Előfizetés

Lesz-e magyar aggiornamento?

Giczy György
Publikálás dátuma
2015.08.29. 10:30
Erdő Péter bíboros, esztergom–budapesti érsek búcsúztatta elődjét FOTÓ: MTI/KOVÁCS ATTILA
Paskai László bíboros halála a magyar katolikus egyház egy jelentős korszakának lezárulását és egy küszöbönálló változás eljövetelét jelzi. Joggal tehetnénk fel a kérdést: lesz-e aggiornamento? Ezt a fogalmat 1962-ben a zsinatot összehívó pápa, XXIII. János használta, s korszerűsítést, újjászületést jelent, mégpedig abban az értelemben, hogy az egyháznak minden korban fel kell fedeznie az idők jeleit, amelyek a saját és az egész emberiség jövőjének olykor ugyan rejtőzködő, de mindig jelenlévő hírnökei. Posztmodern világunk pluralizmusában a közös jövőnkre mutató jeleket nehéz felismerni, de ha rátaláltunk, akkor követnünk kell, mint a napkeleti bölcseknek a betlehemi csillagot.

Paskai László visszavonulása nem a nyugdíjazásával kezdődött. Már jóval korábban, a rendszerváltást követően egyre kevésbé töltött be kezdeményező szerepet az ország vallási életében: 1990-től nem ő, hanem az egri érsek lett a Magyar Katolikus Püspöki Kar elnöke, s így a bíboros tevékenysége jórészt az esztergomi főegyházmegye irányítására összpontosult. Önkéntes visszavonulása jelzi, hogy önmagát az elmúlt rendszer emberének tartotta s ezért nem akart a megújhodás reményével érkező rendszerváltás tehertétele lenni. Szűkebb körben elhangzó kijelentéseiből azonban kiviláglott, hogy a püspöki kar gyakori közszereplést vállaló tagjainál jobban és mélyebben megértette a változások jelentőségét. Bölcsessége megóvta attól a hibától, amelyet néhány, az alázat erényét kevésbé gyakorló püspöktársa elkövetett: ő sohasem érezte feljogosítva magát arra, hogy beleszóljon pártpolitikai ügyekbe.

Vállalta múltját

Volt bátorsága botlásainak a beismeréséhez. Amikor a főegyházmegye vezetését átadta utódjának, nyilvánosan kért bocsánatot mindazoktól, akiket akarva vagy akaratlanul megbántott. Ilyen megnyilatkozás csak nagy ritkán szokott elhangzani leköszönő főpapok részéről. Visszafogottsága, múltjának vállalása teszi rokonszenvessé a személyiségét.

Mivel Paskai László főpásztori tevékenysége a szocialista éra alatt kezdődött és a rendszerváltás egyházpolitikai értelemben is új útkeresésnek számító időszakában folytatódott, nemcsak a korfordulóra vonatkozó visszaemlékezésre ad alkalmat, hanem azzal összefüggésben egy átfogóbb, jövőbe mutató elemzésre is.

A rendszerváltás előtt – Lékai bíboros és utódja, Paskai László regnálása idején – kialakult egyoldalú szemlélet, amely az egyházi életet s egyáltalán a katolicizmus erejét az intézményrendszer restaurációs eredményei alapján értékelte, jórészt átöröklődött a rendszerváltást követő időkre is. Az egyházi vezetőkben az a meggyőződés alakult ki, hogy az intézményi struktúra helyreállítása és minél szélesebb körű kiterjesztése magával hozza a hit tudatos megvallásának erősödését és a hívők létszám-gyarapodását. Ennek a téves feltételezésnek meglehetősen szerteágazó történelmi gyökerei vannak.

