- Kelly McGonigal nagyon alapos kutató pszichológus, nem hiába dolgozik a Stanford egyetemen és évek óta vezet egy nagyon sikeres kurzust az akaraterő-témából - mondja Szabó Elvira. - Maga a könyv is tulajdonképpen ebből a kurzusból nőtt ki, amely alkalmasnak bizonyult arra, hogy a hallgatókkal közösen kipróbáljanak akaratfejlesztő módszereket. Könyvét végül a kurzus tapasztalatai nyomán és más pszichológus kollégákkal folyamatosan konzultálva írta meg. Nemcsak erős tudományos háttér van mögötte, hanem alapos próbának vetették alá az általa javasolt módszereket. Ráadásul nagyon életszagú példákat hoz, amelyek nem laboratóriumban születtek. Hogyan táplálkozunk, mennyit mozgunk, mennyit költünk – ezek azok a kihívások, amelyekkel a modern nyugati társadalomban élő emberek nap, mint nap találkoznak.
Szabó Elvira FOTÓK: NÉPSZAVA
- A könyv egyik kiinduló gondolata, hogy az akaraterő „evolúciós vívmány”, és a szerző példának a kardfokú tigris elleni küzdelmet hozza. Napjaink emberének, normális körülmények között, az akaraterő nem „élet-halál kérdése”.
- McGonigal úgy véli, hogy az akaraterő olyan, mint az izomzat, amit fejleszteni kell, és mivel a modern társadalomban sokféle inger ér bennünket, erősíteni kell az akaratunkat, hogy képesek legyünk ezeknek ellenállni. Ez olyan, mint a testedzés: ha folyamatosan gyakorlunk, akkor erősödünk, de ha nem, akkor minden alkalommal újra össze kell szednünk magunkat.
- A szerző állandóan visszatér a táplálkozási ingerek témájára. Ez összefügg az amerikaiak hírhedt túltápláltságával?
- Igen, az a probléma, hogy az emberek kevésbé tartanak mértéket az evésben, vagy annyit vásárolnak, hogy lefogy a hitelkártyájukról a pénz, ez elsősorban az amerikai társadalomban jelentkezik. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy ezek általános jelenségek, még ha nem is gyűrűztek át hozzánk ilyen mértékben.
- Már a Bibliában is olvashatjuk, hogy „és ne vigyél minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól.” Oscar Wilde pedig ezt úgy csavarta meg, hogy „mindennek képes vagyok ellenállni, kivéve a kísértéseknek.” Mennyiben változott meg mai, felgyorsult világunkban a kísértések mennyisége?
- A technikai fejlődéssel az ember elérheti mindazt, amire a régi korok emberei legfeljebb vágyhattak, és ezek a csábító ingerek valóban hatványozottan vannak jelen. Kelly McGonigal viszont emlékeztet arra, hogy az akaraterőnk rendelkezésre áll, és ennek segítségével tudjuk magunkat kordában tartani. És ez nemcsak azt jelenti, hogy nem tömjük magunkat édességgel, leszokunk a dohányzásról, hanem elsősorban azt, hogy kézben tartjuk a sorsunkat. Ha betartok egy edzéstervet, akkor képes leszek hosszabb távú célokat is kitűzni magam elé.
- Sokat foglalkozik a szerző a halogatás „taktikájával”, amelynek oka lehet lustaság, határozatlanság, gyávaság. Pedig ez a „majd holnap” elv tragédiákhoz is vezethet.
- McGonigal számomra is újszerű magyarázattal szolgál: hajlamosak vagyunk a jövőbeli célokat, eredményeket leértékelni a jelenhez képest. A jövőben lehet, hogy nagy jutalom vár, de a jelenben lévő kisebb jutalom könnyebben elérhető és feladjuk értük a jövőt. Például ezért jelent sokak számára nehézséget, hogy takarékoskodjanak a biztos jövő érdekében, és cserébe lemondjanak a jelenben elérhető, megvásárolható örömökről. Más esetekben pedig azért nem teszünk meg bizonyos dolgokat, mert azok a jelenben nem vonzóak, és előttünk áll a jövő, ahova eltolhatjuk őket. A halogatók abból indulnak ki, hogy „holnap is van nap”, és aztán másnap is ugyanezt gondolják, a végtelenségig.
