A többek által kedvelt, de talán sokak által már nem annyira szeretett kormányfő sajtóértesülések szerint egy vita hevében vált meg honvédelmi miniszterétől. Utódának kijelöléséhez csak percekre volt szüksége, hiszen dicső honvédségünk nem nélkülözheti vezénylőjét. A romokban heverő egészségügynek viszont jó ideje nincs felelős vezetője, s a jelek szerint még várnia kell, lehet, hogy Godot-ra. Ahogyan Estragon mondja Beckett klasszikusában: „Semmi sem történik, senki sem jön… borzalmas.” Ez jellemzi a honi egészségpolitikát.
De tekintsünk vissza a közelmúltra, Zombor működésének bő egy esztendejére. Amikor a 2014-es választásokat követően megalakult az Országgyűlés és az ex-kórházigazgatóként és polgármesterként egyaránt sikeres Zombor Gábort megválasztotta az újonnan létrehozott Népjóléti Bizottság elnökének, sokan azt gondolták, hogy ezzel az egészségüggyel kapcsolatos parlamenti munka is érdemivé, talán szakmaivá válik. Zombor doktor azonban még meg sem melegedett a székében, amikor nagyon rossz döntést hozott. Elvállalta az egészségügyért felelős államtitkári posztot. Talán már sohasem fogjuk megtudni, hogy kinek, kiknek, milyen ígéretekkel sikerült erre rávennie. Az sem derült ki egyértelműen, hogy mit vártak tőle. Valószínűleg már akkor gyanút foghatott, hogy valami nem stimmel a politikai ígéretekben, amikor saját, az ellátórendszer átalakításáról, a gyógyító kapacitások megyénként történő újraosztásáról szóló koncepciója mellett megjelent egy másik anyag is a kormányülésen, amelyet a kancelláriaminiszter mögött meghúzódó csapat készített. Ez utóbbit a miniszterelnök ugyan visszafogta és látszólag támogatásáról biztosította az államtitkárt. Most már tudjuk, hogy ez a támogatás csak időhúzást jelentett, annak érdekében, hogy Zombor tartsa fent az ágazat békéjét. Orbán csak azt nézte, hogy mennyi az a legkisebb összeg, amit a legsúlyosabb feszültségek enyhítéséhez muszáj adnia. Ennél többet az államtitkár sohasem kapott.
Zombor a május 12-i szakdolgozói tüntetésen a követelésekre azt a választ adta, hogy „mindenben igazuk van”, s ekkor már sejteni lehetett, hogy államtitkársága hamarosan véget ér. Helyzetét tovább nehezítette az új fővárosi gigakórház koncepciója, amelybe őt és hivatalát nem avatták be. Közben Lázár János különböző kormány előterjesztések kritikája ürügyén "felmosatta vele" a kormány üléstermét.
Nem tudhatjuk, hogy mi történt a nemrégiben tartott kormányzati konferencián, de Zombor Gábor – félre tolva a szokásos fideszes protokollt – három napos határidővel felmentését kérte egészségügyi és családi okokra hivatkozva. Aki egy kicsit is ismeri, hogy miként működik egy erősen centralizált kormányzat, az tudja, hogy napi 14-16 óra munka egy év alatt a legedzettebb embert is képes súlyosan amortizálni. Zombor Gábor lemondásával helyes elhatározásra jutott, olyat, amit saját egészsége és családja megkövetelt. Az más kérdés, hogy vajon mihez kezd most parlamenti mandátumával, vállal-e még egyáltalán bármilyen szerepet is az egészségügy érdekében.
Szinte azonnal megindultak a találgatások az utódlást illetően. Majdnem biztos azonban, hogy az lesz a döntő mozzanat, hogy a miniszterelnök kitart-e az ágazat iránti érzéketlensége mellett, vagy a különböző vetélkedő irányzatok valamelyikére voksol, és ehhez keres alkalmas jelöltet.
A sajtó ilyenkor szokásos listázása Pesti Imrétől az OEP Orbán közeli főigazgatónőjéig minden szóba jöhető egészségpolitikust érintett. De még a kormánypártban is egyre többen gondolják azt, hogy a magyar egészségügynek egy komoly felkészültséggel (szakmai hitelességgel), határozott vezetői karakterrel rendelkező emberre van szüksége. Ilyen a sajtó jelöltjei között csak egy van: Mikola István, akinek korábbi politikai botladozásait (2006) pártja valószínűleg elfeledte, és aki az elmúlt évek során gyarapította az egészségügyet (egészségpolitikát) érintő tudását, és sok szempontból elismerést kapott végzett munkájáért a különböző nemzetközi szervezetektől is. Van markáns elképzelése arról, hogy mit kellene tenni az egészségügy megmentése érdekében, de feltételei vannak, ami a Fideszben merőben szokatlan. Önállóságot igényel, vagyis hogy az egészségügynek legyen újra minisztere és annyi pénzt, amennyivel a legsúlyosabb problémák orvosolhatók lennének. Tegyük hozzá joggal. Mikola komoly kormányzati tapasztalattal rendelkezik és tudja, hogy államtitkárként csak korlátozott cselekvési szabadsággal rendelkezne. Nem akar gyámság alatt dolgozni. A kérdés csupán az, hogy a miniszterelnök mennyiben tudná tolerálni egy ilyen harcos szókimondó miniszter jelenlétét a kormányban.
Félő azonban, hogy Orbán nem akar az egészségügy viszonyain változtatni. A 2016-os költségvetést már elfogadták, és a nagy összegek elosztása megtörtént. Az orvosok és ápolók exodusa tovább tart. Az érdekképviseletek gyengék, legfeljebb Sándor Mária és követői megregulázására vállalkoznak. Alamizsnák reményében. A következő választások messze vannak. A politika csinálói még nem fogják időszerűnek tartani az egészségügy felemelését. Orbánnak parancsteljesítő, nem túl koncepciózus figurára van szüksége államtitkárként. Nem Mikolára.