Magától értetődő, hogy az anyagi lehetőségeitől megfosztott egyház működésének tárgyi feltételeit az államnak kellett megteremtenie. Ebben múlhatatlan érdemei vannak a Németh-kormánynak, a katolikus kormányfő egyházi tapasztalatainak, Glatz Ferenc művelődésügyi miniszter széleskörű történelmi ismereteinek és nem utolsó sorban az egyházi ügyekkel foglalkozó főosztályvezetőnek, később címzetes államtitkárnak, Platthy Ivánnak, aki a konkrét ügyeket egy évtizeden keresztül, 1989-től 1999-ig rendkívüli munkabírással és példás figyelemmel intézte. A Németh-kormány működésének egyházpolitikai jelentősége azért is felbecsülhetetlen, mert olyan folyamatokat indított el, amelyeket az első szabadon választott országgyűlés az ellenzék – főleg az SZDSZ és a Fidesz – akadékoskodása következtében nem tudott volna elindítani.

Az egyház működésének feltételeihez kétségtelenül hozzátartozik az infrastruktúra, ám a materiális-tárgyi kereteket az egyháznak önállóan kellett volna kitöltenie. Ez azonban csak részben sikerült. Az anyagi gyarapodás a belső tartalmat illetően sokszor kétértelmű eredményekhez vezetett. A rendszerváltáskor ugyanis az volt a kérdés, hogy a hívő családok találnak-e gyermekeik neveltetéséhez megfelelő számú egyházi iskolát, napjainkban azonban már vannak olyan települések, ahol közel és távol csak egyházi iskolák működnek, ami viszont a nem-vallásos családok iskolaválasztási jogát korlátozza.

Világnézeti kérdésekben a kényszer - a még oly szelíd kényszer is - a szándékolttal ellentétes eredményhez vezethet. A „túlteljesítés” nem feltétlenül az egyház számlájára írandó, inkább azoknak a politikusoknak a túlbuzgóságára vezethető vissza, akik népszerűségük növelése érdekében az egyház társadalmi presztízsét akarják aprópénzre váltani.

Ha azonban ehhez az egyház partner, akkor a saját tanításával kerül szembe, amely a lelkiismereti szabadságot - világnézeti elkötelezettségtől függetlenül – az ember elvehetetlen tulajdonának tartja.

Sorsközösség a társadalommal

A hazai hierarchia vezetőinek többsége a rendszerváltás előkészítésétől távol maradt. A társadalommal szemben mutatkozó lépéshátrányát azóta sem sikerült egészen ledolgoznia. A közvélekedés a katolikus egyházat mindmáig az államhatalomhoz viszonyuló szervezetnek tartja és jóformán semmit sem tud annak társadalmi küldetéséről.

A főpapság nem is nagyon igyekszik eloszlatni ezt a hiedelmet. A kelleténél jobb viszonyt ápolnak a mindenkori hatalommal, mert abból, hogy az egyházat elválasztották az államtól még nem következik, hogy egymás számára idegennek kellene lenniük. S ez rendben is volna, ha a hazai katolikus egyház a növekvő szegénység láttán a pápai szociális enciklikák tanítását komolyan véve szót emelne a társadalmi igazságosság érvényre juttatásáért - a vele jó viszonyt ápoló kormányzatnál. Vagy ezzel éppen az a bizonyos jó viszony kerülne veszélybe?

Ha egészségügyi intézményeink többségében a betegek gyógyításához szükséges szakmai és az alapvető higiéniai feltételek is hiányoznak, akkor a legelesettebbek személyi méltósága sérül, ami mellett az egyház sem mehet el szó nélkül. Ha igaz az, miként a kormány mondja, hogy a migráció Magyarországnak rendkívül nagy gondot jelent, akkor ebben az ügyben a Magyar Katolikus Püspöki Karnak is nyilatkoznia kellene, ahogy azt más országok püspöki karai is megtették, s nem utolsó sorban, maga Ferenc pápa. Alapvető tévedés azt hinni, hogy a nyomorral, az ember tragikus mértékű kiszolgáltatottságával való törődés kizárólagosan a karitatív szervezetek belügye s nem az egyház egészének, minden tagjának evangéliumi kötelezettsége.

