Paskai László visszavonulása nem a nyugdíjazásával kezdődött. Már jóval korábban, a rendszerváltást követően egyre kevésbé töltött be kezdeményező szerepet az ország vallási életében: 1990-től nem ő, hanem az egri érsek lett a Magyar Katolikus Püspöki Kar elnöke, s így a bíboros tevékenysége jórészt az esztergomi főegyházmegye irányítására összpontosult. Önkéntes visszavonulása jelzi, hogy önmagát az elmúlt rendszer emberének tartotta s ezért nem akart a megújhodás reményével érkező rendszerváltás tehertétele lenni. Szűkebb körben elhangzó kijelentéseiből azonban kiviláglott, hogy a püspöki kar gyakori közszereplést vállaló tagjainál jobban és mélyebben megértette a változások jelentőségét. Bölcsessége megóvta attól a hibától, amelyet néhány, az alázat erényét kevésbé gyakorló püspöktársa elkövetett: ő sohasem érezte feljogosítva magát arra, hogy beleszóljon pártpolitikai ügyekbe.
Vállalta múltját
Volt bátorsága botlásainak a beismeréséhez. Amikor a főegyházmegye vezetését átadta utódjának, nyilvánosan kért bocsánatot mindazoktól, akiket akarva vagy akaratlanul megbántott. Ilyen megnyilatkozás csak nagy ritkán szokott elhangzani leköszönő főpapok részéről. Visszafogottsága, múltjának vállalása teszi rokonszenvessé a személyiségét.
Mivel Paskai László főpásztori tevékenysége a szocialista éra alatt kezdődött és a rendszerváltás egyházpolitikai értelemben is új útkeresésnek számító időszakában folytatódott, nemcsak a korfordulóra vonatkozó visszaemlékezésre ad alkalmat, hanem azzal összefüggésben egy átfogóbb, jövőbe mutató elemzésre is.
A rendszerváltás előtt – Lékai bíboros és utódja, Paskai László regnálása idején – kialakult egyoldalú szemlélet, amely az egyházi életet s egyáltalán a katolicizmus erejét az intézményrendszer restaurációs eredményei alapján értékelte, jórészt átöröklődött a rendszerváltást követő időkre is. Az egyházi vezetőkben az a meggyőződés alakult ki, hogy az intézményi struktúra helyreállítása és minél szélesebb körű kiterjesztése magával hozza a hit tudatos megvallásának erősödését és a hívők létszám-gyarapodását. Ennek a téves feltételezésnek meglehetősen szerteágazó történelmi gyökerei vannak.
Magától értetődő, hogy az anyagi lehetőségeitől megfosztott egyház működésének tárgyi feltételeit az államnak kellett megteremtenie. Ebben múlhatatlan érdemei vannak a Németh-kormánynak, a katolikus kormányfő egyházi tapasztalatainak, Glatz Ferenc művelődésügyi miniszter széleskörű történelmi ismereteinek és nem utolsó sorban az egyházi ügyekkel foglalkozó főosztályvezetőnek, később címzetes államtitkárnak, Platthy Ivánnak, aki a konkrét ügyeket egy évtizeden keresztül, 1989-től 1999-ig rendkívüli munkabírással és példás figyelemmel intézte. A Németh-kormány működésének egyházpolitikai jelentősége azért is felbecsülhetetlen, mert olyan folyamatokat indított el, amelyeket az első szabadon választott országgyűlés az ellenzék – főleg az SZDSZ és a Fidesz – akadékoskodása következtében nem tudott volna elindítani.
Az egyház működésének feltételeihez kétségtelenül hozzátartozik az infrastruktúra, ám a materiális-tárgyi kereteket az egyháznak önállóan kellett volna kitöltenie. Ez azonban csak részben sikerült. Az anyagi gyarapodás a belső tartalmat illetően sokszor kétértelmű eredményekhez vezetett. A rendszerváltáskor ugyanis az volt a kérdés, hogy a hívő családok találnak-e gyermekeik neveltetéséhez megfelelő számú egyházi iskolát, napjainkban azonban már vannak olyan települések, ahol közel és távol csak egyházi iskolák működnek, ami viszont a nem-vallásos családok iskolaválasztási jogát korlátozza.
