Putyinnal vagy nélküle?

Mihail Gorbacsovról szóló cikkem vitát váltott ki a Népszava olvasóinak körében: volt, aki a volt szovjet elnök érdemeit, volt, aki bűneit sorolta. A vita hevében Vlagyimir Putyin neve is feltűnt, sok ellentétes indulat kíséretében. A nemzetközi médiában is hasonló indulatokkal és egymástól nagyon távol álló véleményekkel lehet találkozni az orosz elnök kapcsán. Putyin is megosztó személyiség.

Vlagyimir Putyin megítélése a nemzetközi médiában indulatokat gerjeszt. Az „inosmi.ru” orosz honlap is átvette a „The Financial Times” írását, amelynek már a címe is figyelemfelkeltő: „Putyin gyengeségétől féljenek, ne pedig az erejétől”. A tekintélyes angol nyelvű világlap az orosz elnök egyik legaktívabb támogatóját, Konsztantyin Malofejev üzletembert, az ukrán szeparatisták segítőjét szólaltatta meg.

Ő Putyin vitathatatlan érdemének tartja az oligarchák befolyásának megtörését, a Kreml hatalmának megerősítését, a gazdaság élénkítését, a pravoszláv egyház támogatását és Oroszország független geopolitikai szerepének helyreállítását. Oroszország nem Belgium. Oroszország csak, mint birodalom képes létezni. Putyin – történelmi vezető. A legjobb az elmúlt száz évben– jelentette ki az üzletember. Csak akkor bizonytalanodott el, amikor arra kellett válaszolnia, hogy vajon fenntartható-e ez a rendszer Putyin után is. Úgy véli, hogy nem.

John Thornhill, a cikk szerzője éppen ezt tartja Putyin bűnének. A Kreml hatalmát az alkotmányos intézmények befolyásának és legitimitásának a rovására erősítette meg. Az elmúlt 15 évben teljes mértékben semlegesítette a törvényhozást, a helyi kormányzókat, a szabad sajtót, az ellenzéket és a bíróságokat. Ez nem az erőre utal, hanem a putyini Oroszország törékenységét bizonyítja. Márpedig, ha az események olyan irányt vesznek, hogy Moszkvának ismét a gazdasági és társadalmi káosszal kell szembesülnie, a meggyengült Oroszország nyugtalanítóbb perspektíva, mint az erős. Egy ilyen lehetőségre utal az elavult gazdaság instabil helyzete, az olajár csökkenése, a demográfiai katasztrófa. Oroszország megroppant tekintélyét tükrözi a Pew Research Centre 40 országban végzett felmérése is, amely szerint alacsonyra értékelik Oroszország és Putyin személyét az emberek.

A lap arra a következtetésre jut, hogy meggondolatlanság lenne egyenlőség jelet tenni a putyini rezsim és Oroszország közé, és elmérgesíteni a helyzetet, meghirdetve egy új hidegháború kezdetét. Ellenkezőleg, a Nyugatnak biztosítania kell az oroszokat arról, hogy nem akarja elszigetelni őket. Nyitva kellene hagynia az ajtót arra az esetre, ha majd egy orosz vezető, be akarna lépni azon.

Sajátosan közelíti meg a témát a francia „Le Figaro” hasábjain még az év elején megszólaltatott jobboldali konzervatív, nacionalista és euro-szkeptikus Philippe De Villiers. Meggyőződése, hogy Európa jövőjét nem diktálhatja Amerika. Egy életképes Európának széles stratégiai és kulturális partnerséget kell kialakítania a mély európai gyökerekkel rendelkező Oroszországgal. Szavai is alátámasztják azt a benyomást, hogy számottevő Putyin támogatóinak köre a radikális jobboldalon. Philippe De Villiers Putyinra úgy tekint, mint egy igazi államférfire, akit az Egyesült Államok ideális ellenségnek tekint.

Putyin ugyanis annak a törekvésnek áll az útjában, hogy Európát az USA zászlajának 51. csillagává tegye. Ukrajna NATO-tagságának lebegtetésével Washington olyan helyzetbe hozta Moszkvát, amelyre válaszolnia kellett. Némely megállapításának komolyságát maga rombolja le az olyan mondatokkal, mint hogy Oroszországban nagyobb a sajtószabadság, mint Franciaországban.

A „Le Figaro” már korábban is helyt adott Philippe De Villiers nézeteinek. Például az után, hogy találkozott Vlagyimir Putyinnal 2014-ben. Mint nyilatkozta, lenyűgözte Putyin karizmája, széleskörű tájékozottsága. Putyint is biztosította arról, hogy Európa nem tud meglenni Oroszország nélkül. Szerinte a franciák is ilyen vezetőt szeretnének maguknak. Hasonló hangot üt meg a civilek által szerkesztett francia nyelvű „Agora Vox” honlap, amely olyan véleménynek adott helyet augusztusban, amely Putyint tapasztalt politikai sakkjátékosként jellemzi. Olyan politikusként, aki vissza szeretné adni országának régi csillogását.

A jelek szerint Moszkvában keveslik az ilyen elismerő hangot. Mi mással lenne magyarázható, hogy az ismert nyugati elemzők neve alatt Oroszországban Putyinról kiadott könyvsorozat szerzőivel nem is egyeztettek arról, hogy véleményeiket összegyűjtve piacra dobják e könyveket. Egyes források azt állítják, hogy a Kreml 20-30 ezer embert foglalkoztat azzal a céllal, hogy az interneten a hivatalos elvárásoknak megfelelő véleményeket tegyenek közzé.

