Gál Mária, Rónay Tamás;

Európa;menekültek;Líbia;Szudán;Iszlám Állam;Bassár el-Aszad;

2015-09-16 07:31:00

Miért éppen Európába? - A migráció okai

A megállíthatatlannak tűnő Európába tartó menekültáradat kapcsán a leggyakrabban felmerülő kérdés a „Miért épp most? Mi változott hirtelen a Közel-Keleten, ami ilyen pánikszerű menekültáradatot váltott ki?”. Felmerül az a kérdés is, hogy a gazdag öbölmenti arab királyságok miért nem fogadnak menekülteket? Az okok meglehetősen összetettek.

„Német életet akarnak”, mondta a magyar miniszterelnök az Európába érkező menedékkérőkről. Ők viszont, akik mindenüket hátrahagyva, egy szál ruhában és egy kis hátizsákkal, zsebükben egész eddigi életük munkájának pénzzé tett ellenértékével vágnak neki a végeláthatatlan, számtalan veszélyt rejtő gyalogútnak, vagy lélekvesztőkön a Földközi-tengernek, azt mondják, puszta életüket mentik.

Ott az élet a tét

Emberek millióinak kell elhagyniuk otthonaikat nap, mint nap, s azon országok köre, ahol lehetetlenné vált az élet, egyre bővül. Európából a négy éve dúló szíriai háború látszik leginkább, de hovatovább Irak, Líbia és Jemen is ugyanebbe a kategóriába tartozik, és változatlanul mindennapos vérengzések színhelye Dél-Szudán, Eritrea és Afganisztán, hogy csak azokat az országokat soroljuk, amelyekből folyamatosan és legnagyobb számban érkeznek a menekültkérők a schengeni határokhoz.

Nem megélhetési bevándorlók ők, valóban a puszta életükért menetelnek, kivétel nélkül olyan országokból érkeznek, amelyek elhúzódó háborúk, törzsi, faji, vallási állandósult konfliktusok színhelyei. (Ha tényleg Afrika éhezői indulnának el az Ígéret Földjére, akkor nem tíz- és százezrek állnának a határainknál, hanem tízmilliók.)

Az okok némiképp különbözőek, ugyanakkor hasonlóak is. Szíriában szabályos háború dúl, Irakban és Líbiában gyakorlatilag szétesett az államhatalom, Szudánban tulajdonképpen, kisebb-nagyobb megszakításokkal, hatvan éve tart a polgárháború, s a 2011-ben függetlenedett Dél-Szudán, a világ legfiatalabb állama is hamar kirobbantotta saját külön bejáratú polgárháborúját. Ami 2013 óta folyik a dinkák és a nuarek között Dél-Szudánban, az már a ruandai népirtást idézi.

A nyolcvanas évek óta sorozatos háborúk színhelyéül szolgáló Afganisztánban is új helyzetet teremtett az, hogy a nemzetközi haderő tavaly december 31-én befejezte küldetését. Azóta felerősödtek a tálib támadások, a biztonsági helyzet katasztrofális és a kilátások sem biztatóak.

Szíria a megoldás kulcsa?

Abban egyetértés van a legmagasabb nemzetközi szinteken, hogy a menekültkérdést a kiváltó okok megszüntetése nélkül lehetetlen kezelni. Csakhogy ebben is, akárcsak a menekültválság konkrét válságkezelésben, igencsak eltérőek az álláspontok. Leginkább Szíria esetében. Szíria pillanatnyilag a legtragikusabb és leginkább megoldhatatlannak tűnő probléma. Több mint négy éve tart a konfliktus, a halálos áldozatok száma mára meghaladta a 250 ezret, a külső menekültek száma a nyári menekülthullám miatt pontosan nem ismert, de a tavaszi adatok szerint mintegy 3 millióan éltek a szomszédos államok menekülttáboraiban és 5-6 millióra volt tehető azoknak a száma, akik a határokon belül kényszerültek elhagyni otthonaikat.

Azóta azonban felerősödött a szír migráció, hogy hányan hagyták el a tavasz óta az országot, vagy hányan keltek útra azok közül, akik eddig Törökországban, Irakban, Jordániában, Libanonban vagy más közel-keleti államban várták, hogy vége legyen a háborúnak, nem tudni. Hogy miért nem indultak neki tömegesen már tavaly a balkáni hegyeknek, annak igenis van magyarázata. Vegyük sorra.

Geopolitikai sakkjátszma

2011-ben, a konfliktus legelején még valóban lehetett szír polgárháborúról beszélni, amelyben az alavita (síita) Aszad-kormányzat állt szemben a szunnita ellenzékkel. Mert bármennyire „arab tavaszként”, európai típusú demokráciát meghonosítani szándékozó szíriai ellenzékről és mozgalomról szóltak az amerikai, európai hírek, a helyszínről ez azonban kissé másképpen festett. Az demokratikus ellenzék szinte nyomtalanul elpárolgott, rekord gyorsan Törökországba tette át székhelyét és gyakorlatilag kimerült a sebtében felállított nemzeti tanács egymással rivalizáló tagjaiban.

