Moszkvai tudósítók körében öröklődő szólásként maradt az egyik hetvenes években ott dolgozó kollégánk intelme: a csótányokat kiirtani nem lehet, tessék megszeretni! Azóta rájöttem, ez a nagyon bölcs „tanítás” mindennapjaink megannyi visszás jelenségére igaz lehet.
Néhány éve Tarlós István, még mint Óbuda polgármestere, képes volt éjszakákat járni a kerülete utcáit a zajmérőkkel, hogy rá tudják bizonyítani Gerendaiékra, hogy hangosak a szigeti bulik, és ha nem tekerik halkabbra a potmétereket, be fogják tiltani a bulit. Mit tehettek? Belátták, Tarlós az erősebb kutya.
Most a Hungaroring környékén lakók berzenkednek, hogy túl hangos a pálya, s nyílt levélben tiltakoznak. Az illetékes minisztérium, elvágandó a gordiuszi csomót, új tervezeten dolgozik: a zajkibocsátási határértékek megemelésével oldaná meg a problémát. Világos: az autóknak nincs potméterük, Berni Ecclestone nem Tarlós István. A járműveket nem fogják áttervezni, tehát – akár a csótányokat Moszkvában – meg kell szeretni a hangjukat. Az ott élő civilek ez ellen berzenkednek, azt mondják, hibás a kormányzat hozzáállása, igenis csökkenthető volna a zajterhelés, amire születtek is már szakmai tanulmányok. Csak azt felejtik el, amire ők gondolnak, az pénzbe kerül, amire a minisztérium, az pedig semmibe.
Szomszédom hatalmas házának légkondicionálásról egy örökké zajos gépmonstrum gondoskodik, amelyet a saját épületétől a lehető legtávolabbra, a mi kerítésünkhöz telepített. Amikor szóvá tettem neki, azt mondta: ha zavar, szokjam meg. És becsapta az orrom előtt az ajtót. Eszembe jutott a csótány-intelem: azóta próbálom megszeretni a gépe zaját.
Ebben az országban mi mást tehetek?