Egyházunk és a Vatikán

A magyar katolikus egyház történelme folyamán mindig hűséges volt a pápasághoz, de annál is jobban függött a világi hatalomtól. Az úgynevezett keresztény kurzus idején aligha lehetett kétségbe vonni a magyar egyház Róma-hűségét, de mégis elengedte a füle mellett a pápai szociális enciklikák tanításait, s belement a világi hatalom által teremtett látszatba, amit a jezsuita Bangha páter szavai találóan jellemeztek: „Keresztény Magyarországot akarnak, minél kevesebb kereszténységgel”.

A pártállam idején a konzervativizmus volt hivatva bizonyítani az egyházi személyek pápaság iránti hűségét. Napjainkban ez is örökletesnek bizonyul: most is idézik Ferenc pápát, hivatkoznak rá, de kijelentéseinek gyakorlati következményei, az egyház életének megújításában való hasznosítása nem kerül a napirendre.

Az egykori marxista-keresztény párbeszéd nevezetes szereplője, Ancsel Éva filozófus írja: „Jézus tanítványainak többsége sem Júdás, sem Tamás, sem Péter vétkét nem követte el, ”csupán” elaludtak azon az éjszakán, amikor virrasztaniuk kellett volna. Az elalvó tanítványok utódai vagyunk – alvajárók, s ez ügyesebb bűn, mint a júdásoké.”

Ideje volna felébredni! De hát, ha maguk az apostolok is elaludtak, akkor minek az alapján várhatunk többet az apostolutódoktól, a püspökeinktől?

Jézus apostolai azonban a Szentlélek eljövetele, azaz az egyház megalakulása előtt estek áldozatul a testi gyengeségből fakadó gyarlóságnak, de azt követően rendíthetetlenül hirdették Isten szabadító üzenetét. Ami most már minden utód és követő elháríthatatlan feladata.

A megújulás feltétele

A zsinat „Lumen gentium” kezdetű dogmatikai konstitúciója az egyházat - szentírási terminológiával - Isten népének nevezi, s noha megkülönböztethetők a tagok és a funkciók, „mégis teljesen egyenlő mindnyájuk méltósága és tevékenysége minden hívő közös feladatában, Krisztus teste építésében” (32. nr.). Alois Müller luzerni teológiai professzor az idézett dokumentum-részlethez a következőket fűzi hozzá:

„Ilyen csúcskijelentéseket azonban a zsinat sohasem tett anélkül, hogy hozzá ne kapcsolta volna a hagyományos tanítás pótkocsiját, esetünkben így: Bár egyeseket Isten akarata tanítóknak, misztériumok kiosztóinak és pásztoroknak rendelt mások javára. S eképpen a zsinati kijelentések magukban hordozzák annak lehetőségét, hogy egyik vagy másik irányban olvassuk őket. A történeti-kritikai hermeneutika értelmében mindazonáltal érvényes az, hogy az új, továbbvivő gondolatok specifikálják az általános, már ismert tételeket s nem pedig a tudatosan újnak szántakat kell utólag leszállítani a már mindig is mondottak szintjére. Ha nem így lenne, a zsinat maga nyilvánította volna ki saját felesleges voltát.”

A piramisszerkezetű, hierarchikus felépítésű és statikus egyház-kép helyett egy élő közösség jelenik meg, amelynek minden tagjára, papokra és világiakra – a „Lumen gentium” tanítása szerint - egyenértékű feladat hárul.

