A szerény bíboros

A múlt század kilencvenes éveinek elején Lukács László kérésére és biztatására elvállaltam az Új Ember főszerkesztőségét. A rendszerváltozás utáni zaklatott években a sajtóban is nagy átalakulásokra került sor. A hetilap addigi főszerkesztője, Magyar Ferenc, lemondott posztjáról. Szerencsére nem voltam tanúja a jelenetnek, a szerkesztőség tagjainak egy része botrányosan viselkedett, a hírek szerint válogatott sértéseket vágtak Paskai László fejéhez, aki természetesen nem ebben a hangnemben válaszolt az igaztalan vádakra.

Hónapokkal később kerültem a laphoz, munkatársait régebbről szívembe zártam, hiszen a kiadóhivatal legeslegutolsó anyagmozgatójaként ismertem meg az idősebb nemzedék kiválóságait, akik közül a felvidéki magyar irodalom szervezője, a jeles író, Sinkó Ferenc még élt, bár az egyházügyi Hivatal korábban kitessékelte. A fiatalabbakkal is jóban voltam. Gondoltam, tehetségük átsegíthet a nehézségeken. Némi hiúság is belejátszott döntéseimbe: annak idején lapátra tettek, elérkezett hát a dicsőséges visszatérés pillanata.

Ahogy illett, tisztelgő látogatást tettem a Püspöki Kar tagjainál. Aki még élt az idősebbek közül, azokat távolról ismertem (a szombathelyi püspök urat közelebbről is, ritka kedves, megértő ember volt.) Természetesen Paskai Lászlótól is kértem időpontot, melyet Németh László atya közvetítésével hamarosan meg is kaptam.

Megejtő szívélyességgel fogadott. Felnéztem rá (mindkét értelemben), megtermett, tiszteletet parancsoló jelenség volt. „Foglaljon helyet, szerkesztő úr” – mutatott a fotelra. Finoman raccsolt, mosolygott, de nem kényszerűen, hanem érezhető szeretettel (ezt a tulajdonságát fő jellemzőjének éreztem, érzem máig). Szemében olykor félelem rebbent. Azt rebesgették, kollaborált az előző rendszerrel. Akik ezt hirdették, megfeledkeztek az egyház érdekében kifejtett óvatos, de eredményes tevékenységéről, amelyet II. János Pál pápa is nagyra értékelt.

Úgy hittem, tíz percnél tovább nem illik maradnom. Már búcsúzni készültem, de tartóztatott. Arról faggatott, hová jártam gimnáziumba. Némelyik piarista tanárom nevének hallatán bólintott, egyik-másikat személyesen ismerte, másikat hallomásból, ami nem csoda, egyházi berkekben ki nem ismerte volna Pogány János vagy Kovácsi Mihály hírét-nevét? (Ezek a nevek még e körön túl is tiszteletet keltettek.)

Igazán akkor élénkült fel, amikor Sík Sándorról kérdezett. Úgy vettem ki szavaiból, hogy lelkigyakorlatán vett részt. „Szerény volt és alázatos” – mondta tűnődve. Ennél pontosabban aligha lehetett jellemezni.

Rendkívüli figyelemmel fogadta, amikor gyermekkorom első nevelőit, a ferenceseket emlegettem. Igen, Szabó Szerén, az ifjúság lelkipásztora. Őt mentették Amerikába! Maguk is mamuskának nevezték Achilles testvért? Mintha hatalmas kezébe fogta volna az enyémet, hogy együtt sétáljunk a rendház folyosóján a borok felügyelője, Paulin testvér változatos átkait hallgatva, vagy a Tamás Alajos szobájából kiszűrődő áriát fülelve.

„Még a célkitűzéseiről nem is kérdeztem – Az órájára tekintett – Na, majd legközelebb.”

Hamarosan üzent. Ekkor szerkesztői terveimről kérdezett. Inkább arra figyeltem, amit tanácsolt és kért. Sosem utasított, kért.

„Vigyázzanak, kérem, az Új Ember a hívők vallásos igényeit hivatott kielégíteni.” (Választékosan fogalmazott.) „Nem akarom intencionálni, kedves szerkesztő úr, de önnek is sokat kell tanulnia. Kivált az újabb teológiában tájékozódjék.” Tudtam, igaza van. Akadt tanulnivalóm bőven. Hiányosságaimat azóta sem sikerült eltüntetnem.

Elmosolyodott, amikor azzal a kérésemmel álltam elő, ha ideje engedi, írjon az ünnepi számba. Úgy gondoltam, az egyházi méltóság jelenléte hasznára válik a lapnak, emeli tekintélyét és hiteles tanítást nyújt az olvasónak. „Csak az idő ne szorítana!” De általában megérkeztek az írásai. Kitüntetésnek éreztem, hogy megbízott stilizálásukkal, még arra is felhatalmazott, hogy ha szükségesnek látom, itt-ott bővítsem. Ilyen kitöltetlen csekket rajta kívül Antall Józseftől kaptam.

Nagyon emberi volt. Olyan, mint Lékay László, aki az üres szatyromat megtöltötte almákkal. „Vigye haza atyaságod a gyerekeinek!” Paskai Lászlót is érdekelte, hogyan alakul a sorsom. Mindig kérdezett a családomról, egyetemi tapasztalataimról, aztán mondta el véleményét a lapról. Úgy, hogy ne bántson, de kritikusan. „Ne közlöny legyen, hanem hitre nevelő!” „Olyan írásokat közöljenek, amelyek szeretetre, megértésre nevelnek!” „Inkább tömören, mint szószátyár módon!” Ezekre az intelmeire folyvást visszatért. Ugyancsak igen fontosnak érezte, hogy rendszeresen foglalkozzunk egyházunk múltjával. „Kincseket rejt a föld, ásni kell, hogy a nyomukra bukkanjunk.”

Szerencsém volt: az Irodalomtudományi Intézetben – mindvégig ott volt a főállásom, utóbb az egyetemre kerültem – hasonló témában kutakodtam. Legnehezebbnek az általa ideálisnak tekintett egyszerűség megvalósítása bizonyult. Akkoriban ezt némi becsmérlő mellékízzel népszerűsítésnek nevezték tudományos berkekben, s egy ideig én is ennek hittem, mígnem rájöttem, kevesen kívánnak belépni a tudomány magasröptű világába.

A hit s vele az erények erősítése – ez volt a vezérgondolata. Ha megírják majd a modern magyar egyháztörténetét, külön fejezet illeti, mint jeles egyházfőt, igaz embert, példaadó keresztényt.