- Az élni akarás himnusza

- A kiadó világsikert jósolt tavasszal a Hajnali láz című regényének. Mit jelent ez?

- Alig merem elhinni, de a jövő hónapban százezer példányban adják ki a regényt németül a Hoffmann und Campe kiadó gondozásában. Vagy például a Bompiani olasz kiadó, aki a magyar írók közül eddig csak Kertész Imrét jelentette meg, novemberben dobja piacra. Összesen 30 kiadó vásárolta meg a kiadási jogot, hónapokon belül húszegynéhány nyelven jelenik meg a könyv. A következő időkben világszerte sok helyütt lesz olvasható, Brazíliától Tajvanig, Kínától Ausztráliáig, Portugáliától Svédországig, Angliától az Egyesült Államokig.

- Mit gondol, miért nőtt meg az érdeklődés ilyen robbanásszerűen, miközben a könyv első kiadása már 2010-ben megjelent?

- A Libri Kadó igazgatója, Halmos Ádám gondolta úgy, hogy ez a könyv kelendő exportcikk lehet. Néhány hónapja olvasta el, állítólag egy ültő helyében. Ő mondta ki először, hogy a Hajnali láz, különös témája okán, országhatárokon átívelő történet, a világban másutt is érdeklődést válthat ki. Most már boldogan jelenthetem ki, hogy a külföldi kiadók véleménye visszaigazolta a jövendölést. E kiadók lektorai, szerkesztői olyasmiket írtak, hogy ezen a mesén sírni és nevetni lehet egyidejűleg, hogy a történet modern, miközben benne van a háború utáni kor drámai lenyomata. Azt hiszem, az különösen sokat nyomhatott a latba, hogy a könyv nem fikció, hanem a szüleim igaz története, a karakterek „visszakereshetők” a levelekből, s azok a levelek, amelyek alapján megszületett a regény, máig hiánytalanul megvannak.

- Mesébe illő történet a levelek sorsa maga is. Tényleg nem tudott róluk semmit?

- Apám halála után két héttel, 1998-ban anyám a kezembe nyomott két köteg levelet. Az egyik piros szalaggal, a másik kékkel volt átkötve. Ezeket a leveleket ők írták egymásnak, először ismeretlenül, 1945 májusától hónapokon át. A megismerkedésük körülményeit persze már ismertem korábban, tudtam, hogy a koncentrációs táborból, Bergen-Belsenből mindketten Svédországba, egy-egy rehabilitációs táborba kerültek. Egymástól távol eső táborokba, mert akkoriban tucatszámra működtek ilyen kórháztáborok Svédországban. Azt is tudtam, hogy Stockholmban házasodtak össze. De a levelekről addig egyetlen szót sem szóltak. Ötven éven át rejtegették, titkolták, őrizték. Ők maguk sem olvasták, még elő sem szedték, valahová a szekrény mélyére dugták, hogy mi, kutakodó gyerekek se találjuk meg.

- Az kiderült, hogy miért dugdosták? Miért voltak ezek a levelek olyan mélységes mély titkok?

- Ugyanaz lehetett az ok, amiért apám - aki írástudó ember volt, a Magyarország című külpolitikai hetilap egyik alapítója - csak tervezte, hogy megírja majd a náci haláltáborokba való elhurcolását, az ő „nagy utazását”, mint Jorge Semprun, de sohasem írta meg. Ha olykor rákérdeztem ezzel kapcsolatban valamire, mindig azzal hárított, hogy „majd”. A „majdból” sohasem lett semmi.

- Ezek szerint nem tudja a titkolózás okát?

- Apám hullaégető volt Bergen-Belsenben, egyike azoknak a foglyoknak, akiknek a feladata volt az áldozatok testének elégetése, de erről soha, semmikor nem beszélt. A szüleimnek ez az életszakasza, az a néhány hónap, mikor a náci haláltáborok lakói voltak – tabu volt.

- És személy szerint mit gondol a miértről?

- Nem tudom rá az egzakt választ. Szeméremből? Szégyenből? Van a szégyennek egy olyan mélysége, amit talán érteni vélek. A papám meg a mamám nyilván el akarta felejteni a múltját.

