Márainak jó emlékei voltak Chaplin korábbi nagy filmjeiről, amelyeket teljes értékű alkotásoknak tartott, ezért hát beült a moziba, remélve, hogy nem érheti csalódás. Egy óra múlva azonban otthagyta a filmet, annyira unalmasnak, vontatottnak találta. Úgy érezte, benne van minden, amit egy öreg, nagy komédiás kétségbeesett erőlködéssel még egyszer szeretne elmondani, „csak éppen Chaplin nincs benne”.
Másnap a felesége, Lola asszony is megnézte a filmet, és azt mondta, kár, hogy Sándor nem nézte végig, mert a film második fele jobb volt. De Márai kételkedett ebben, mert szerinte már nemcsak Chaplin nem a régi, hanem a korszak és Amerika is megtört, megváltozott.
Márai később azt írta a Naplójában: felrémlett benne, milyen kísértetiesen azonos a Rivaldafény témája, sőt egyes részletei is az ő Varázs című színdarabjával, amelyet a háború alatt írt és 1945-ben mutattak be a Pesti Színházban (Ajtay Andor rendezésében és főszereplésével). Elképzelhetőnek tartotta, hogy valamelyik erre szakosodott „tolvaj” eladta a Varázs egyes részleteit, vagy akár az egészet a világhírű rendezőnek és színésznek, akinek e plagizálásról persze sejtelme sem volt.
A téma – az öreg bohóc, bűvész élete vége felé még egyszer egy nagy varázslatot szeretne bemutatni – persze nem új, sőt közkincs, de a megformálás a két játékban kísértetiesen azonos. Márai ismét belátta, hogy „milyen tehetetlen egy magyar író, bezárja művét a nyelv törvényei közé. Mennyire nincs mód a világhoz szólni.” Végérvényesen leszámolt ezzel a lehetőséggel, keserűen tudomásul vette, hogy amíg él és ír, ravasz tolvajok és zugkereskedők kezében van.
Később Simonyi Imre költő, anélkül, hogy e Chaplin-kalandról tudott volna, egyik levelében felajánlotta Márainak, hogy ő megpróbálna a Varázsból mozifilmet csinálni. Persze ő szeretné játszani benne a főszerepet. Ez az ötlet és feltétel, bár nagyvonalúnak tűnhetett, de az akkori viszonyok között teljes képtelenség volt. Márai a rá jellemző eleganciával 1975. novemberi válaszában minden személyeskedés nélkül a szokásos, ma már közismert szöveget írta, hogy amíg Magyarországon nem lesznek szabad választások, addig nem járul hozzá semelyik művének közzétételéhez, bemutatásához. Simonyi önérzetét, hiúságát nyilván nem sérthette ez az általános válasz.
Már több mint 25 év telt el Márai és több mint 20 Simonyi halála óta, és a szovjet csapatok kivonultak az országból, 1990-ben pedig szabad választások voltak. Márai egyik verses darabjából opera is készült (Egy úr Velencéből), egy másik darabjából film is (Kaland), a Varázs azonban még megfilmesítésre vár.
Vannak kiváló rendezőink, és filmvilágunkat a filmiparban igazán járatos ember irányítja (kettős állampolgár, bár nem kassai születésű), aki támogathatná a Varázs filmvászonra kerülését. Csak egy jó dramaturg kellene, mert a színdarab eredeti szövege eléggé terjedelmes; meg néhány jó színész, akit a rendező alkalmasnak talál. Lehet bátran castingolni! Simonyi már nem aspirálhatna a főszerepre, noha annak idején úgy képzelte, hogy ha nem költő lett volna, akkor kiváló színész válhatott volna belőle.
Márai hamvainak már mindegy volna a Csendes-óceánban, ha megszületne egy igazi magyar Varázs, filmen vagy televízióban. (Chaplin az egészről amúgy sem tudott, tehát vele nem kell számolni.) Egyedül a magyar filmművészet és Márai rajongói járnának jól. Ez a mai világban nem is kevés.