A hatalom engedelmességet vár

Fotóművészeti Alkotótelep nyílik augusztus 30-án, Szegeden. A kéthetes sorozat célja, hogy a meghívott művészek számára szakmai lehetőséget nyújtson Szeged és környéke életének fotográfiai megörökítésére és arra, hogy szakmai vitákkal gyarapíthassák tudásukat. A műhely alapítójával, az érdemes művész Szebeni András fotóművésszel az alkotótelepről, fiatal tehetségekről és új terveiről beszéltünk.

- Miért éppen a dél-alföldi központra, Szegedre esett a választása?

- 2004-ben Szegeden dolgozhattam, "látott dolgok...SZEGED” címmel készítettem portrékötetet a városról, amihez Bella István, az azóta sajnos elhunyt Kossuth-díjas költő-barátom írt szöveget. Ez az ötkötetes könyvsorozatom negyedik darabja volt, mindegyik egy magyar várost mutatott be. Abban az évben nagyon megszerettem Szegedet. Történelme, jelenkori városképe, a Tisza közelsége, az egyetemi élet, a művészeti pezsgés fantasztikus hellyé teszi. 2005-től öt éven át voltam Debrecenben a Hortobágyi Nemzetközi Művésztelep fotóművészeti tagozatának a vezetője, de mint mindenben az országban, úgy ebbe a is rendesen belemocskolt a politika. Eltelt sok év, amire újra eszembe jutott, hogy a magyar fotográfia mégiscsak az egyik legerősebb vizuális műfaj. Elég csak André Kertész, Robert Capa, Martin Munkácsi nevét említeni. Amire büszkék lehetünk, az a magyar fotográfus. A jelenkori fotóművészek között is fantasztikus emberek vannak, azok az alkotók, akiket meghívtam, egytől-egyig kitűnő művészek. Viszont el kell őket helyezni, támogatni kell őket, fedél kell a fejük fölé.

- Hogyan válogatta össze csapatát, amelyben mások mellett Bánkuti András, Fejér Gábor, Hajdu D. András is helyt kapott?

- Hatvankilenc éves vagyok, eléggé rálátok a szakmánkra. A tizenkét meghívott fotóművész között akad régi pályatárs, néhányukat mentoráltam. Nem nagyon nyúltam mellé, a minőséget nem lehet kikezdeni ezeknél az uraknál.

- Körülményes lehetett eljutni odáig, míg minden sínre került az alkotótáborral.

- Valóban bonyolult és hosszadalmas folyamat volt. Történetesen napra pontosan tudom, hogy áprilisban kezdődtek a tárgyalások egy szegedi, négycsillagos szálloda vezetőivel. Amikor leültem a hotel pr- és kommunikációs igazgatójával, akkor éppen április harmincadika, a születésnapom volt. Tisztán emlékszem, hogy amikor az étteremben munkaebéd kapcsán találkoztunk, a szemembe nézett és azt mondta: művész úr, csak annyit szeretnék mondani, mielőtt elmegyünk enni, nyugodtan tehetjük jó étvággyal, a vezérigazgató úr áldását adta az alkotóműhelyre. A részletek kidolgozása, amely több hónapot vett igénybe, csak eztán kezdődött. Az adminisztrációt a MÚOSZ vállalta.

- Szeged városa kiemelt támogatója a rendezvénynek. Nehéz volt megszerezni a biztatásukat?

- 2004-ben ismertem meg Botka László polgármestert, akivel már akkor jó kapcsolatba kerültünk. A város akkor is segítségemre és Bella István segítségére volt, biztosították a megfelelő munkakörülményeket az alkotáshoz. Amikor most megkerestem a tervemmel, az ügy mellé állt.

- Fontos Önnek, hogy minél nagyobb teret kapjanak azok a professzionális fotósok, akik szeretnének képekben üzenetet közvetíteni. Miért karolja fel őket?

- Nem fogalmaznék úgy, hogy felkarolni. Ez túlságosan patetikus számomra. Arra gondoltam, hogy a magyar fotográfia hihetetlenül exportképes műfaja az országnak. A világviszonylatban is helyt álló nagy elődeink követői ezek a kitűnő művészek, akikkel Szegeden fogunk együtt dolgozni. Honnan tudhatjuk, hogy még hány rejtett érték lappang? Lesz egy rendezvényünk, ahova szabadon hozhatja minden résztvevő a képeit, amelyeket olyan remek képszerkesztők bírálnak el, mint amilyen Bánkuti András, Fejér Gábor, Kiss-Kuntler Árpád. Ők nézik meg a képes anyagokat, s még az is előfordulhat, találnak egy embert, akiről nem is tudjuk, milyen fantasztikusan jó fényképész. Fontos számomra, hogy az érdeklődők valóban szakembereket hallgassanak a kétnapos workshopon. A magyarul talán városi, utcai fotózásnak fordítható “street photography” iránt érdeklődők pedig nemcsak Fazekas István sokszor díjazott fotográfus előadását hallhatják, hanem kimehetnek vele a városba, hogy gyakorlatban is láthassák, mi az, amit olyan mesteri szinten csinál. Ehhez igénybe vehetik a Fujifilm a helyszínen bemutatásra kerülő kameráit is.