Világnézeti kérdésekben a kényszer - a még oly szelíd kényszer is - a szándékolttal ellentétes eredményhez vezethet. A „túlteljesítés” nem feltétlenül az egyház számlájára írandó, inkább azoknak a politikusoknak a túlbuzgóságára vezethető vissza, akik népszerűségük növelése érdekében az egyház társadalmi presztízsét akarják aprópénzre váltani.
Ha azonban ehhez az egyház partner, akkor a saját tanításával kerül szembe, amely a lelkiismereti szabadságot - világnézeti elkötelezettségtől függetlenül – az ember elvehetetlen tulajdonának tartja.
Sorsközösség a társadalommal
A hazai hierarchia vezetőinek többsége a rendszerváltás előkészítésétől távol maradt. A társadalommal szemben mutatkozó lépéshátrányát azóta sem sikerült egészen ledolgoznia. A közvélekedés a katolikus egyházat mindmáig az államhatalomhoz viszonyuló szervezetnek tartja és jóformán semmit sem tud annak társadalmi küldetéséről.
A főpapság nem is nagyon igyekszik eloszlatni ezt a hiedelmet. A kelleténél jobb viszonyt ápolnak a mindenkori hatalommal, mert abból, hogy az egyházat elválasztották az államtól még nem következik, hogy egymás számára idegennek kellene lenniük. S ez rendben is volna, ha a hazai katolikus egyház a növekvő szegénység láttán a pápai szociális enciklikák tanítását komolyan véve szót emelne a társadalmi igazságosság érvényre juttatásáért - a vele jó viszonyt ápoló kormányzatnál. Vagy ezzel éppen az a bizonyos jó viszony kerülne veszélybe?
Ha egészségügyi intézményeink többségében a betegek gyógyításához szükséges szakmai és az alapvető higiéniai feltételek is hiányoznak, akkor a legelesettebbek személyi méltósága sérül, ami mellett az egyház sem mehet el szó nélkül. Ha igaz az, miként a kormány mondja, hogy a migráció Magyarországnak rendkívül nagy gondot jelent, akkor ebben az ügyben a Magyar Katolikus Püspöki Karnak is nyilatkoznia kellene, ahogy azt más országok püspöki karai is megtették, s nem utolsó sorban, maga Ferenc pápa. Alapvető tévedés azt hinni, hogy a nyomorral, az ember tragikus mértékű kiszolgáltatottságával való törődés kizárólagosan a karitatív szervezetek belügye s nem az egyház egészének, minden tagjának evangéliumi kötelezettsége.
Egyházunk és a Vatikán
A magyar katolikus egyház történelme folyamán mindig hűséges volt a pápasághoz, de annál is jobban függött a világi hatalomtól. Az úgynevezett keresztény kurzus idején aligha lehetett kétségbe vonni a magyar egyház Róma-hűségét, de mégis elengedte a füle mellett a pápai szociális enciklikák tanításait, s belement a világi hatalom által teremtett látszatba, amit a jezsuita Bangha páter szavai találóan jellemeztek: „Keresztény Magyarországot akarnak, minél kevesebb kereszténységgel”.
A pártállam idején a konzervativizmus volt hivatva bizonyítani az egyházi személyek pápaság iránti hűségét. Napjainkban ez is örökletesnek bizonyul: most is idézik Ferenc pápát, hivatkoznak rá, de kijelentéseinek gyakorlati következményei, az egyház életének megújításában való hasznosítása nem kerül a napirendre.
Az egykori marxista-keresztény párbeszéd nevezetes szereplője, Ancsel Éva filozófus írja: „Jézus tanítványainak többsége sem Júdás, sem Tamás, sem Péter vétkét nem követte el, ”csupán” elaludtak azon az éjszakán, amikor virrasztaniuk kellett volna. Az elalvó tanítványok utódai vagyunk – alvajárók, s ez ügyesebb bűn, mint a júdásoké.”