- A könyv egyik legérdekesebb fejezete a „törzsi léttel” foglalkozik. A virtuális közösségek korában a „hovatartozás” mennyire befolyásolhatja az akaraterőt?
- Az emberben van egy nagyon erős társas motiváció, ami szintén evolúciósan alakult ki. Ez vonja maga után az utánzást: elkezdünk úgy viselkedni, ahogyan a közösség többi tagja, azokat az értékeket követjük. Nevezhetjük ezt harmonizációnak is, hogy legyen a csoportban összetartó erő. Ez lehet előny is, de hátrány is, mert nem mindegy, hogy milyen mintákat kezdünk követni. Hiába hirdeti a nyugati kultúra, hogy „egyéniség vagyok, egyedi vagyok”, az idegrendszerünk nem így van programozva, hanem a csoporttagok „tükrözik egymást.” Ezért írja Kelly McGonigal, hogy az „akaraterő is lehet ragályos”. Azt is szokták mondani, hogy „annak az öt embernek vagyunk az átlaga, akik a legközelebb állnak hozzánk.”
- De az sem mindegy, hogy ki az az öt ember…
- Az ember megválaszthatja a maga közösségét, nem csupán sodródik ide-oda. És nyilván olyan közösséghez csatlakozunk, amellyel azonosulni tudunk. És nagyon fontos, hogy milyen értékeket közvetítünk.
- A könyv sem kerül meg olyan jelenségeket, mint az „agymosás”, a „birkaszellem”. Nem is lehet megkerülni egy olyan korban, amikor szélsőséges csoportok, fanatikus szekták szippantják be az embereket. Ennyire akaratgyengék lennénk?
- Semmiképpen sem mondanám, hogy akaratgyengeségből csatlakoznak emberek szélsőséges csoportokhoz. Ezekben az esetekben mindenképpen meg kell vizsgálni a szociális hátteret, ahonnan a tagok érkeznek, és hogy milyen perspektívákat látnak maguk előtt. Az tény, hogy ezekben a csoportokban a kohézió nagyon erős.
- A számos módszer, sport, relaxációs gyakorlatok, meditáció mellett a szerző azt sugallja, hogy végső soron mi vagyunk a felelősek tetteinkért és ne fogjuk rá saját tehetetlenségünket a környezetre.
- Éppen ezért jó ez a könyv, mert megmutatja, hogy melyek az akaraterő csapdái, hogyan hatnak ránk és miként lehet őket kikerülni. De azt is mondja, hogy akaraterőnk akkor működik, ha használjuk. Egy-egy kontrollvesztés után jöhet a bűntudat, de ilyenkor az is segíthet a talpra állásban, ha megbocsátunk magunknak.
- A negatív példák is lehetnek inspirálóak?
- Igen, ha például tudja az ember, hogy a családjában milyen rossz minták vannak, és tudatosan figyeli magát, észreveszi, hogy mikor kezd maga is belecsúszni ebbe a mintába. Az akaraterő valahol itt kezdődik.
- Olvastam olyan kurzusokról, ahol úgy akarják megtisztítani az ember lelkét, hogy „felszínre hozzák a benne lévő rosszat.” Mindenkiben benne van Dr. Jekyll és Mr. Hyde (lásd keretes írásunk), de az utóbbit az emberek többsége igyekszik elfojtani. Számomra ez a legkeményebb akaraterő-próba.
- A személyiségünknek ezt a részét nevezzük „árnyéknak”. Nem látjuk, mert ösztönből elnyomjuk. Ha nem vesszük észre, akkor tud igazán ellenünk fordulni. Ha beemeljük a tudatunkba, és tudjuk, hogy miből ered, teljesebb képet kapunk a személyiségünkről. De ez nem jelenti azt, hogy mostantól kezdve szabadon dührohamokat kaphatunk.
- Gyakran mondják, hogy a magyarok apatikusak, nem törődnek a jövővel. Hasznos lehet-e ez az amerikai könyv a hazai olvasóknak is?
- Úgy érzem, mindenkiben benne van az igény, hogy előrelépjen, fejlődjön a személyisége, jobb legyen az élete. Ez ugyanúgy belekódolt az emberbe, mint a társas motiváció. Ehhez azonban széles körben be kell fogadni a könyv üzenetét, amely elindíthat akár egy társadalmi szemléletváltást.
