Előfizetés

A hitelezés hitele

A pénzügyi válságok nem a 20. vagy a 21. század teremtményei, már a 19-ikben is előfordultak, mégpedig szép számmal. Több évszázadnyi idő állt a pénzintézetek rendelkezésére, hogy alkalmazkodjanak a megváltozott helyzethez. Arra azonban idejekorán rájöttek, hogy nem a hitelezés visszafogása a megfelelő recept a krízis orvoslására. Még akkor sem, ha ez lenne a legkézenfekvőbb megoldás.

A központi bankok mintájául szolgáló Bank of England már 1866-ban arról döntött, hogy mint végső hitelező beavatkozik folyamatokba. Azóta ez a módszer általánossá vált a nemzeti bankok körében. Valljuk be őszintén, váltakozó sikerrel. Kicsit elaltatta a figyelmet, hogy egy teljes közgazdász generációnak nem kellett érdemben foglalkoznia a kérdéssel, hiszen gyakorlatilag a 1933 és 1973 közötti időszak gazdasági válságok nélkül pergett le az idő rokkáján. Magyarország - a tervgazdaság által erősen letompított olajválságok szemléletfordító hatásától eltekintve -, lényegében megúszta minden jelentősebb pénzügyi krízis rombolását, a bankok hitelezési hajlandósága 2008-ig töretlen maradt. A kockázatkezelésben és az adósminősítésben történtek ugyan finomhangolásnak minősülő módosulások, de érdemi változások aligha. Bonyolítja ugyan a helyzetet, hogy Magyarországon évtizedek óta torzítja a hitelezési gyakorlatot a kedvezmények sokszor áttekinthetetlen rendszere, amely a piaci magatartás helyett a lakosságnál a szociális indokokat, a vállalkozói szférában pedig - a jegybank által közvetlenül aligha befolyásolható - gazdasági növekedést helyezi előtérbe.

A devizahitelezés diadalútját követő kálvária elsősorban a háztartásokat érintette. A lakosság látva az elszámolás furcsaságait, egyre megfontoltabb magatartást tanúsít, amikor hosszú távú hitelfelvételre szánja el magát. A vállalkozásoknál más a helyzet. A kormány kiszámíthatatlan, csak egy rendkívül szűk kört kedvezményező beruházási politikája miatt a cégek óvatossá váltak, amikor kölcsönért folyamodnak.

A kialakult helyzet nem kedvez a Matolcsy-féle unortodox gazdasági gyakorlatnak. Az egykor még Simor András MNB-elnök működése alatt érett jegybankárrá vált fiatal közgazdász, Nagy Márton - immáron mint Matolcsy egyik alelnöke - szakmája legrangosabb fórumán nekiment a bankoknak. "Duma az nem kell" - üzent Csányi Sándor OTP-vezérnek, aki a Közgazdász Vándorgyűlésen szóvá tette, hogy a pénzügyi vezetést kell okolni a bankok visszafogott hitelezési gyakorlatáért. Mire Nagy Márton sajátos választ adott a bírálatra: szankciókat helyezett kilátásba azokkal a pénzintézetekkel szemben, amelyek nem fordítanak több pénzt a hitelnyújtásra.

Lám-lám így is lehet. Hatalmi szóval, kényszerítéssel, arroganciával, és némi alpári stílusú felütéssel.

Spétreakciók

Olvasom a hírt: osztrák, német, angol autósok vállalták, hogy kocsikkal családokat szállítanak Ausztriába. Egy másik: két svéd lány szórakozni jött Budapestre, de amikor szembesültek azokkal az áldatlan állapotokkal, amelyek között a menekültek élnek, úgy gondolták, amíg mások szükséget szenvednek, ők nem bulizzák el a pénzüket, sőt, másokat is felkértek a világhálón, hogy segítsenek. Órák alatt 3 millió forintnyi svéd adományt gyűjtöttek. Pelenkákat, tisztálkodási szereket, gyümölcsöt, kekszet, gyógyszereket, cipőket és vizet vettek és szétosztották a rászorulók között.

Az autósok attól tartottak, hogy a hatóságok beléjük köthetnek, embercsempésznek tekinthetik őket, de vállat vontak. A rendőrség megtiltotta a svéd lányoknak, hogy ételt osszanak, de ez őket a legkevésbé sem érdekelte, vállalták akár a büntetést is. Közben megnyílt a határ, spétreakciók lettek ezek a magánakciók, de tiszteletre méltóak.

Erdő Péter bíboros nem gondolta úgy , hogy az egyházak megnyithatnák a kapuikat a menekültek előtt, mert „nem keveredhetnek embercsempészet vádjába”. Aztán megszólalt Ferenc pápa - nem állami, emberiességi törvényre -, az evangéliumra hivatkozott: kérte a plébániákat, fogadjanak be egy-egy menekült családot. Nem kellett egyházfői intenció, Pannonhalmán Várszegi főapát már előbb kinyittatta a kapukat azok előtt, akik kopogtattak. Volt közöttük két 12 év körüli fiú is, akik egyedül indultak neki Szíriából. Az apát odavitte a gyerekeket a telefonhoz, nyugtassák meg aggódó szüleiket, hogy jól vannak…

Megkésett, de szívet melengető emberi gesztus volt ez is.