De hogyan vállalhatna egy világi hívő felelősségteljes feladatot abban, amiben őt meg sem kérdezik? Ha a világi hívek közül nem ők maguk, hanem a hierarchia tagjai választják ki azokat, akik érdemi megszólalásra jogosultak? Hogyha még azokba a korábban világiakkal betöltött pozíciókba is papokat ültetnek, miközben a lelkipásztorkodás egyre nagyobb létszámhiánnyal küzd? Az alsópapság túlterheltsége miatt a világiak hitbeli tájékozódási igényét nem képes megfelelő színvonalon kielégíteni. Az információhiány, az evangélium, az örömhír átadásának elégtelensége miatt egyre kevesebb hívőben ébred fel a papi hivatás. Ez a 22-es csapdája: az egyik hiányosság okozza a másikat, s az utóbbi az előbbit. A felcserélhető okok és okozatok végeredménye: ez év nyarán voltak olyan egyházmegyék, ahol egyetlenegy papot sem szenteltek.

Ha a katolikus egyház vezetése a magyar társadalom egészével folytatandó párbeszéd helyett csak a politikai vezetést tartja méltónak a párbeszédre, ha a lelkipásztorkodó papság nem képes a hívek szellemi-lelki igényeit „nagykorúságuknak” megfelelő színvonalon kielégíteni, akkor az egyház mozgástere fokozatosan beszűkül és az emberek máshová, adott esetben az ezoterikus vallásosság közéletünket is veszélyeztető szélsőségei felé fordulnak, amelyek a Szent István-i hagyományokat tagadva egy új-pogány, antiszemita és rasszista ideológia elterjesztésében érdekeltek. A katolikus egyháznak a felelőssége és halaszthatatlan feladata, hogy hívei körébe ezeknek az eszméknek a beszivárgását meggátolja s hogy az egész magyar társadalmat mérgező ideológia minél hamarabb megszűnjön.

Ezért sem lehet sokáig várni az aggiornamentóval.

A karitatív zenész herceg

Mészáros Márton
Publikálás dátuma
2015.08.29. 10:20
FOTÓ: MOLNÁR ÁDÁM
Mindenfélét írnak róla az újságok. Sokan nem szeretik, akadnak rosszakarói, akik irigységből támadják, amiért rendszeresen több százezer forintot oszt szét rászorulók között. Barna Barnabás mulatós énekes azonban fütyül az ellenséges megnyilatkozásokra, s ahogy egyik dalában fogalmaz: őszinte embernek tartja magát.

Nincs egy hónapja sem annak, hogy Barnabást egyöntetűen a borsodi Fony hercegének választotta a helyi roma nemzetiségi önkormányzat. Mindez történt azután, hogy a harminchét éves mulatós zenészt Kiscsécs vezetősége hercegi címmel ajándékozta meg, köszönetképpen a falu lakosságáért végzett munkájáért.

Mások helyett is segít

Mindkét település közös nevezője a mélyszegénység, amellyel az ott élők több-kevesebb sikerrel birkóznak meg. Barna Barnabás ezen az aggasztó méreteket öltő társadalmi problémán igyekszik segíteni. 2003-ban, mindössze ötévesen hunyt el leukémiás lánya, ezután gondolta úgy, hogy ha már egy kislány életét nem tudta megmenteni, legalább másoknak megpróbálja jobbá tenni az életét pénzadományokkal, felajánlásokkal.

"Nagyon sokat segítettem a borsodi települések roma önkormányzatainak működésében, de egy alkalommal az utcán találkoztam egy családdal, akik elmondták, hogy a házukban ki fogják kapcsolni a villanyt, mert nem tudják fizetni. Adtam nekik pénzt, hogy ez ne történjen meg” – meséli. Kiscsécsen, ahol legelőször avatták herceggé egy kisebb ceremónia keretében, azért kezdett segíteni, mert elégedetlen volt az önkormányzat működésével, és úgy általában a hivatalos szervek hozzáállásával.

Sokszor úgy érzi, illetékesebb, mint a legtöbb kijelölt tisztségviselő. Néhány éve meghívták egy konferenciára is, ahol a romák integrációja volt napirenden. Egy professzor szólalt fel előtte, aki azt mondta, minden romának számítógépet kellene adni. Erre Barnabásnak még a lélegzet is elállt. Szót kért és megkérdezte: mégis, hogyan gondolják a tisztelt urak ezt a képtelen ötletet, amikor az érintett családok többségénél még csak áram, nemhogy internet sincs? Arról nem is beszélve, hogy a hátrányos helyzetű gyermekek tucatjai írni, olvasni sem tudnak? Barnabás öt perccel később már a termen kívül volt.