Ideje volna felébredni! De hát, ha maguk az apostolok is elaludtak, akkor minek az alapján várhatunk többet az apostolutódoktól, a püspökeinktől?
Jézus apostolai azonban a Szentlélek eljövetele, azaz az egyház megalakulása előtt estek áldozatul a testi gyengeségből fakadó gyarlóságnak, de azt követően rendíthetetlenül hirdették Isten szabadító üzenetét. Ami most már minden utód és követő elháríthatatlan feladata.
A megújulás feltétele
A zsinat „Lumen gentium” kezdetű dogmatikai konstitúciója az egyházat - szentírási terminológiával - Isten népének nevezi, s noha megkülönböztethetők a tagok és a funkciók, „mégis teljesen egyenlő mindnyájuk méltósága és tevékenysége minden hívő közös feladatában, Krisztus teste építésében” (32. nr.). Alois Müller luzerni teológiai professzor az idézett dokumentum-részlethez a következőket fűzi hozzá:
„Ilyen csúcskijelentéseket azonban a zsinat sohasem tett anélkül, hogy hozzá ne kapcsolta volna a hagyományos tanítás pótkocsiját, esetünkben így: Bár egyeseket Isten akarata tanítóknak, misztériumok kiosztóinak és pásztoroknak rendelt mások javára. S eképpen a zsinati kijelentések magukban hordozzák annak lehetőségét, hogy egyik vagy másik irányban olvassuk őket. A történeti-kritikai hermeneutika értelmében mindazonáltal érvényes az, hogy az új, továbbvivő gondolatok specifikálják az általános, már ismert tételeket s nem pedig a tudatosan újnak szántakat kell utólag leszállítani a már mindig is mondottak szintjére. Ha nem így lenne, a zsinat maga nyilvánította volna ki saját felesleges voltát.”
A piramisszerkezetű, hierarchikus felépítésű és statikus egyház-kép helyett egy élő közösség jelenik meg, amelynek minden tagjára, papokra és világiakra – a „Lumen gentium” tanítása szerint - egyenértékű feladat hárul.
De hogyan vállalhatna egy világi hívő felelősségteljes feladatot abban, amiben őt meg sem kérdezik? Ha a világi hívek közül nem ők maguk, hanem a hierarchia tagjai választják ki azokat, akik érdemi megszólalásra jogosultak? Hogyha még azokba a korábban világiakkal betöltött pozíciókba is papokat ültetnek, miközben a lelkipásztorkodás egyre nagyobb létszámhiánnyal küzd? Az alsópapság túlterheltsége miatt a világiak hitbeli tájékozódási igényét nem képes megfelelő színvonalon kielégíteni. Az információhiány, az evangélium, az örömhír átadásának elégtelensége miatt egyre kevesebb hívőben ébred fel a papi hivatás. Ez a 22-es csapdája: az egyik hiányosság okozza a másikat, s az utóbbi az előbbit. A felcserélhető okok és okozatok végeredménye: ez év nyarán voltak olyan egyházmegyék, ahol egyetlenegy papot sem szenteltek.
Ha a katolikus egyház vezetése a magyar társadalom egészével folytatandó párbeszéd helyett csak a politikai vezetést tartja méltónak a párbeszédre, ha a lelkipásztorkodó papság nem képes a hívek szellemi-lelki igényeit „nagykorúságuknak” megfelelő színvonalon kielégíteni, akkor az egyház mozgástere fokozatosan beszűkül és az emberek máshová, adott esetben az ezoterikus vallásosság közéletünket is veszélyeztető szélsőségei felé fordulnak, amelyek a Szent István-i hagyományokat tagadva egy új-pogány, antiszemita és rasszista ideológia elterjesztésében érdekeltek. A katolikus egyháznak a felelőssége és halaszthatatlan feladata, hogy hívei körébe ezeknek az eszméknek a beszivárgását meggátolja s hogy az egész magyar társadalmat mérgező ideológia minél hamarabb megszűnjön.
Ezért sem lehet sokáig várni az aggiornamentóval.
