család;születésnap;

Vasárnap együtt a család

A nagypapa születésnapja ebben az évben vasárnapra esett. Régebben a család teljes létszámban képviseltette magát, de mióta felnőttek az unokák, minden cseppfolyós. A nagymama a héten a telefonon lógott: „Akkor jöttök?’ „Tudnom kell, hányan! Készülnöm kell!” Bizonytalan válaszok: „Majd kiderül, meglátjuk.’ Nagymama ideges. Az ünneplendő megbújik a kertben. Ilyenkor egyetlen szava is bombaként robbanhat, kő kövön nem marad.

„Most mit csináljak?” Nagypapa a vállát vonogatja. Legszívesebben azt mondaná, semmit, de ez is veszélyes. Inkább hallgat. A legyeket nézi és a vállát vonogatja.

„Akkor fújjuk le az egészet!” Mit? Nincs mit lefújni. Ebben maradnak. Nyár vége van, nagymama fürdeni indul, ilyenkor még hívogatóan meleg a víz, alkonyatkor azonban már csalóka a napsütés. Indulás előtt aggodalmas intelmek kíséretében nagypapa melléteszi a telefont. Sosem lehet tudni…

Alighogy nagymama és fiacskája eltűnnek a kanyarodóban, megcsendül a készülék. A lánya. Sikerült összetrombitálni a családot, holnap, vasárnap délelőtt érkeznek. „Mama ne készítsen semmit!” – mondja nyomatékosan, bár tudja, igenis készíteni fog. Ki hallott már olyat, hogy ne készítsen, ha együtt a család?

Nagypapa nyugtalanul teszi le a telefont. Homályos aggodalom szorongatja. Miért? Maga sem tudja. Rossz előérzetek kelnek szívében.

Alkonyattájt érkezik a fürdőzők kis csapata. „Mégis mindnyájan itt lesznek!” Nagypapa tényleg örül. Olyan ritka az ilyen együttlét. Nagymama elmosolyodik. Aztán lefagy arcáról a derű. Úristen! Ebédet kell főznie! Rohan a jégszekrényhez. Emlékezete szerint van még darált hús a mélyhűtőben. Semmi.

- Veszünk holnap – nyugtatja a nagypapa. – Még jobb is, ha friss.

- Vasárnap lesz! – Ostorcsapásként érkezett a válasz.

- Tudom. Na és? Majd Zoli elbiciklizik a boltba és bevásárol.

- Zárva van. Csak a kisbolt lesz nyitva a sarkon. Sült szalonnát mégsem adhatok nekik ebédre. Jaj-jaj! Ezt a szégyent nem élem túl!

„Erre nem gondoltam.” Nagypapa képzeletében csúf szavak kíséretében átkozza el, aki ezt a marhaságot kieszelte és szentesítette. Még szavazni sem lehet arról, zárjanak-e be, vagy sem. Bezárják és kuss!

- Talán konzerv ott is akad.

- Konzerv? Hogy én konzervet főzzek a gyerekeknek? Hogy juthat ilyesmi az eszedbe?

- Ha nincs más… Te biztos ügyesen feljavítod.

- Azt a sz… Nagymama elharapja a sz-vel kezdődő szó többi részét. Jó nevelést kapott. Otthon legfeljebb kakinak nevezték azt a barnaságot.

Amikor nagypapa éjjel ritkásan fölneszelt álmából, mindig hallotta, hogy élete párja nyögve forgolódik. Nem tud aludni – gondolta –, nyomasztják a vendégvárás gondjai. És valóban: nagymama karikás szemmel, ásítozva kel fel. „Hozzál 12 doboz káposztakonzervet, mindegy milyet. Meg egy pár rendes kolbászt, hogy feljavítsam” – mondta csüggedten fiacskájának.

Nagypapa fejszámolást végzett. Kicsit bizonytalanul, régen vásárolt személyesen, az akkori árakra emlékezett. És homályosan a hármas szabályra: „Ha egy doboz… akkor 12 doboz… és még a kolbász.” Leszurkolta a várható összeget. Zoli kerékpárra pattant és elviharzott. Tíz perc sem telt el, máris visszatért. „Kevesen vásárolnak.” - Nagymama felvidult. Marad ideje túrógombócot készíteni. Azt mindenki szereti.

Döbbenten tapasztalta, hogy a szatyor üres. „Kevés volt a pénz!” – lihegi Zoli. „Azt mondták, ma minden drágább!”

- Drágább mint tegnap? Hiszen akkor is elég drága volt!

- Azt mondta a néni, vasárnapi felár.

Nagypapa fogát szívja. Ha jól számolja, másfélszerese a megszokottnak. Ez is a vasárnapi zárva- (nyitva) tartás velejárója.

Zoli most sikerrel jár. Koppannak a konzervek. Tizenkettő. A kolbász kicsit hullaszínű. „Miért nem nézted meg jobban?”, akarja mondani. Aztán rájön, örülnie kell, hogy egyáltalán volt.

