Gyerekeivel segít a menekülteken a magyar színész

Az ember nem érti, hogy ha valakiről kiderül, hogy tolvaj, akkor annak miért nincs következménye – teszi fel a kérdést Nagy Zsolt, akivel együtt utaztunk egy hétköznap délután abból az alkalomból, hogy Kleist Kohlhaas című elbeszéléséből készült előadást tegnap mutatták be a Szkénében és ő játssza a címszerepet.

Azon nem lepődöm meg, hogy Nagy Zsolt rohan, hiszen bemutatókra készül. Az egyik ráadásul egy címszerep, a Szkéné Színházban egy független produkcióban Kleist Kohlhaas című művének átiratában Hegymegi Máté rendezésében. Az Örkény Színházban pedig épp véget ért a Köd utánam című előadás próbája, amit Mohácsi János visz színre október elején. De az azért meglep egy kissé az a kérése, hogy ne a színházban beszélgessünk, hanem útközben, mert a gyerekéért kell sietnie. Aztán ráállok a dologra. Diktafonnal a kézben elindulunk az Astoria felé. Zsoltot inspirálja a helyzet, a mozgás, a menet közbeni gondolkodás. Tele van erővel, szemében hihetetlen koncentráció. A Kohlhaasnak nyáron volt már egy zsámbéki előbemutatója, ennek alapján az egyik kritikus azt írta, Zsoltot arcul csapta a szerep. Rögtön ezzel indítok. Rám néz, felgyorsít, majd jön a válasz: Hegymegi Máténak régi terve volt ez a darab, azt is elmondta miután tavaly megcsináltuk Dunaújvárosban az Amphitryont, hogy szeretné, ha én játszanám Kohlhaast. A darab azért is aktuális, mert épp azokról a dolgokról szól, amik nálunk manapság rendkívül következetlenül, illetve következmények nélkül történnek. Máté azt gondolta, és igaza volt, hogy bele kellene csapnunk ebbe a témába, ami mindnyájunkat érint, beleértve a fiatalokat is. Ami pedig az arcul csapást érinti, jól esik a dicséret, köszönöm.

Létezik olyan, hogy egy színész jókor kap meg egy feladatot – kérdezem, igyekezve felvenni a ritmust Zsolttal.

– Ezen nem gondolkodtam, hogy éppen jókor jött-e ez a lehetőség, nem is volt erre időm, hiszen három és fél hét alatt kellett elkészítenünk az előadást. A darabnak a főhőse a jogérzeténél fogva ártatlan, mégis a társadalom ellenségévé válik, és ez nagyon is elgondolkodtató. Az igazságtalanságért lehet-e kárpótlást követelni, és ha igen, akkor ennek mekkora az ára, a bosszú mennyi – szintén ártatlan – ember halálához vezethet? Ha például én azt mondom, hogy nem tetszik ez a rendszer, akkor egyáltalán nem mindegy, hogy mit cselekszem ezután.

Egy demokráciában gondolom, leginkább a választással lehet változtatni – vetem közbe.

– Először Kohlhaas Mihály is hitt a rendszerben, a törvényekben, de aztán elvesztette ezt a hitet. Az ember nem érti, hogy ha valakiről kiderül, hogy tolvaj, akkor annak miért nincs következménye. És ez ma nagyon is ismerős helyzet. Sok fiatal, azt mondja, hogy ilyen országban nem szívesen szeretne élni. Ezzel a problémával mindenképp kezdeni kell valamit, beszélni kell róla. Ilyen értelemben tényleg mindnyájukat arcul csap ez a szerep, illetve az egész darab – mondja, pillanatra rám néz, jelezve, hogy azért mégiscsak válaszolt az első kérdésemre. Mit lehet tenni ebben a helyzetben – folytatom kihasználva, hogy egy lámpás kereszteződéshez érve mégis csak meg kell állnunk.

– Én nem hagyhatom és nem is akarom itt hagyni a négy gyerekemet. Mindenkinek küzdenie kell, hogy életben maradjon. Én színész vagyok, én azzal tudok ehhez valamit hozzátenni, hogy például eljátszom Kohlhaas Mihályt. – Erős az igazságérzete – feszegetem tovább.