Hercegi bankókat nyomatott

Büszkén mesél a két hercegi címéről, amelyet karitatív munkájáért vehetett át. Tudja, hogy ez egy jelképes cím, hiszen Magyarországon tiltott a nemesi előnevek, címek viselete. Mindezek ellenére vallja: büszkeség úgy végigmenni az utcán, hogy tudja, mostantól nem Barna Barnabás énekes, hanem herceg.

Élénk szemeiből eltűnik a jókedv, komolyan gondolja, amit mondani készül. Mindennél jobban szeretné, ha mások is felkapnák a fejüket arra, hogy az együttélés egymásra figyelést, törődést is jelent. Szerinte igenis van lehetőség a segítségnyújtásra, legfeljebb nem olyan mértékben, mint amilyenre ő képes.

Barnabás egyik legfurcsább dobása az „Egymilliós turné” volt, amely eredetileg marketing-fogásnak indult, azonban saját szavai szerint: nem olyan embernek kell adnia a pénzt, akinek van, hanem olyannak, akinek nincs. Az előadó körútja keretében tíz településen száz-százezer forintot osztott szét a helyi családoknak.

Barna Barnabás úgy érzi, mindig segítőkész volt, de a lánya elvesztése után éveknek kellett eltelnie, mire eljutott odáig, hogy másokon próbáljon segíteni, pénzt adjon a nélkülözőknek. Úgy fogalmaz: az igazi kezdőlöketet az adta, amikor szembesült egy megrázó emberi sorssal Tiszakeszin. Csomagokat állított össze, ruhákat gyűjtött és szervezett egy jótékonysági koncertet, a befolyt összeget pedig egy máj- és vesedonorra váró fiú kapta. Máskor egy balesetet szenvedett tiszavasvári fiú híre érkezett hozzá, akinek zenésztársaival együtt 1,8 milliót gyűjtött össze. A segítség ellenére érzi, hogy az „ottani népség” nem igazán szereti. Vádolták már azzal is, hogy vásárolja a hercegi oklevelet, hogy az egész adakozást médiaheccből csinálja, de Barnát mindez nem tántorítja el attól, hogy folytassa a jótékonykodást.

Nem zavarja a kritika? - kérdezem tőle, mire csibészes mosollyal feleli: az a rossz, aki rosszra gondol.

A második hercegi címét adományozó Fonyon több családnak is segített. Az aprócska településen a közel kétszáz családból százötven roma, ezért a roma önkormányzat elnöknek adta pénzadományát. Nagyon érdekelte, mire költik, de megnyugodott, amikor megtudta, hogy elsősorban iskoláztatásra ment a pénze.

Sajókápolnán a közelmúltban járt, némi sajnálkozással mondja, hogy ott csupán egyetlen családnak tudott segíteni, egy rászoruló nem cigány családnak adott egy százezer forintos csekket. „Nem igaz, hogy csak romákon segítek. Sokakkal ellentétben nekem nem számít a bőrszín, a származás. Az Egy Esély Szervezetnek adtam a pénzt, amit végül kisgyermekes, nem roma család kapott meg.”

Gyermeki lelkesedéssel meséli, hogy hamarosan Schmuck Andor nyugdíjasainak, a Szépkorúak Társaságának segít, szeptemberben pedig újabb százezer forintot fog szétosztani a koncertje után. Fontos számára az igazságosság, ezért külön „hercegi bankókat” nyomtatott, amelyeket kisorsolnak a fellépésén. Az a szerencsés nélkülöző, aki össze tudja gyűjteni mind az ötöt, százezer forint készpénzt vehet át tőle.

