Volt szíve a színházhoz
Hegedűs D. Géza
A színházamnak köszönhetően,1977-től, mint pályakezdő színésznek megadatott, hogy néhány évig a közelében lehessek.
Együtt dolgoztunk a "Jóestét nyár, jóestét szerelem" című zenés színpadi dráma próbái alatt, a Vígszínházban. Az előadásban a főhőst, a "Sötét ruhás fiút" játszottam. Még csak két éve voltam a pályán. Egy 24 éves ugrifüles szamár, egy 180 centis, csont-bőr-szorongás-és-tapasztalatlanság. "Hogy, mi lesz, ha jön a próbára, a szigorú, nyers, és szókimondó Fejes Endre. A szerző? Ügyetlenségem okán leharapja a fejem?" De nem így lett! Olvasópróbán kezet fogtunk, szemembe nézett, nyílt tekintettel, "Szervusz Hegedűs! Tegezz te is"! Aztán, mindig csak "Hegedűsözött". A próbafolyamat alatt végig egyenrangú partnernek tekintett, ahogyan a többi alkotótárssal is nyitott és együttműködő volt, a színészekkel éppúgy, mint a zeneszerző, Presser Gáborral, a dramaturg, Radnóti Zsuzsával és Marton László rendezővel.
Nem volt színházidegen. Már mögötte volt jó néhány sikeres bemutató. "Vonó Ignác"! Garas Dezsővel! Volt szíve, füle, orra, szeme Fejes Endrének a színházhoz. Micsoda alakokat tudott színpadra írni, micsoda nyelven és drámai erővel, humorral. Valamelyik összpróba után, az egyik dal kapcsán - amelyik így kezdődött: "Mondd, mit ér egy ember, aki napi negyvenesből él?" - azt mondta, "Meglátod, itt a dal végén, a közönség tombolni fog!" Igaza volt. A prömieren, percekig nem lehetett folytatni az előadást, annyira tapsolt a közönség.
Hegedűs D. Géza és Kútvölgyi Erzsébet a Jó estét, nyár, jó estét, szerelemben FORRÁS: VÍGSZÍNHÁZ ARCHÍVUM
Fejes Endre, 1923. szeptember 15-én született. Egy évvel volt fiatalabb az apámnál. Amit megörököltem apámtól, az ő személyes és családi mitológiájából, a Horthy korszak, a második világháború, a Rákosi korszak, Nagy Imre rövid időszaka, 1956, a kora-Kádári időre vonatkozóan, arról, már eszmélkedő kamaszként, fiatalemberként, brutális erejű művekben olvashattam Fejes Endrétől.
Spiró Györggyel értek egyet, hogy a "Rozsdatemető", nemcsak a magyar irodalom, de a világirodalom egyedülálló csúcsteljesítménye. A magyar "Száz év magány". Egy "transzcendencia nélküli", istentelen világ érzelemmentes látlelete. Az író, kegyetlen erővel sűríti az időt, s olvasóként, belépve a fikció világába, osztozva az élni, szeretni akaró szereplők sorsában - örömében, fájdalmában, gyászában - azt éreztem, hogy velem, családtagjaimmal, rokonaimmal, ismerőseimmel történik mindez. Ez az én családtörténetem. A mi családtörténetünk. Rozsdatemető. Nincs feloldozás. Ilyen szikáran, csak Fejes Endre tudott megrajzolni embereket, ilyen gazdagon kevesen tudták ábrázolni a humanitás létformáit, így szeretni kevesen tudtak.
Olvastam, s olvasom a regény keletkezése óta olykor-olykor fellobbanó esztétikai vitákat, véleményeket, kritikákat, amelyek gyakran nem hízelgőek. Csodálkozom mindig azon a magabiztosságon, amely kétely nélkül minősít egy-egy remekművet. Idővel paloták, házak, erős várak romolnak. Meg mi emberek is. De a szellem, energiával teli alkotásai? Itt ragyognak körülöttünk. Azt gondolom, ha a jövő századokban tudni akarnak majd rólunk, és elolvassák Fejes Endre műveit, akkor megtudhatják, hogy kik is voltunk mi, mai magyarok.
Hegedűs D. Géza
Nevét még nem mondta, már tudtam ki hívott. Radnóti Zsuzsa. Néhány sort kért a több mint két évtizedes Jó estét, nyár, jó estét, szerelem emlékeiről.
Fura. Hang, kapcsolat nem változott. Akkoriban sűrűn találkoztunk, azóta ritkábban. Ennyi.
Nem emlék, akartam tiltakozni. Ma is eleven valóság. Úgy él bennem közös munkánk minden parányi mozzanata, mint akkor. Szépítés nélkül, hisz nem szorul szépítésre. Szép volt. Mindenki egyet akart. Megteremteni a dráma világát.
Marton Laci, akit ma is kevés barátom között tartok számon, hitt a darabban. Nem akarta trükkökkel, idegen sallangokkal ékesíteni. Hegedűs D. Géza, Kútvölgyi Erzsébet, Bánsági Ildikó és mind a többiek is. Presser Gábor, aki harmonikáját cipelte hozzám, hangszer, de nem zene nélküli otthonomba egyetértésemet kérve elkészült dalaihoz. Változtatott, ha kifogásom volt, változtattam, ha ő elégedetlenkedett a dalszöveggel. Segítettük egymást. Fehér Miklós díszletei között megszülettek az álmok.
Igazi színház lett az eredmény. Vígszínházi előadás a szó minden értelmében. Talán ez a titok. Kemény munka. Alázat. A tehetségen túl. Hit a színházban, drámában. Megkeresni a szavak mögött azt az egyetlen embert, aki érezte, gondolta, kimondta. Nem bírálni, életre kelteni.
Ez történt, két évtized előtt.
Nem emlék ez. Varázslat.
Színház.
