Kitaszítottan

Mondjuk, igazat beszél a kormányfő és az országhatár - jó szakaszon jelenleg még Európa schengeni határa is - megvédése az első számú feladat. Ha így van, akkor megkérdezhetjük: kinek a dolga lett volna ez, ha nem az uniós tag mindenkori magyar kormányé? És: hogyan akarta-akarja nemzetállami keretek között – amit annyira szorgalmazott – megvédeni ezt a magyar-európai határt a közösség nélkül, még inkább ellenében? Továbbá: ha azt látta, hogy ezt az Uniótól erre a célra kapott milliárdok ellenére sem tudja megtenni, és a „tízmilliók” érkezését is látta-látja előre, akkor miért nem fordult már hónapokkal ezelőtt az európai közösséghez segítségért, és miért nem fogadja el még csak az európai ellenőrző pontok felállítását sem? Talán mégis csak Werner Faymann osztrák kancellárnak van igaza, amikor nem hiszi el Orbán Viktor egyetlen szavát sem, s azt mondja: „aki azt állítja, hogy szöges dróttal megoldja a menekültproblémát, s utána ekkora káoszt teremt, az politikailag diszkreditálja magát". A kormányfő technikailag nem tudta kezelni a nyolc hónap alatt Magyarországra érkező 160 ezer menekült ügyét, mert a magyar idegenrendészet az uniós milliárdok ellenére erre alkalmatlan.

De: nem is akarta kezelni.

Orbán Viktor persze nem erről, hanem Európa iszlamizálódásának veszélyeiről beszél, a határok nélküli Európában arról, hogy az az ország, amelynek nincs határa, nem ország. Az ötszáz milliós Európa keresztény kultúráját félti, a globalizációt, a szórakoztató műsorokat, a reklámokat okolja Kötcsén, mert sok bevándorló "úgy akar élni, mint mi”, és persze rögeszmésen liberális identitás-válságot emleget. Mert ő nem akar „úgy” élni, csak az „úgy élők” pénzére vadászik.

Gondolhatjuk, hogy egy politikai filozófiájában megbomlott elme termékét látjuk, de hát mégis csak az ország kormányfőjéről van szó, tetteinek, a „másként élés” akaratának következményeit mindannyian viseljük. Mit szenvedünk el? Mindenekelőtt a mesterségesen keltett bizonytalanságot. Ami félelmet szül, a félelem pedig korrodálja a polgári társadalom alapját, a bizalmat, az egymásra utaltság, az összetartozó – nemzeti és európai - közösség érzetét, hogy viszont erősítse a társadalmi magány érzetét, amely nem a másik polgár, hanem az állam felé nyújtja segítségért a kezét. A „kövér európai citoyenként” láttatott polgár eszébe sem jut, hogy éppen mocskosul átverik. Hogy a hatalom tudatosan kétszínű, amikor néhány ezer szerencsétlent kihasználva az általános káosz látszatát kelti. Ebben a "káoszban" elfeledkezhetünk arról, hogy a pályaudvaron, az országút mellett hagyott menekült-szemét, a mi társadalmi szemetünk, ahogyan a hajléktalajaink testszaga a mi társadalmi bűzünk, ami nem múlik el attól, hogy elfordítva a fejünket befogjuk az orrunkat. Amikor pedig a polgár azon háborog, hogy a menekültek megzavarják az életét és szánalmassá silányított nyugalmát, elfeledkezik a mocskos politikai közállapotokról, a kollektív hanyatlásról, amelyben élni kénytelen, befogja a száját, mert félni kezd, s feltüzelt idegen-gyűlöletében, feláldozza egyéni és közösségi szabadságát azért a biztonságért, amit az állam és annak vezetője nagyvonalúan felkínál neki. A valódi rendkívüli állapotot az ellen a „rendkívüli állapot” ellen, amit maga a hatalom kreált.

Ez a kormány - nem csak a méltánytalan és stílustalan politikai vita miatt - végleg kiiratkozott Európából. Másfelől: megérett arra, hogy Európa kihányja magából, még ha ez azokat is meggyötri, akik errefelé európainak gondolják magukat. Európának ki kell taszítania magából ezt a Magyarországot, ha még van immunrendszere, ha meg akarja őrizni az európai hitet, azt a zsidó-keresztény kulturális örökséget, hogy a politikai kormányzás nem csak hatalomgyakorlási technika, hanem morál is. Olyan közmorál, amely a bevándorlóban nem csak rendészeti kérdést - szögesdrótot, ujjlenyomatot, terroristát - lát, hanem – mint saját polgáraiban is kellene - az embert is.