- Erről egy szívenütő részlet szerepel a regényben is, azt mondja egyikük, hogy el akarja felejteni a zsidóságát.

- Ki akarták törölni a múltjukból azt az időt, amikor egy ország mondott le róluk. A mamámnak van egy megrázó emléke, azt hiszem, ez az alaptörténet. Mert iszonyú volt a 12 napos vagonút Magyarországról Belsenig, még iszonyúbb a négy hónap a koncentrációs táborban. De azt állítja, nem ez volt a legszörnyűbb. 1944 októberében a KISOK pályán gyűjtötték össze a 18-51 év közötti zsidó nőket. Két nap után végighajtották a menetet a városon, egészen Kelenföldig. Egy esőbe hajló napon végig a mai Rákóczi úton. Az emberek két oldalt, a járdákon álltak. Bámulták őket, némelyek mindenféle durvaságokat kiabáltak nekik, megdobálták, leköpdösték őket. A sárga csillagos asszonyok menete némán haladt, és akkor anyám felnézett. A Rákóczi út házainak ablakain mindenütt le voltak eresztve a rolók. A mamámnak ezek a vak ablakok azt üzenték, hogy a polgári Magyarország lemondott róluk. Egy ország húzta le a rolettát. Ő akkor fogta fel igazából a szidalmakat köpködő emberek feje felett a leengedett redőnyöket látva, hogy semmire nem számíthat. És ez szörnyűbb tudás lett, mint a vagonút és a tábor… Visszatérve a titkos levelekhez, azt hiszem, ezt a szégyent akarták elrejteni.

- De hisz ez nem az ő szégyenük!

- Igen, sokszor úgy történik, hogy nem az szégyenkezik, akinek kéne, hanem az, akivel szemben a szégyenletes tettet elkövették.

- A megalázottság…

- Igen, a megalázottság, hogy ki lettek taszítva, hogy nincs rájuk szükség. Az ember ilyenkor nem analizálja az érzéseket, csak megmarad benne a maró szégyen. A két csomag soha elő nem vett, soha újra el nem olvasott levél mögött én szemérmet, szégyent, és felejteni akarást érzékelek.

- És hogy született meg a levelekből a regény? Amit az eddig elmondottakkal szemben kiadói szakemberek úgy értékelnek, mint az élet regényét, a szerelem regényét.

- Amikor aznap éjszaka végigolvastam az ötven év előtti lapokat, azt éreztem, a királyi gyémánt került a kezembe. És azonnal arra gondoltam, én ebből filmet fogok rendezni. Eszembe sem jutott a regény. De azután mégis előbb a könyv született meg 2010-ben, végül hosszú, kanyarokkal, zsákutcákkal tarkított úton jutottam el a filmig, amely már készen van, várja a december 17-i bemutatót. Regényre először akkor gondoltam, amikor hiába volt meg a forgatókönyvem egy korai változata, az egykori magyar közalapítványi filmfinanszírozás kifutott a lábunk alól, pár évig nem készülhettek magyar filmek. Akkor gondoltam először arra, hogy majdnem hatvan éves fejjel felcsapok kezdő írónak, és megírom regényben a szüleim szerelmének-házasságának történetét. A levelek alapján, természetesen.

- A könyv egyik kritikusa az első kiadás után azt írta, le sem tagadhatná – bár miért is akarná letagadni? -, hogy eredetileg filmrendező a szerző, olyan érzékletes a háború utáni Svédországban szövődő szerelmi sztori vizuális megjelenítése a regény lapjain. Sokat tett hozzá a saját képzeletéből a levelek valóságához?

- A dokumentumokat regénnyé kellett formálni. Próbáltam úgy megírni a mesét, hogy a történések alapja az 1945 augusztusától 1946 márciusig átívelő levelezés legyen. Bizonyos dolgokat megváltoztattam. Például apám kezelőorvosa nem tudott valójában magyarul, mint a regényben, de én speciel élvezettel játszottam azzal, ahogy Lindholm doktor a különlegesen nehéz magyar kifejezésekkel küszködik. Amiből következően a felesége, a főnővér sem taníthatta őt magyarul. A szüleimmel a rehabilitációs táborokban németül beszéltek, mert elég tűrhetően beszéltek ezen a nyelven mindketten.