Azok, akik otthon maradtak nagyon is felekezeti alapon álltak szemben az apáról fiúra szálló Aszad-hatalommal. Az ellenállás fellegvárai Hama, Homsz, Aleppo voltak, azok a szunnita centrumok, amelyek már Bassár el-Aszad apja és elődje, Háfez ellen is fellázadtak (akkor is vallási alapon), s amelyekben még elevenen élt az akkori lázadás vérbefojtásának emléke.

Ám nagyon gyorsan megváltozott ez a helyzet, a polgárháború tényleges háborúvá vált, amelyben a külső (szunnita) hatalmak által támogatott nemzetközi (szunnita) zsoldos csapat állt szemben a síita rezsimmel. A másik oldal sem tétlenkedett, Aszad mellett a síita Irán és a Hezbollah sorakozott fel és bár kevésbé nyíltan, de az iraki síita kormányzat is. És hogy a geopolitikai játszma teljes legyen, a szunnita térfélen az Egyesült Államok jelent meg háttértámogatásaival, a síitán pedig Oroszország. Nem vitás, hogy külső segítség nélkül Aszad hadserege régen elsöpörte volna ellenfelét, ugyanúgy vérbe fojtotta volna a felkelést, mint tette azt édesapja 1972-ben, ugyanúgy szétverte volna a bimbódzó „arab tavaszt”, mint tette azt Bahrein (amely ennek ellenére a nyugat szalonképes partnere maradhatott.)

Az Iszlám Állam színrelépése

Az Iszlám Állam (IS) tavaly nyári színre lépése csak megerősítette azt, amit már korábban is tudni lehetett – hogy Szíriában összegyűlt a terror soknemzetiségű élcsapata, amely teljességgel felfalta a kezdetben még valamilyen szinten létező demokratikus ellenzéket. A kalifátus tavaly június végi kikiáltása után még lehetett abban hinni, hogy ezt a nemzetközi közösség sem nézheti tétlenül, a terrorellenes koalíció megalakulása után pedig abban, hogy néhány tízezer terroristának esélye sincs a legfejlettebb haditechnikával kivonuló nemzetközi szövetséggel szemben.

Az, hogy ez mégsem történt meg, hogy a kalifa néhány tízezres fekete serege több mint egy éve dacolhat a nagyvilággal, embereket fejezhet le, égethet meg elevenen, tömeges kivégzéseket, etnikai tisztogatást rendezhet, az mindenekelőtt annak köszönhető, hogy mind regionális, mind globális szinten ütköznek a hatalmi és nagyhatalmi érdekek. Annak köszönhető, hogy a nemzetközi koalíció hosszú ideg még légicsapásokat sem hajtott végre a terrorcsoport szíriai állásai ellen, mert úgy értékelte, hogy azzal Aszad pozícióit erősíti.

Ami különben igaz is, de elég sok szíriai menekült szerint már nem az a helyzet van Szíriában amikor (a Damaszkuszból elmenekült Issa megfogalmazása szerint) „lehet demokratikus rózsaszín álmokat kergetni. Pillanatnyilag csak a rossz és a katasztrofális között, Aszad és az IS között lehet választani” mondta a fiú. De ez még mindig várat magára.

Hová máshová?

És ez új helyzet. A tavaly még reménykedő szíriaiaknak rá kellett döbbenniük, hogy hosszú távon kell számolniuk az Iszlám Állammal, és ugyancsak Issa megfogalmazása szerint, ha nem akarják ketrecben élve megégetve végezni, mint a jordán pilóta és nem akarják, hogy nőrokonaik szexrabszogává váljanak, vagy örök életükre egy fekete lepel mögé száműzve éljenek, akkor nincs más választásuk, mint a menekvés, a „migrációval járó minden nehézség és főképp megaláztatás vállalása”.

A környező országok felteltek, a menekülttáborokban tarthatatlan állapotok uralkodnak, humanitárius katasztrófa szélére sodródott Libanon, Jordánia, Törökország maga is bekapcsolódott formálisan a háborúba, de valójában saját külön háborúját vívja a kurdokkal, az Öböl-menti királyságok elzárkóznak a menekültektől, Líbia szétesett, polgárháborúba sodródott, Irakban amellett hogy ott is jelen van az IS, egyre világosabban látszik, hogy még hátra van a tényleges robbanás. Az amerikai csapatok kivonulása óta káosz és felekezeti viszály uralja az országot, amely formálisan ugyan még nem, de gyakorlatilag három darabra hullott – egy síita, egy szunnita és egy kurd régióra.