Mondanunk sem kell, hogy az orosz média által nem idézett és mellőzött külföldi cikkek sokasága egészen más szemszögből tekint Vlagyimir Putyinra és a mai Oroszországra, mint ahogy azt Moszkvában szeretnék. Az árnyalt elemzéstől egészen a metszően kegyetlen jellemzésig rengeteg kritikus hanggal lehet találkozni. Árnyaltan fogalmaz a nemzetközi élet néhány jeles személyisége. E tekintetben a legjelentősebb az a felhívás volt, amelyet több mint hatvan ismert német politikai, gazdasági, tudományos és kulturális személyiség tett közzé tavaly decemberben.

Közöttük volt Gerhard Schröder, az NSZK korábbi kancellárja és Roman Herzog, az NSZK egykori elnöke. Ők kiegyensúlyozott és átgondolt párbeszédet sürgetnek Moszkvával. Az „Újra háború Európában? A mi nevünkben nem!” című felhívásban figyelmeztetnek: „Nem szoríthatjuk ki Oroszországot Európából”.

Nem ez a hangvétel azonban a jellemző, a vitriolos hang sokkal inkább. Ezt táplálja például az orosz beavatkozástól való félelem a Baltikumban, vagy a hagyományos oroszellenesség Lengyelországban. A lengyel jobboldal prominens képviselői attól tartanak, hogy az ukrajnai orosz beavatkozás után a balti államok és Lengyelország következhetnek. De a cseh sajtó sem túl megértő, annak ellenére sem, hogy az ország elnöke, Milos Zeman arról álmodik, hogy Oroszország az Európai Unió tagja lesz, vagy az EU lép be majd Oroszországba…

A cseh „Tablet Media” Romancov politológussal készített interjújában arra a következtetésre jutott, hogy a Krím bekebelezése és az ukrajnai háború Putyin elterelő hadművelete. Az a célja, hogy leplezze a hazai bajokat. A mai erőviszonyok közepette ez a politika nem lehet sikeres, ezért a NATO-nak sem kell háborútól tartania. Készülnie azonban kell. Romancov azt állítja, hogy Moszkva Putyin alatt 30 százalékkal növelte katonai kiadásait, Kína csak 12 százalékkal, míg Európa 2012 óta takarékoskodik…

Putyin nagy hibája, hogy nem fogta fel: ebben a kölcsönös függőségben élő nemzetközi közösségben csak azzal vívhat ki valaki tiszteletet, ha betartja a játékszabályokat. E helyett az erőre támaszkodik, a terület nagyságára, a természeti kincsek nagy tartalékaira, a nukleáris arzenálra. Egyszóval a mennyiségre egy olyan világban, amelyben már a minőség az elsődleges. Romancov e tekintetben egyenlőségjelet tesz az Iszlám Állam fundamentalistái és Putyin közé. Nem tekinti Putyint nagy politikai sakkjátékosnak, inkább „semmirekellőnek”. Ha távozna a politika színpadáról, ezt csak győztesként tenné. Ezt a lehetőséget azonban már elmulasztotta. Úgy, hogy maradnia kell.

Arra a kérdésre, hitelt ad-e Putyin szavainak, miszerint csak egy nem egészséges ember lenne képes a NATO-ra támadni, Romancov azt felelte: „Igen, teljes mértékben, csak nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy ez a nem egészséges ember nem maga-e Vlagyimir Putyin?”

Az orosz elnök kérlelhetetlen kritikusai az amerikaiak, közöttük is vannak azonban olyanok, akik árnyaltságra törekednek. A nagy tekintélyű Foreign Policy egyik elemzésében megkockáztatta azt a kijelentést, hogy a Nyugat kollektív meg nem értésének kulcsszerepe van az ukrán válság kialakulásában. Nem értették meg, hogy a nagyhatalmak mindig érzékenyen reagálnak a határaik közelében kialakult politikai eseményekre, és készek kegyetlen játszmára életbevágóan fontos érdekeik védelmében.

A lap nem kérdőjelezi meg Putyin elitélését, azonban a butaság és a meggondolatlanság csúcsának tekinti, hogy sem Európa, sem az Egyesült Államok nem volt képes előrelátni Oroszország válaszreakcióját. Elegendő lett volna visszaemlékezniük arra, hogyan reagált az amerikai elnök hasonló helyzetben. Mondjuk a balra forduló Nicaragua esetében. Reagan elnök egy olyan polgárháborút pénzelt, amely a lakosság két százalékával végzett. Pedig Nicaragua leszakadása közel sem jelentett volna olyan veszteséget Amerika számára, mint Oroszországnak Ukrajna NATO-orientációja. Bár a szerző nem rokonszenvezik Putyinnal, viselkedését hasonlónak tartja Ronald Reagan reakciójához. Kevesebb erkölcsi tépelődést és több stratégiai gondolkodást sürget.

Stephen M. Walt cikke hónapokkal ezelőtt jelent meg a befolyásos amerikai lap hasábjain. A Fehér Ház azóta sem került közelebb ahhoz, hogy levonja ukrajnai lépéseinek a tanulságait és módosítson azokon. Mint ahogy Putyin sem.