trióval harmonikusan együtt játszva. Egy hete Rákász Gergely orgonált, aki játékához hasonlatos magas hőfokú átéltséggel, beszélni is képes a zenéről. Előttünk van még a Budapest Bár és a Benkó Dixieland Band szokásos, és feltehetően remek koncertje! Miközben nyáron a Zeneakadémia és a Művészetek Palotája sajnálatos módon zárva tartásával tüntet, a városmajori vén fák által körülölelt színpadon menedékre lelnek az igényes zene rajongói.