Az IS azért tudott teret nyerni a szunnita országrészben, mert lakossági támogatást kapott, mert az ott élők kevésbé ellenségesek a terrorcsoporttal, mint a síita (a kormányátalakítás óta már csak síita többségű) kormányzattal. A legtragikusabb azonban az, hogy e három részből csupán a kurd tűnik működőképesnek, vagyis az, amit nem ismer el, és minden bizonnyal nem is fog elismerni a nagyvilág, ugyancsak geopolitikai megfontolásból.

Nem szívesen látott szíriaiak

Számos bírálat érte a Perzsa-öböl államait amiatt, hogy miközben menekültek százezrei érkeztek Európába, a térség gazdag szunnita államai nem, vagy csak alig fogadnak be szíriaiakat. Szaúd-Arábiát, Kuvaitot, Bahreint, Katart, Ománt és az Arab Emírségeket arab országokban is bírálatokkal illették. Nem véletlenül, hiszen a szíriaiak és a szaúdiak ugyanazt a nyelvet beszélik, ugyanaz a vallásuk, sokkal több a közös bennük, mint a szíriaiakban és az európaiakban.

A bírálatok egyrészt nem is alaptalanok, másrészt a helyzet nem annyira egyértelmű. Részben azért, mert ezekben az országokban számos külföldi vendégmunkás dolgozik, s éppen miattuk nem létezik menekültstátusz, másrészt, mert a közös vonások ellenére a szíriaiak sem szívesen telepednek le az iszlám konzervatívabb ágát képviselő államokban.

A Perzsa-öböl országaiban nincs menekültügyi koncepció, a térség országai nem írták alá az ENSZ 1951-es menekültügyi konvencióját. Mivel nem tartoznak az aláírók közé, hivatalosan nincsenek is náluk menekültek, s az öböl országokba érkező szíriaiakra ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint a vendégmunkásokra: nevezetesen ideiglenes vízumot kapnak. Ezek az államok nem is tervezik a menekültstátusz bevezetését attól tartva, hogy a főként bangladesi, pakisztáni, indiai, és fülöp-szigeteki vendégmunkások ott akarnak maradni. A Perzsa-öböl országaiban dolgozó ázsiaiak gyakran minimálbérért dolgoznak olyan munkakörökben, amelyeket a helyiek lealacsonyítónak tartanak. Katarban a lakosság 90, az Arab Emírségekben 80, Kuvaitban 70, Bahreinben 55 százaléka külföldi – elsősorban vendégmunkás.

Ami a menekültkérdést illeti, az 1991-es öbölháború idején sok ezer kuvaiti hagyta el országát, amikor Szaddám Huszein néhai iraki elnök megtámadta országukat. Sokan a háború lezárását követően sem mentek haza. Az Arab Emírségekben például teljes lakóblokkokat biztosított számukra a kormányzat, amelyeket ingyen vehettek igénybe. Jelentős számú palesztin, libanoni és jemeni is él a térségben. Ők már huzamosabb ideje élnek itt, de sosem nevezték menekülteknek őket. Jelentős részük beépült a társadalomba.

A mostani menekültválságot illetően ezen államok azzal védekeznek, hogy jelentős segélyt bocsátottak a Jordániába, Libanonba menekültek rendelkezésére, az Arab Emírségek 4,7 milliárd dollárt, Kuvait 165,7 milliót. Szaúd-Arábia 2,8 milliót, Katar 2,5 milliót. Elsősorban a szunnita menekülteknek nyújtanak segítséget, a segélyezés része lehet mecsetek, iszlám iskolák építése is. Mindez azért nem jelenti azt, hogy a Perzsa-öböl államai két kézzel kapkodnának a szíriai menekültek után. Az a szíriai menekültnek, aki mégis ezen országok egyikét választaná célállamként, vízumra kell szert tennie. Ez azonban drága mulatság, s nem is könnyű hozzájutni.

Az öböl országai részben biztonsági okokból nem látják szívesen a szíriaiakat, részben pedig azért, mert attól félnek, hogy a menekültek magukkal hozzák az arab tavasz szellemiségét. Ettől nagyon tartanak Rijádban, Kuvaitvárosban, de különösen Bahreinben, ahol komoly gondot jelentett a szunnita vezetés számára a többségben élő síiták lázadásának keverése. A konzervatív iszlám államok a vallási konfliktusoktól is tartanak. Mindezek mellett ezeket az államokat egyfajta paranoiás terrorfélelem is jellemzi, ami azért paradox, mert egyes itteni országok támogatták a Szíriában harcoló szélsőségeseket. Befogadni azonban nem akarják őket.

Ez az igazságnak azonban csak az egyik oldala. A másik az, hogy a szíriaiak sem szimpatizálnak az öböl államaival. Sok elmenekült szíriai Szaúd-Arábiát is hibáztatja amiatt, hogy ilyen erőssé vált az Iszlám Állam. A szíriai menekültek egy szabad világba akarnak letelepedni, - ne feledjük, hazájuk a polgárháború előtt is világi diktatúra volt - ennek a kritériumnak azonban szerintük nem felelnek meg az öbölországok.