Kitaszítottan

Mondjuk, igazat beszél a kormányfő és az országhatár - jó szakaszon jelenleg még Európa schengeni határa is - megvédése az első számú feladat. Ha így van, akkor megkérdezhetjük: kinek a dolga lett volna ez, ha nem az uniós tag mindenkori magyar kormányé? És: hogyan akarta-akarja nemzetállami keretek között – amit annyira szorgalmazott – megvédeni ezt a magyar-európai határt a közösség nélkül, még inkább ellenében? Továbbá: ha azt látta, hogy ezt az Uniótól erre a célra kapott milliárdok ellenére sem tudja megtenni, és a „tízmilliók” érkezését is látta-látja előre, akkor miért nem fordult már hónapokkal ezelőtt az európai közösséghez segítségért, és miért nem fogadja el még csak az európai ellenőrző pontok felállítását sem? Talán mégis csak Werner Faymann osztrák kancellárnak van igaza, amikor nem hiszi el Orbán Viktor egyetlen szavát sem, s azt mondja: „aki azt állítja, hogy szöges dróttal megoldja a menekültproblémát, s utána ekkora káoszt teremt, az politikailag diszkreditálja magát". A kormányfő technikailag nem tudta kezelni a nyolc hónap alatt Magyarországra érkező 160 ezer menekült ügyét, mert a magyar idegenrendészet az uniós milliárdok ellenére erre alkalmatlan.

De: nem is akarta kezelni.

Orbán Viktor persze nem erről, hanem Európa iszlamizálódásának veszélyeiről beszél, a határok nélküli Európában arról, hogy az az ország, amelynek nincs határa, nem ország. Az ötszáz milliós Európa keresztény kultúráját félti, a globalizációt, a szórakoztató műsorokat, a reklámokat okolja Kötcsén, mert sok bevándorló "úgy akar élni, mint mi”, és persze rögeszmésen liberális identitás-válságot emleget. Mert ő nem akar „úgy” élni, csak az „úgy élők” pénzére vadászik.

Gondolhatjuk, hogy egy politikai filozófiájában megbomlott elme termékét látjuk, de hát mégis csak az ország kormányfőjéről van szó, tetteinek, a „másként élés” akaratának következményeit mindannyian viseljük. Mit szenvedünk el? Mindenekelőtt a mesterségesen keltett bizonytalanságot. Ami félelmet szül, a félelem pedig korrodálja a polgári társadalom alapját, a bizalmat, az egymásra utaltság, az összetartozó – nemzeti és európai - közösség érzetét, hogy viszont erősítse a társadalmi magány érzetét, amely nem a másik polgár, hanem az állam felé nyújtja segítségért a kezét. A „kövér európai citoyenként” láttatott polgár eszébe sem jut, hogy éppen mocskosul átverik. Hogy a hatalom tudatosan kétszínű, amikor néhány ezer szerencsétlent kihasználva az általános káosz látszatát kelti. Ebben a "káoszban" elfeledkezhetünk arról, hogy a pályaudvaron, az országút mellett hagyott menekült-szemét, a mi társadalmi szemetünk, ahogyan a hajléktalajaink testszaga a mi társadalmi bűzünk, ami nem múlik el attól, hogy elfordítva a fejünket befogjuk az orrunkat. Amikor pedig a polgár azon háborog, hogy a menekültek megzavarják az életét és szánalmassá silányított nyugalmát, elfeledkezik a mocskos politikai közállapotokról, a kollektív hanyatlásról, amelyben élni kénytelen, befogja a száját, mert félni kezd, s feltüzelt idegen-gyűlöletében, feláldozza egyéni és közösségi szabadságát azért a biztonságért, amit az állam és annak vezetője nagyvonalúan felkínál neki. A valódi rendkívüli állapotot az ellen a „rendkívüli állapot” ellen, amit maga a hatalom kreált.

Ez a kormány - nem csak a méltánytalan és stílustalan politikai vita miatt - végleg kiiratkozott Európából. Másfelől: megérett arra, hogy Európa kihányja magából, még ha ez azokat is meggyötri, akik errefelé európainak gondolják magukat. Európának ki kell taszítania magából ezt a Magyarországot, ha még van immunrendszere, ha meg akarja őrizni az európai hitet, azt a zsidó-keresztény kulturális örökséget, hogy a politikai kormányzás nem csak hatalomgyakorlási technika, hanem morál is. Olyan közmorál, amely a bevándorlóban nem csak rendészeti kérdést - szögesdrótot, ujjlenyomatot, terroristát - lát, hanem – mint saját polgáraiban is kellene - az embert is.

A cseh Vaclav Havel még 2002-ben azt írta Orbánról: "Ha még egyszer hatalomhoz jut, Isten óvja Magyarországot, de még Európát is." Ha Magyarország nem tud, és egy része nem is akar megszabadulni saját kormányfőjétől, ha a magyar politikai-gazdasági elit a fentiek biztos tudatában képtelen letaszítani trónjáról, és ha Európa nem tud másként megszabadulni tőle, csak ha az országától is megszabadul, hát akkor is meg kell lennie. Elérkezett az idő, Európa önvédelmének talán utolsó pillanata.