– Az igazságérzet mindenkiben működik. Az Örkény Színházban játsszuk a Bernhardi-ügy című darabot, abban azt mondja a kormányzó a Bernhardinak, ha mindenki csak igazat mondana és a jogérzete szerint cselekedne, délutánra egészen biztosan börtönbe kerülne.

A menekültügyben is valószínű, hogy külön válik a jog és a humánus magatartás, teszem hozzá.

– Ebben a kérdésben a józan észnek, és a lelkiismeretnek kell diktálnia, nem hagyhatunk az utcán embereket. Ezeknek az embereknek a sorsát rendezni kell. Persze nem ilyen egyszerű, ennek rendkívül komoly gazdasági vonzatai is vannak. Ez óriási terhet ró a társadalomra, de ezt egyedül mi magyarok nem tudjuk megoldani. Mindenki kulturált körülmények között szeretne élni. A menekültek persze, hogy vágynak Európába, ahol látszólag jólét van, ugyanakkor az uniós államok sem tudnak sokszor mit kezdeni a maguk szegényeivel.

Közben a buszmegállóhoz érünk. Megyünk át Budára. Zsolt megnyugtat, szól majd, melyik busszal megyünk tovább. A gyerekeinek mit mond ebben a helyzetben – kérdezem, ráhangolódva a beszélgetés rendhagyó körülményeire.

– A gyerekek joggal félnek. De én azt mondom nekik, ha valaki elesik, menjél oda hozzá és segítsd fel! Ki is mentem velük a Keleti pályaudvarra, összeraktunk csomagokat és odaadtuk a menekülteknek. Azt próbáltam nekik sugallni, hogy ebben a káoszban nekünk is, nyugodtnak és higgadtnak kell maradnunk. Nem szabad a menekülőkre köpködni, vagy tüntetni ellenük.

Újra szóba hozom a már említett kritikát, amelyben az állt: Nagy Zsolt játékában új elemként megjelent a félelem.

- Minden nagy lépés előtt az emberben ott van a félelem - reflektál. Aztán már a többi jön magától. Persze nem árt, ha néha az ember megáll és próbálja összegezni mi történt. Kohlhaas is megteszi ezt, de végül mégis feladja a küzdelmet.

Erre a buszra szállunk fel, mutatja. És elkezdünk az előadásban meghatározó dobolásról beszélgetni.

– Muszáj volt valamennyire meg tanulnom dobolni, a produkció kedvéért, de inkább azt mondanám, hogy ritmusra ütöm a bőrt.

Szóba kerül az éneklés is, amit például legutóbb az Örkény kertben művelt.

-Tudom, hogy nincs hangom, ezért választom a rock and rollt. De ezt nem nevezném éneklésnek – válaszolja önkritikusan. Majd megküzdve a délutáni csúcsforgalommal járó zajjal kérdezem: tudatos, hogy egyszerre tagja egy kőszínháznak és vállal szerepeket független produkcióban? – Engem érdekel ez a kettősség és tudatosan keresem ezeket a lehetőségeket. Ráadásul egy kőszínházban általában teljesen más munkamódszerekkel dolgozunk, mint egy független produkcióban. De az Örkény Színházban is jó érzem magam, ez lesz a második évadom. Izgalmas feladatok várnak rám. A Köd utánam című operettet a Mese az igazságtételről, avagy a hét szamuráj követi Polgár Csaba rendezésében, majd Mikó Csaba Apátlanok című drámáját Gáspár Ildikó színre állításában játsszuk, és ha ezután összejön, akkor áprilisban és májusban Schilling Árpáddal dolgozom Bécsben, ahol a menekültügyről készítünk egy előadást.

Leszállunk a buszról, beszélgetünk még a Krétakörről, melynek Zsolt meghatározó színésze volt, megszűnt és feltörekvő független társulatokról. Várjuk a párját, aki kisgyermekükkel érkezik.