Mélyről jött maga is

A beszélgetés végére már csak egyetlen kérdés körvonalazódik a fejemben: miért segít idegeneken egy fiatal, kétgyermekes apuka? Így szeretne rajongókat szerezni magának? Hírnévre vágyik? Szeretné, ha az emberek hálásak lennének neki? Szavaiból úgy veszem ki, bizonyos mértékéig ezek is szempontok, de az igazi motiváció mélyen személyes. Barna Barnabás Mezőcsáton született és Tiszatarjánban nevelkedett egy kiterjedt roma családban, apjáék tízen voltak testvérek. Nélkülöznie kellett, a saját erejéből küzdötte fel magát. Lefutotta a kötelező iskolai köröket, majd villanyszerelőnek állt, annyi munkát vállalt, amennyit csak tudott. Néhány más szakmai tanfolyamot is elvégzett, de úgy gondolja, nem az iskola, hanem az élet tanította mindenre. Tizennyolc éves sem volt, amikor Pestre költözött, a Taurus Gumigyárban kezdett minőségellenőrként dolgozni. Mindig az álmait kergette, imádta a nőket, oda volt a zenéért.

Most végre azt teheti, amire vágyik: néhány évig szeretné továbbvinni ipari villamossággal foglalkozó vállalatát, ahol jórészt romákat foglalkoztat, elvált szülő létére sok időt tölt két lányával, a köztes időben pedig hol zenél, hol járja a szegénység sújtotta településeket.

Címek nélkül is Barna Barnabás az a férfi, akinek tettei és tenni akarása mutatja, mennyivel jobb lehetne a világ, ha kimutatnánk a belénk szorult empátiát.

Bárány oroszlánnal

Bóta Gábor
Publikálás dátuma
2015.08.29. 10:16
Szarvasgombás libamájpraliné fürjtojással FOTÓ: HAMPUK RICHÁRD
Mindig jó új éttermek születésénél jelen lenni. Akkor pedig különösen, ha sejthető, hogy valami jó jön létre. Mondjuk, amikor Bíró Lajos, az egyik legeredetibb, vagányul kreatív séf, a körúti sikeres működése mellett a Svábhegyen is nyitott egy vendéglőt, nem sok kétség volt afelől, hogy az szintén érdekes lesz. Aztán például amikor Wang mester, akinek sokat köszönhetünk az autentikus kínai konyha megismertetése terén, a bisztró jellegű zuglói „műintézete” után egy kifinomultabb vendéglőt nyitott a belvárosban, akkor is bízhattunk abban, hogy az figyelemreméltó lesz.

Hampuk Zsolt neve pedig, aki már ifjúsági szakács Európa bajnokságon annak idején egy arany, két ezüst és két bronzérmet szerzett, és jelentős szerepet játszott abban, hogy a Centrál Kávéház visszakerült a gasztronómiai térképre, szintén garanciát jelent arra, hogy nem tizenkettő egy tucat jellegű vendéglátóhely jön létre. Tudható az is, hogy a Hertelendy kastélyszálló – ami telente bezár- séfjeként, igazgatóhelyetteseként, évente több hónapig stázsolhatott, azaz a konyhában közreműködhetett, tanulhatott, a világ legkülönbözőbb pontjain, két-három Michelin csillagos éttermekben. Meg hát már az ifjúsági Európa bajnokság is járt egy féléves tanulmányúttal Franciaországba. Mostanra gyűlt össze annyi tapasztalat meg bátorsága, hogy önálló éttermet nyisson a másfél éve bezárt, meglehetősen jó nevet szerzett, budai Arcade helyén. Azért éppen ott, mert a kastélyszálló törzsvendégei közül többnek ez ugyancsak törzshelye volt, és biztatták, hogy vágjon bele a tetszhalott állapotból való visszahozásába. Ő pedig nem akart bevált helyen, például a Gozsdu udvarban, vagy a Váci utcában egy sokadik éttermet nyitni, így megfelelt neki egy eldugottabb hely, ahol minőséggel jobban meg kell küzdeni a vendégekért.