A cseh Vaclav Havel még 2002-ben azt írta Orbánról: "Ha még egyszer hatalomhoz jut, Isten óvja Magyarországot, de még Európát is." Ha Magyarország nem tud, és egy része nem is akar megszabadulni saját kormányfőjétől, ha a magyar politikai-gazdasági elit a fentiek biztos tudatában képtelen letaszítani trónjáról, és ha Európa nem tud másként megszabadulni tőle, csak ha az országától is megszabadul, hát akkor is meg kell lennie. Elérkezett az idő, Európa önvédelmének talán utolsó pillanata.

Szerző

Gátszakadás

Megint kiderült: a kormány csak az erőből ért. Amíg az „Európát elözönlő agresszív migránsok” békésen hagyták magukat zsúfolt táborokba terelni, hetekig tétlenül várakozni bürokraták papírjaira, addig a NAR (Nemzeti Agitációs Rendszer) háboríthatatlanul kelthette a feszültséget. Riogathatott járványokkal, belopakodó terrorizmussal, veszélybe kerülő hazai munkahelyekkel. Lehetett úgy alakítani a helyzetet, hogy a továbbutazás reményében százak zsúfolódjanak össze Budapest szívében, sátortábor legyen a pályaudvarok környéke, s döbbenten vegyék észre a járókelők, milyen nehéz helyzeten kell úrrá lennie a NER kormányának.

Lehetett izmozni a határokon, NATO-drótot kifeszíteni, kerítést tervezni, rendőröket, katonákat mozgósítani. De elszámolták magukat. Az életükért menekülő tömegeket nem lehet ilyen eszközökkel feltartóztatni. Nem lehet elvágni minden utat, nem lehet bezárni minden pályaudvar kapuját, nem lehet leszállítani az embereket minden Nyugatra induló vonatról. És nem lehet becsapni őket, Sopron helyett Bicskén mellékvágányra tolatni a szerelvényüket. Az áradó folyót sem biztos, hogy gátak közé kell szorítani, kisebb a kár, ha szabad utat adnak, ha zsilipeket nyitnak.

A Keleti aluljárójában akadt néhány sokat megélt férfi, aki megelégelte a megaláztatásokat, a hatalom packázásait, s rávette a társait, hogy ne tűrjenek tovább. Ha nem lehet érvényes vasúti jeggyel, akkor lehet gyalog elindulni az „ígéret földje” felé. Ha képesek voltak ezer kilométereket gyalogolni idáig, a maradék 200 kilométer már a gyerekek, a féllábúak, az asszonyok, az idősek számára sem lehet akadály. És elindultak. Az erővel megint nem tudott mit kezdeni az Orbán kormány. Zavarodott döntések, kapkodó intézkedések, egymásnak ellentmondó nyilatkozatok születtek. De a megalázott tömeg elérte, amit akart.

Az erő előtt meghajolt a hatalom. Mint amikor fiatalok tízezerei kényszerítették ki még az internetadó gondolatának is a visszavonását. Most csendben tűrnek a vidéken nyomorgók, még hallgatnak, akik alól éppen kihúzni készülnek a megélhetést adó földeket, még kevesen mennek el az elégedetlenkedő egészségügyiek, pedagógusok tüntetéseire.

Még csak a mélyben gyűlik a feszültség…

Szerző

Emlékeim Fejtő Ferencről

A sors kiváltsága volt, hogy Bécsben, Párizsban és végül még Budapesten is többször találkozhattam azzal a publicistával és történésszel, aki számomra, a húsz évvel fiatalabb politikai emigráns számára példakép volt. S talán az is ennek a sorsnak a része, hogy budapesti lakásom oly közel van a Kocsis András által készített Fejtő-szoborhoz a Szent István-parkban.

Fejtő munkásságának kiemelkedő állomásait nálam tájékozottabb személyiségek elemzik ezen a konferencián. Csupán néhány személyes benyomást szeretnék elmondani.

Könyvei nemcsak Franciaországban, hanem a német és angol nyelvterületen is a rendszerváltást megelőző évtizedekben nagy hatással voltak a liberális és baloldali értelmiségre, s hozzájárultak a különböző nemzeti színekben jelentkező, de ugyanazt a szovjet kommunista vonalat visszatükröző hazugságok leleplezéséhez.

