Elgurult a magyar foci pettyes labdája

A hazai labdarúgás csodafegyvere besült. A Magyarország-Románia Európa-bajnoki selejtezőt a felénk szokásos most vagy soha hangulat övezi. A közvéleményben nagy a várakozás, hogy labdarúgó nemzeti tizenegyünk nagy lépést tegyen a kontinens viadalra való kijutásért. A hazai labdarúgás építőkövei – az utánpótlás, az első osztályú klubok, a nemzetközi kupaszereplés, a külföldön játszó magyar játékosok, a stadionépítések, a hazai mérkőzések nézőszámai – kissé labilisan fedik egymást. Bármelyik elemét megpiszkáljuk morzsolódnak, omlanak. Egy ilyen helyzetben van-e esélye a magyar válogatottnak a románok ellen?

Értelemszerűen a magyar labdarúgó akadémiák (ez lett volna a csodafegyver) nem azonosíthatóak a honi utánpótlás neveléssel, elvégre egy megyei első osztályban szereplő csapatnak is rendelkeznie kell ifjúsági csapattal. Mégis: a forint százmilliókból és milliárdokból támogatott hazai akadémiák alapvető rendeltetésüket sem képesek betölteni. Számszerűen kimutatható, hogy növendékeik közül megdöbbentően kevesen kerülnek felnőtt csapatokhoz. Hogy még kiabálóbb legyen az ellentmondás, ez a folyamat annál a hazai bajnokság első vonalában szereplő klubnál az egyik legsikertelenebb, nyugodtan nevén nevezhetjük, a Puskás Labdarúgó Akadémiánál, amelynek még a nevében is ott szerepel az akadémia szó. Kiegészítésként kívánkozik ide, hogy egy nemzetközi felmérés szerint ezek az utánpótlásképző intézmények szakmailag értékelhetetlen vagy alacsony színvonalúnak mondható munkát végeznek. A kívülálló számára ez abból is kiderülhet, hogy az acélosnak éppenséggel nem nevezhető NB I-be az akadémista fiúk nem képesek beverekedni magukat. A puding próbája ugye az evés volna…

Az pedig már a politikai skandalum kategóriájába tartozik, hogy a kormány lehetővé tette, hogy a cégek társasági adójuk (TAO) tekintélyes részét a látványsportok támogatására ajánlhassák fel. Ez ellentmond a józan észnek, mert az egyébként is szűkös állami adóbevételeket csapolják meg, és vonnak el komoly forrásokat más fontos feladatoktól. Az ördög a TAO esetében is a részletekben rejlik, mert a felajánlott összegek döntő része a labdarúgásba áramlik, amit nem indokol semmi. Azt pedig különösen nem – erről a HVG készített beszédes összeállítást –, hogy felcsúti Utánpótlás Neveléséért Alapítvány 2010-ig visszamenően 9 milliárd forinttal gazdagodott ilyen módon. Milyen eredményt lehet az óriási összeggel szemben felmutatni? Alig valamit.

Az első osztály színvonala egyenesen borzalmas. Egy spanyol, német vagy angol meccs után, ha magyar bajnokira kapcsolok, többnyire olyan érzés kerülget, hogy ez nem is az a játék, amit az előbb láttam. A nézők sokszorosan véleményt mondtak a hazai fociról. A lábukkal szavaznak: nem járnak mérkőzésre. A nézőszám emelkedés – ahogyan azt az MLSZ és annak elnöke elképzelte – jámbor szándék maradt, sőt az elmúlt években még csökkent is. A Videoton tartósan háromezer nézőt vonz, de nem járnak már Diósgyőrben sem meccsre, ahogyan Békéscsabán is legutóbb mindössze ezernégyszázan váltottak jegyet. A legnépszerűbb klub, és háta mögött egy kétmilliós várossal, a Ferencváros hatezer embert mozgat meg, ennél kevesebbet az Újpest, sokkal kevesebbet a Kispest. Még ez utóbbitól is utcahosszal marad el az MTK, a Paks és a Felcsút, de a szombathelyiket sem hozza lázba a foci. Messze gurult a magyar labdarúgás pettyes labdája, néha azt gondolom, már meg sem találjuk.

Legigazabb tükröt a nemzetközi kupák selejtezőin induló csapataink szereplése jelenti. Az elmúlt tíz évben hétszer fordult elő, hogy nem sikerült a főtáblára kerülés, így nagy meglepetést nem kelthetett, hogy ez az idén is ez történt. A Videoton, az MTK, a Debrecen és a FTC tíz idetartozó mérkőzésből nyolcat elvesztett és kettőt hozott döntetlenre. Ilyenkor azért felmerül bennem a kérdés: miért nézünk derűlátóan a Románia elleni mérkőzés elé?

Árnyalná a helyzetet, ha külföldi klubokban játszó magyar labdarúgók átrajzolnák a sportág tragikusnak látszó tájképét. Ezzel szemben Szalai Ádám be sem tud kerülni a középcsapatnak számító Hoffenheimbe, németországi társa, Stieber Zoltán (szintén kispados) helye kétséges a kiesést éppen elkerülő Hamburgban, míg a legjobbnak tartott magyar játékos, Dzsudzsák Balázs a világhírnevet még véletlenül sem súroló török Bursasporba szerződött nemrégiben. Néhány Lengyelországban vitézkedő játékosunkban bízni? Hát nem tudom, mestertervnek ezt sem nevezném.

Abszurd az ország, amelyben a felsorolt tények ellenére stadionok épültek és épülnek. A racionalitás iskolájából alighanem kiiratkozott a miniszterelnök, aki ezt a létesítményfejlesztést szorgalmazza, mert ennél értelmetlenebbet, magyarázhatatlanabbat és ésszerűtlenebbet még az abszurd mesterei sem tudnának kitalálni.

Ma a szomszéd jön hozzánk, hogy rávilágítson a magyar futball gyengéire. Tudom, kész előre a mentség ha veszítünk: már nem Dárdai a szövetségi kapitány. Ha nyerünk? Lám-lám minden a legjobb úton halad.

Bár ilyen egyszerű volna a magyar foci helyzete!