- Van egy különleges alakja a regénynek, Kronheim Emil rabbi, aki járja Svédország-szerte a rehabilitációs táborokat és lelki támaszt nyújt sorstársainak. Valóban volt ilyen utazó rabbija a magyaroknak?

- A rabbi valóban létezett, ő adta össze a szüleimet végül Stockholmban. Neki a nevébe szerettem bele. Egy ilyen névre aztán már könnyű volt kitalálni egy figurát. Egy Svédországban utazgató rabbi, aki imádja a heringet! Élvezettel szőttem-fontam az ő történetét.

- A Hajnali láz valóban az élet könyve, de hogy lehet, hogy az egymásra találó két magyar fiatal egyetlen szó utalással sem emlékezik arra, ami mindkettőjük közös élménye volt a pokol bugyrairól. A levelek sem árulkodnak ilyenről?

- A levelezésben is kerülték ezt a témát. Azt, hogy mint említettem, apám, Sonderkommandós volt Bergen-Belsenben, véletlenül tudtam meg. 1946 decemberében, amikor a háború utáni első munkahelyére jelentkezett, kötelezően be kellett nyújtania egy 12 oldalas önéletrajzot, amibe beleírta, hogy három koncentrációs táborban volt, s a harmadikban néhány hétig benne volt abban a csoportban, amely a hullákat égette. Ehhez az önéletrajzához sajnos csak a halála után jutottam hozzá.

- Mellesleg, de nem mellékesen: látta a Saul fia című filmet?

- Nagyon szerettem. Megrendítő és különös. Rendkívül bátor és konzekvens film.

- A regény meg a film címe is az apa-figurához kötődik, nem is akárhogyan, mögötte pedig egy igazán különleges betyárság húzódik.

- Apám a levelek tanúsága szerint is furfangos ember volt és igazi szélhámos. Miután megtudta, hogy súlyos tüdőbetegsége miatt csak fél éve van hátra, megszerezte a Svéd Menekültügyi Hivataltól 117, rehabilitációs táborokban kezelt magyar lány és asszony nevét és címét. Ezeknek a 14-35 év közötti nőknek levelet írt, ugyanazzal a szöveggel, csak a lap tetején cserélte ki a neveket. Az egyforma levelek úgy kezdődnek, hogy „én valahonnan ismerem magát”, és aztán konkrétan meg is írja a helyet, vagyis gátlások nélkül konfabulál. A rafinált levelekre harmincöten reagáltak, köztük anyám is. Elindult tehát a levelezés, de ennek ellenére még 1945 decemberében is, amikor Miklós, azaz az apám már fülig szerelmes volt az anyámba, még mindig kilenc nővel tartotta levélben a kapcsolatot.

- Mit gondol, egy koreai olvasó előtt világos lesz, hogy ez a két súlyosan beteg fiatal honnan szabadult? Hogy mi áll mögöttük és miért fantasztikus ez a szerelem?

- Meggyőződésem, majdnem mindegy, hogy Koreában vagy Tajvanon az olvasó pontosan fogja-e, milyen volt a regényben a Belsennek emlegetett hely. Azt viszont sejtenie kell, hogy a könyv hősei egy feldolgozhatatlan poklot hagytak maguk mögött. A betegségük, a kitartó küzdelmük, hogy legyűrjék a találkozásuk előtt tornyosuló akadályokat, mindezek olyan történések, amelyek azonos jelentésűek a világnak bármely táján. Nincs olyan szeglete a világnak, ahol ne történnének ahhoz hasonló rémségek, mint amilyeneket egy 20. századi, közép-európai zsidó embernek át kellett élnie. Egyébként nagyon is tudatosan nem vállalkoztam a regény két hőse holokausztjának a megírására. Ez a regény abban a pillanatban kezdődik, mikor véget értek a borzalmak.

- Van itthon dokumentációja a Svédországban gyógyított holokauszt túlélők történetének?

