Mondjuk, igazat beszél a kormányfő és az országhatár - jó szakaszon jelenleg még Európa schengeni határa is - megvédése az első számú feladat. Ha így van, akkor megkérdezhetjük: kinek a dolga lett volna ez, ha nem az uniós tag mindenkori magyar kormányé? És: hogyan akarta-akarja nemzetállami keretek között – amit annyira szorgalmazott – megvédeni ezt a magyar-európai határt a közösség nélkül, még inkább ellenében? Továbbá: ha azt látta, hogy ezt az Uniótól erre a célra kapott milliárdok ellenére sem tudja megtenni, és a „tízmilliók” érkezését is látta-látja előre, akkor miért nem fordult már hónapokkal ezelőtt az európai közösséghez segítségért, és miért nem fogadja el még csak az európai ellenőrző pontok felállítását sem? Talán mégis csak Werner Faymann osztrák kancellárnak van igaza, amikor nem hiszi el Orbán Viktor egyetlen szavát sem, s azt mondja: „aki azt állítja, hogy szöges dróttal megoldja a menekültproblémát, s utána ekkora káoszt teremt, az politikailag diszkreditálja magát". A kormányfő technikailag nem tudta kezelni a nyolc hónap alatt Magyarországra érkező 160 ezer menekült ügyét, mert a magyar idegenrendészet az uniós milliárdok ellenére erre alkalmatlan.
De: nem is akarta kezelni.
Orbán Viktor persze nem erről, hanem Európa iszlamizálódásának veszélyeiről beszél, a határok nélküli Európában arról, hogy az az ország, amelynek nincs határa, nem ország. Az ötszáz milliós Európa keresztény kultúráját félti, a globalizációt, a szórakoztató műsorokat, a reklámokat okolja Kötcsén, mert sok bevándorló "úgy akar élni, mint mi”, és persze rögeszmésen liberális identitás-válságot emleget. Mert ő nem akar „úgy” élni, csak az „úgy élők” pénzére vadászik.
Gondolhatjuk, hogy egy politikai filozófiájában megbomlott elme termékét látjuk, de hát mégis csak az ország kormányfőjéről van szó, tetteinek, a „másként élés” akaratának következményeit mindannyian viseljük. Mit szenvedünk el? Mindenekelőtt a mesterségesen keltett bizonytalanságot. Ami félelmet szül, a félelem pedig korrodálja a polgári társadalom alapját, a bizalmat, az egymásra utaltság, az összetartozó – nemzeti és európai - közösség érzetét, hogy viszont erősítse a társadalmi magány érzetét, amely nem a másik polgár, hanem az állam felé nyújtja segítségért a kezét. A „kövér európai citoyenként” láttatott polgár eszébe sem jut, hogy éppen mocskosul átverik. Hogy a hatalom tudatosan kétszínű, amikor néhány ezer szerencsétlent kihasználva az általános káosz látszatát kelti. Ebben a "káoszban" elfeledkezhetünk arról, hogy a pályaudvaron, az országút mellett hagyott menekült-szemét, a mi társadalmi szemetünk, ahogyan a hajléktalajaink testszaga a mi társadalmi bűzünk, ami nem múlik el attól, hogy elfordítva a fejünket befogjuk az orrunkat. Amikor pedig a polgár azon háborog, hogy a menekültek megzavarják az életét és szánalmassá silányított nyugalmát, elfeledkezik a mocskos politikai közállapotokról, a kollektív hanyatlásról, amelyben élni kénytelen, befogja a száját, mert félni kezd, s feltüzelt idegen-gyűlöletében, feláldozza egyéni és közösségi szabadságát azért a biztonságért, amit az állam és annak vezetője nagyvonalúan felkínál neki. A valódi rendkívüli állapotot az ellen a „rendkívüli állapot” ellen, amit maga a hatalom kreált.
Ez a kormány - nem csak a méltánytalan és stílustalan politikai vita miatt - végleg kiiratkozott Európából. Másfelől: megérett arra, hogy Európa kihányja magából, még ha ez azokat is meggyötri, akik errefelé európainak gondolják magukat. Európának ki kell taszítania magából ezt a Magyarországot, ha még van immunrendszere, ha meg akarja őrizni az európai hitet, azt a zsidó-keresztény kulturális örökséget, hogy a politikai kormányzás nem csak hatalomgyakorlási technika, hanem morál is. Olyan közmorál, amely a bevándorlóban nem csak rendészeti kérdést - szögesdrótot, ujjlenyomatot, terroristát - lát, hanem – mint saját polgáraiban is kellene - az embert is.
A cseh Vaclav Havel még 2002-ben azt írta Orbánról: "Ha még egyszer hatalomhoz jut, Isten óvja Magyarországot, de még Európát is." Ha Magyarország nem tud, és egy része nem is akar megszabadulni saját kormányfőjétől, ha a magyar politikai-gazdasági elit a fentiek biztos tudatában képtelen letaszítani trónjáról, és ha Európa nem tud másként megszabadulni tőle, csak ha az országától is megszabadul, hát akkor is meg kell lennie. Elérkezett az idő, Európa önvédelmének talán utolsó pillanata.