Többeket megkérdezett, hogy az Arcade névről mi jut eszükbe, és tízből kilencen azt mondták, hogy a bevásárló központ, sőt, akadtak, akik azt is megkérdezték, hogy ott nyit-e éttermet. Így ezt a nevet elvetette. Két alapanyaggal szeret legjobban dolgozni, libamájjal és báránnyal, ezért arra gondolt, hogy ennek a kettőnek benne kellene lennie az elnevezésben. De aztán megtudta, hogy korábban Májas néven, egy nem túl jó hírű, már-már csehó jellegű hely működött itt, ezért a máj is ugrott az elképzelései közül. A bárány viszont maradt, és mivel szereti a kontrasztos ételeket, úgy gondolta, hogy a név is tartalmazzon ellentétet, így került a bárány mellé az oroszlán, vagyis divatosan, angolul, Lamb&Leo névre keresztelte szeptember elsején nyíló új szakmai otthonát.

Kis baráti társaság gyűlt össze, hogy ízelítőt kapjunk a leendő kínálatból, és elmondjuk róla a véleményünket. Van köztünk borszakértő és gasztroblogger is. Bemelegítésként vajjal, olíva olajjal és bogyóval, frissen sült, forró kenyeret kapunk, a sima kívül ropogós, belül pazarul omlós, nyilván a diós is az lesz, és így is finom, de maga a séf úr is megállapítja, hogy úgy két perccel tovább kellett volna sütnie. Első fogásként szarvasgombás libamáj pralinét kóstolunk, fürjtojással. Poénként elhangzik, hogy „kint összeszedtem néhány kavicsot és földet, azt raktam a tányérra.” És a szarvasgombával bevont, labdacsformájúra alakított libamáj, messziről, első látásra, akár tényleg nézhető lenne földdarabkának is. Na de, ahogy az ember beleharap, előzékenyen elomlik a szájban! És körbe van körítve finomságokkal. Nem értem, mitől barna a fürjtojás, hát attól, hogy miután megfőzték, édeskés szójaszósszal marinálják, ami jól harmonizál a máj édeskésségével. És ott van még hozzá a málnaecet meg a kis helyes simei gomba, ízek, formák kavalkádját kapjuk. Ezekkel érezhetően szeret játszani Hampuk, hiszen a Szent Jakab kagyló petrezselyem pürével, céklával és szalonnával is remek példa erre. Céklából többféle változat érkezik, chips ugyanúgy, mint a tányér oldalára látványosan felkent, szépen pirosló püré. Kagylóval pirított szalonnát tálalni pedig tényleg olyan ellentét, mint amilyet a bárány és az oroszlán képeznek. A hús nedveit, zamatát nagyszerűen kiadó, médiumra sütött szarvast, amit kívánságra sem sütnek meg jobban, mert így az igazi, madeira boros, rozmaringos padlizsánnal, zellerpürével, mézzel bevont koktélparadicsommal és ugyancsak mézes gyöngyhagymával szervírozzák. A hús tetején pedig sós keksz tanyázik összeaprított és megsütött állapotban. Sós és édes ízek izgalmasan összepárosítva vegyülnek. A desszert sem a szokásos, mert friss kecskesajt adja az alapját, kör alakúra vágott mangó szeletekkel megédesítve, fenyőmaggal roppanóssá téve és fokhagymacsírával díszítve.

A Lamb&Leo átmenet a vidéki francia bisztró és a fine dining étterem között, vannak egyszerűbb és kifinomultabban összetett fogások egyaránt. Annak alapján, amit tapasztaltunk, minden bizonnyal megtalálja a helyét a magyar gasztronómiai palettán, és akár a legjobbak közé kerülhet.

Sorozatunkban az ország legjobb éttermeit mutatjuk be a séf kalauzolásával.