Nyitogatja a konzerveket, öntögeti a nagy lábosba. Hús alig mutatkozik bennük. Mi kerülhet ennyibe? Rejtély. A konzervekkel meg kell küzdeni. A fülecskék önállósítják magukat, cserbenhagyják a konzerv tetejét. Csak a régi nyitó segít. Nagypapa megvágja az ujját. Szólásra nyitja a száját, de meggondolja magát. Vasárnap van, a család, a szeretet ünnepe. Csak a vásárlásért kiadott pénzt tudná feledni! Aki ezt a herce-hurcát kieszelte, annak nyilván nem hiányzik pár száz forint. De ő nyugdíjas, minden fillérnek megvan a helye. Érzi, hogy kis hangyák futkosnak a fejében. Vigyázni kell, megy föl a vérnyomása. „A maga korában vigyáznia kell! Tartózkodjon az izgalmaktól!" - intette az orvos. Tartózkodna, hogy ne tenné! Csakhogy gondoskodnak róla, nehogy izgalmak nélkül éljen. Minden napra tartogatnak kisebb-nagyobb bosszúságokat, meglepetéseket. Így hasznos az embereknek. Nekem ugyan nem! – gondolja dühösen. Ami általában rossz nekem, arról kisül, hogy én kértem, nekem jó.

Nagymama könnyes szemmel szemléli a sárga lében úszkáló ritkás húsdarabokat. Fuldoklók a sárga tengerben. Mit szólnak majd a gyerekek és az unokái? Olyan szívesen sütött volna valami húst. Ám vasárnap van, minden zárva, hogy együtt legyen a család. Orvos veje ügyeletes szokott lenni. Ő ilyenkor nincs a családdal.

Kenyér szerencsére van elég. Lehet tunkolni a gyanús lében. Vasárnapi mártogatás. Szipogni kezd. Ezt a szégyent! Nagypapa megsimogatja könnyes arcát. „Ne sírj! Ez van. A mi érdekünk.” Nagymama mondana valamit, de jól nevelték… Csak gondolja. Most mehet majd gyónni. „… szóval, tettel, hallgatással is…” Igaz, nem az Urat akarta megsérteni. Csak azt a… azt a... Megérdemelné, hogy konzervkáposztát egyen vasárnap, s a szidalmazók kórusát hallgassa.

A szobából a nagypapa szidalmai hallatszanak. Megint vérzik az ujja. „Azt a…” Elharapja. Még a végén megüti a guta.

Melegszik a káposzta. A kolbászdarabkák elenyésznek, csak a színük jelzi, az iménti pillanatokban még éltek. Eltűnnek, mint a magyar parasztság a szövetkezetekben. A családok azonban megmaradtak. No meg az uraságok. De ezek azt sem tudják, hol a földjük és mi terem rajta. Megpályázták, megkapták. Olyanoknak is esélyt kell adni, akik sosem foglalkoztak földműveléssel. Aki eddig ezzel foglalkozott, biztos megcsömörlött tőle. Egy kolbászdarabka még a felszínre bukik. Parasztkolbász.

Cseng a telefon. A gyerekek. Állnak a dugóban. Útépítés. Mikor is máskor? Kicsit késnek. Ne várják őket. Nagymama arra gondol, bár volna mivel várni.

- Egyél valamit! Rosszul leszel. – Nagypapa a fejét rázza. Köszöni, nem éhes. Ez a szag… A nagymama káposztájának illata van. Ennek szaga. És milyen szaga! Ennyi pénzért ilyen szag!

Arra riad föl, hogy a kapu előtt autó áll, valaki nyomja a dudát. Úgy látszik, elszunyókált. Nyikorgás. Zoli nyitja a kaput. Az autó lassan gurul lefelé a kertbe. Úgy látja, mindenki megjött. Felcsap az üdvözlés lármája. Kikecmereg a tornácra. Kissé vakítja a kora délutáni napfény. A következő pillanatban elsodorják az ünneplők.

Kisebbik lánya szimatolni kezd. „Égett szag van.” Ajkához emeli ujját, csendre inti. A konzervkáposzta a falakba is beleitta magát.

Már terítenek. „Farkaséhesek vagyunk” – mondja a veje két csomag között. Az unokák terítenek. „Kistányért is tegyünk?” Nagymama bólint: jó lesz túrógombócnak.

Ülnek az asztal körül. A mélytányérban zacskós leves. Mindenki szereti. Szerencsére fűszer akadt, módosítani lehetett az egyenízt. Különben egyformák, de ha sietni kell, megteszi. Kanalak csörömpölnek, aztán a kielégítetlenség várakozó csöndje. Nagymama az asztalközépre helyezi a lábost, a sárga tengert a fuldoklókkal. „Ez a szag” – gyanakodva szimatolnak. Az unokák nem zavartatják magukat, eszegetik, s diadalmasan mutatnak fel egy-egy húsdarabot. Nagypapa inkább csak nyammog. Majd kárpótolja magát a házi túrógombóccal. Az elsőt a villájára tűzi. Már-már egészben kapja be, de tekintete találkozik a nagymama megrovó pillantásával. „Csak nem akarod így bezabálni?” – ez a szemrehányó kérdés fénylik a szemében. Akkor inkább vágjuk ketté. Mire végez a hadművelettel, a tál árván várakozik. Sikerszám volt.

Ebéd végeztével csendespihenő. A mosogatás zaja elül, egyre harsányabb a horkolás. Elfáradtak az úton és a várakozásban.

Nagypapa csak erre vár. Feltápászkodik, lábujjhegyen a kamrába oson. Szerény a zsákmány, de ez is valami. Megküzd a dobozzal, és csak úgy, kenyér nélkül habzsolja a májkrémet. Amikor visszalopakszik, nagymama halkan mormolja: „Szép vasárnap. Együtt volt a család.”

Nagypapa nem válaszol. A májkrém ízét még mindig a szájában érzi.

„Majd legközelebb” – suttogja nagymama és elszenderedik. „Igen, számba veszik a tapasztalatokat”. Nagypapa arra gondol, addigra végleg elillan a nyár.