Hihetetlen munkabírása és enciklopédikus műveltsége lenyűgözően hatott. Nemcsak a politikai irodalom klasszikusának számított a Népi demokráciák történetéről írt két kötete, hanem önéletrajza, II. József személyiségének és politikájának elemzése, a szociáldemokrácia felemelkedésének és problémáinak leírása, s nem utolsósorban a politikai antiszemitizmusról szóló könyve is mindannyiunknak megmutatta, hogy lehet érdekesen és mégis alaposan foglalkozni irodalmi, történelmi s aktuális politikai témákkal.

Különböző nemzetközi konferenciákon Luccatól Párizsig és Bécstől Washingtonig tapasztaltam Feri roppant tekintélyét. S ugyanakkor annyi nagynevű, de sajnos nagyképű vagy öntelt amerikai vagy német kollégával ellentétben mindig a humor és a bölcsesség sajátos vegyülékével elemzett komplex jelenségeket. Rengeteget tett az elnyomott és kiszolgáltatott Magyarország visszatéréséért Európába a rendszerváltás előtt és után. A kommunisták uralomra jutása után 1948-1949-ben Fejtő lett a Moszkvából és Budapestről irányított rágalomhadjárat egyik fő célpontja. Miért? Ő bizonyította be egy úttörő tanulmányban, hogy Rajk László, akit még az egyetemről ismert, semmiképpen sem mondhatott igazat vallomásaiban. Amikor a szociáldemokratákhoz és liberálisokhoz közelálló, tekintélyes párizsi havilap, az Esprit le akarta közölni 1949-ben Fejtő cikkét a Rajk-perrel kapcsolatos hazug mesékről, Pierre Courtade, a francia Kommunista Párt központi lapjának, a L`Humanitenak akkori kommunista sztártudósítója közölte a főszerkesztővel, hogy Fejtő „korábban fasiszta volt, a második világháború idején a magyar rendőrség ügynöke és kollaboráns.“ Feri akkor tapasztalta meg, hogy milyen hatékony volt, a helyi besúgókkal és kommunista aktivistákkal karöltve a szovjet tömb apparátusa, amikor csak Faure miniszterelnök háromszori utasítása után kapta meg a francia állampolgárságot.

A hidegháború idején Fejtőt felváltva vádoltak, hol azzal, hogy a magyar, hol azzal, hogy a szovjet, majd később, hogy az amerikai titkosszolgálatnak, a CIA-nak dolgozik. 1989 után nem sok idő kellett, hogy a nacionalisták és fajvédők újra megtámadják s a Fidesz előretörése idején kemény vitába keveredett azokkal, akik Orbán Viktor nacionalista köpönyegforgatását védelmezték.

Nagyon boldog voltam, amikor 1971-ben s 1972-ben, a Balkánról és a kelet-európai antiszemitizmusról szóló, a Fayard Kiadónál megjelent könyveimről írt pozitív kritikákat. S neki köszönhettem hogy a kommunista rezsimek médiamanipulációjáról szóló, Az igazság bürokráciája című könyvem francia fordításban (Laffont) 1981-ben megjelenhetett. Ő szervezte Párizsban 1996-ban a magyar forradalom negyvenedik évfordulójáról a legizgalmasabb nemzetközi konferenciát, amelyre engem is meghívott.

Felejthetetlen személyes élményeim közé tartozott részvétele az ORF egyik általam vezetett vitaműsorában (1988 körül), ahol udvariasan, de könyörtelenül leplezte le a Népszabadság helyettes főszerkesztőjének, Rényi Péternek a Kádár-rezsimet védelmező üres szólamait. 1991-ben Bécsben bemutathattam a Rekviem egy hajdanvolt birodalomért, Ausztria–Magyarország szétrombolása című sokat vitatott könyvét. 2006-ban meglátogattuk feleségemmel párizsi otthonában és 2007-ben a budapesti könyvhéten még utoljára beszélhettem vele.

Tiszteltem és szerettem Ferit s nagyon örültem hogy 1974 és 1997 között tizenháromszor írt tanulmányokat és cikkeket a negyven éve megjelenő negyedéves nemzetközi folyóiratba, az Europäische Rundschau-ba, amelyet én szerkesztek. A Népszava nagy sikere volt, hogy elvállalta a tiszteletbeli főszerkesztőséget.

A magyar progresszió kiemelkedő személyisége, nemzedékek tanítómestere volt. S ami a legcsodálatosabb: még kilencvenen felül is szenvedélyesen harcolt a korlátolt nacionalizmus, a bornírt rasszizmus és a szélsőségek ellen.

*

A megemlékezés Fejtő Ferenc öröksége címmel szeptember 6-án Nagykanizsán rendezett konferenciára készült.

Szerző