- Nincsenek Magyarországon fellelhető dokumentumok. De szerencsére bejutottam a svéd filmarchívumba, ahol elképesztő anyagokat találtam. Ráleltem egy 25 perces híradófilmre, 1945 május közepéről. Lübeckből érkezik egy hajó auschwitzi, bergen-belseni túlélőkkel. A híradóriport az ő sorsukat kíséri végig a kikötőtől a svéd kórházakig. Hordágyon hozzák le a fedélzetről a csontsovánnyá fogyott kisgyerekeket, asszonyokat, fertőtlenítő sátrakban meztelenre vetkőztetik őket, és elégetik a gönceiket. Aztán mentőkocsikkal viszik őket a kórházakba, svéd kisvárosokon keresztül. Az út mentén emberek állnak, kezükben ajándékokkal. Áll fél Svédország az utakon és ünnepli a túlélőket! Miután filmünk svéd koprodukcióban készült, ezekből az archív snittekből néhányat becsempésztünk a mozinkba.

- Akkor beszéljünk a filmről.

- Hét percnyi archívot építettünk be a filmbe. Rögtön például a történet elején, mikor az apámat szállító hajó megáll egy kis svéd városkánál, hogy két matróz füles kosárba pakolhassa a svéd asszonyok ajándékait. Arra törekedtünk, hogy ez a 7 perc dokumentum tökéletesen simuljon a fikcióba. A filmünknek volt már tesztvetítése: a nézők az archívot és a mesét nem tudták egymástól megkülönböztetni! Ennek mi, a film alkotói, rendkívüli módon örültünk.

- Korábban egy beszélgetésünkben elmondta a svédek meghökkentő kívánságát. Szerintem ez példa értékű dolog.

- Amikor a svédek igent mondtak a koprodukcióra, egyetlen változtatást kértek. Ragaszkodtak ahhoz, hogy kerüljön a történetbe olyan utalás, amely nyilvánvalóan érzékelteti, hogy Svédország nem egyértelműen csak segítőkész szerepet játszott a háború után. Szerintük feltétlenül hangot kell kapnia annak is, hogy a svéd polgárok jó része várakozással tekintett a náci Németországra, s ezt a történelmi igazság érdekében igenis érzékeltetni kell még egy magyar játékfilmben is. Így került a forgatókönyvbe, s ezzel a filmbe is egy svéd család, amelyben a férfi Hitler-rajongó.

- És a kerettörténet? Miért volt szükség a filmben kerettörténetre?

- Öt éve csináltunk a mamámról egy két és fél órás dokumentumfilmet. Ül egy székben és elmeséli a saját holokausztját. Akkor, ott, 84 évesen még arra is emlékezett, hogy amikor beterelték őket 44-ben a vagonba, milyen állapotban volt a bakancsa, és hogy mi volt hátizsákjában. Mikor a forgatókönyvvel bíbelődtünk, beugrott, hogy ezt a tűpontos visszaemlékező attitűdöt vétek lenne kihagyni. Így született a kerettörténet. Az idős Lili, vagyis egy zseniális izraeli színész, Gila Almagor kezd mesélni, kezd emlékezni. Körülbelül ugyanúgy, mint a Titanic című filmben, a főhős ott is sok év után idézi fel a múltat. A mi mozinkban is fokozatosan derülnek ki a dolgok. Ez a keret reményeim szerint nagyon erős szerkezetet adott a filmnek.

- A könyv is, a film is elmesél egy szép szerelmi történetet a 27 kilós, 25 éves Miklós és a 26 kilós, 17 éves Lili között. De kérdés, egy szép történet kedvéért?

- Nem egészen. Mikor 17 éve elolvastam ezt a levelezést, rögtön szembetűnő volt valami. Meghökkentő és legyőzhetetlen erő sugárzott ezekből a sorokból, egy különleges emberi tartás! Az élni akarás, a szerelem akarása az ő reménytelennek tűnő helyzetükben rendkívüli bátorságra vallott! Úgy éreztem, kötelességem megörökíteni élni akarásuk eme himnuszát. A levelek tanúsága szerint ez volt a szüleim üzenete. A saját sorsukkal, vágyukkal ezt tudatták az utókorral.