- Nekünk, laikusoknak, hogyan tudná összefoglalni: miként születik a jó fotó?

- Egyetlen mondatot tudok erre mondani magának: volt Magyarországnak egy kitűnő embere, aki szintén nem Magyarországon futott be. Lucien Hervé fotóművész, akit Elkán Lászlónak anyakönyveztek. Őt kérdezték meg túl a kilencvenedik életévén, hogy mit gondol arról, mi a jó kép? Akkor Hervé így felelt: a jó fénykép az, amin nincs semmi, ami felesleges.

- Az Ön életművéből huszonhat felvételt a New York-i Metropolitan Múzeum beválogatott a gyűjteményébe. Melyik alkotására a legbüszkébb?

-Nem szeretném rangsorolni a műveimet, minden dolgozatomat szeretem.

-Pályafutása során Pilinszky Jánostól kezdve rengeteg legendát fényképezett. Van olyan művész, aki kimaradt?

-Sajnos. Mándy Ivánt, akit hosszú ideig ismerhettem, már túl későn kértem fel. Ha jól emlékszem, október 7-ére volt időpontom megbeszélve vele, az előtte való napokban egyeztettem vele telefonon. Még most is a fülembe cseng a kérdése, amikor mondtam, szeretnék képet készíteni róla. Miért, már olyan rosszul nézek ki - kérdezte. Akkoriban, 1995-ben már nagyon szomorú, depressziós periódusban élt. Nem volt igazán boldog attól, ahogyan alakultak a dolgok a rendszerváltást követően. A megbeszélt randevú előtti napon hívott a felesége, hogy ne menjek, mert Iván meghalt. Ez számomra egy nagyon szomorú történet, amelyre még most is rossz visszaemlékezni.

-A nagyságok mellett vannak olyan fiatal művészek, akiket örömmel örökítene meg?

- Tudja, hogy ez az a kérdés, amelyre nem fog választ kapni. Olyan sok tehetséges ember van, hogy senkit nem szeretnék megsérteni azzal, hogy kihagyom a felsorolásból.

-Súlyos rákbetegsége idején is rendületlenül fotózott, a betegség témakörével foglalkozó fotópályázat zsűrijének szakmai elnöki tisztjét is elvállalta. Most hogy érzi magát?

- Nem beszélhetünk múlt időben a rákbetegségem kapcsán. 2003-ban kivették a jobb alsó tüdőlebenyemet, két évvel később volt egy áttétem. Múlt évben egy ösztöndíjjal elmentem két hónapra Bali szigetére dolgozni, s amikor hazajöttem, a szokásos féléves kontrollon progressziót diagnosztizáltak. Háromszorosan operált tüdőrákos vagyok. Nehéz erről beszélni, hiszen a tüdőrák nem épp egy gyermekbetegség. Jelenleg tünetmentes az állapotom.

- A fotóművészeti alkotótelep mellett jut másra ideje?

- Jövőre kerek születésnapom lesz, s ha az Isten is úgy akarja, akkor lesz egy nagy kiállításom és egy életműalbumom is. Évekkel ezelőtt még nyugodt szívvel mondhattam azt, hogy lesz, de mára olyan világba csöppentünk, amelyben semmi nem biztos. Jelenleg a tehetség helyét túlnyomó részt a középszer foglalta el. Hiányzik a jövőkép. A hatalom a kultúra képviselőitől is feltétlen engedelmességet vár el. A pályázati rendszerek is erre épülnek. A hatalom dönt melyik kiadó, melyik műhely, melyik alkotó méltó a támogatásukra. Úgy érzékelem, a politikai döntések egyre távolabbra taszítanak minket Európától.

- A közelgő kerek évforduló kapcsán készít számvetést?

- Igen, ahogy korosodom, egyre többet. Kincses Károly, a legfelkészültebb hazai fotómuzeológus foglalkozik majd az életművemmel. Készülünk a kiállításra, az albumra is. Ahogyan rámolom össze a dolgaimat, sok régi fénykép, levél kerül elő. Éppen itt van az asztalomon Petrovics Emil levele, amelyet a Szigligeti Alkotóház összes munkatársának írt 2011-ben. Egy hónappal később már halott volt. Tele vagyok szép és fájó emlékekkel.