A bizottság csak paraván

Folyamatosan tanúi lehetünk annak, hogy miképpen csökken napról-napra a közintézményeinkbe vetett lakossági bizalom. Az emberek életére közvetlen hatással bíró intézmények tevékenysége iránti kiábrándulásnak számtalan oka van. Gondolhatnánk itt a hivatal értelmetlen packázásaira, a lelketlen ügyintézésre, a sokadszorra megkért és az igazgatás adatbázisában egyébként már meglévő adatok ismételt bekérésére, a sok esetben tapasztalható méltatlan ügyintézői körülményekre. Mindezek mellett az is nagymértékben rombolja a közintézmények iránti bizalmat, hogy a hivatalok nevei egyre ritkábban fejezik ki tevékenységük tényleges tartalmát. Lassan már nincs olyan igazgatási szerv, ahol érvényesülne a nevekkel szemben támasztott valódiság követelményeként megfogalmazott jogállami elvárás. Az intézmények neve és az ott folyó munka tartalma egyre jobban eltávolodik egymástól. Gondoljunk csak a sok-sok „nemzetinek” nevezett intézményre és azok kormányzati – pontosabban „fideszes” - elvárásokat szolgai módon teljesítő apparátusi munkájára. Részletezhetnénk itt akár a Nemzeti Választási Bizottság, a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság, a Nemzeti Együttműködési Alap, és folytathatnánk sokáig azon intézmények sorát, amelyeknél az intézmény neve jelentősen eltér az ott folyó munka tartalmától.

Arról korábban meggyőződhettünk, hogy a mindannyiunk életkörülményeit szabályozó törvények ma már nem az Országgyűlés plenáris ülésén születnek meg, ott egy sajátos „színjáték” mellett csak manifesztálódik a máshol megszületett döntés. A törvények tartalmára vonatkozó döntéseket a valóságban a nyilvánosságtól elzártan, az érintetteket kizárva, nagyon szűk körben alakítják ki. A beazonosíthatatlan „vezérkar” döntését az országgyűlési képviselők számára a megbízottak közvetítik, majd azt a „honatyák” szinte szolgai módon megszavazzák. Az év eddigi időszakában hétszáz alkalommal kellett a „Tisztelt Házban” a képviselőknek érdemi témában szavazniuk. A szavazások eredményei előre borítékolhatóak voltak, hiszen a frakció képviselője által közvetített akarat szavazásra váltása szinte hibátlanul működött. Az adatokból megállapítható, hogy a képviselők a frakciómegbízott által közölt döntéshez képest csak egy-két tizeddel térnek el (0,1 és 0,4 százalék frakcióktól függően). A frakció-átlagtól eltérő szavazatok száma összességében negyven körüli. Azon a törvényi előíráson most cinikus magatartás lenne elmélkedni, hogy a képviselőt szavazásában nem lehet utasítani, a leadott szavazatáért tilos büntetni. Ma már kollektív tudássá vált az, hogy a gyakorlatban ez nem érvényesül. Csak nagyon kevesek gondolják úgy, hogy az országgyűlési képviselő csak lelkiismerete és meggyőződése alapján adja le a szavazatát.

Amennyiben a plenáris ülés „magasságából” egy lépéssel hátrébb lépünk és az Országgyűlés bizottságainak tevékenységeit tesszük nagyító alá, akkor sem kapunk vigasztalóbb képet. A tizenhét országgyűlési bizottság rendszeresen ülésezik ugyan, de a bizottsági tag képviselőknek csak alig hetvenöt százaléka vesz azokon részt (73,82 százalék). A leginkább elhanyagolt testület a külügyi bizottság és az európai ügyek bizottsága, ahol csak a képviselők alig több mint a fele jelenik meg. A bizottsági ülések jegyzőkönyveiből az is megtudható, hogy a frakciók képviselői leginkább monológokat mondanak, tartalmi ellenvélemények alig hangzanak el. A kormánypárti képviselők szinte csak felesleges időtöltésnek tartják a bizottsági munkát, hiszen a szavazások végeredményei már előre biztosítottak, a lényegi információkat ők külön csatornán már megkapták, a médiaérdeklődés pedig, ha szükség van rá, biztosított. Az érdemi viták, az eszmecserék helyett a személyeskedések és a kölcsönös kioktatások, a múltbeli sérelmek felhánytorgatásai uralják az üléseket. Amennyiben szavazásra kerül sor, akkor a frakciófegyelem maradéktalanul érvényesül. A bizottságok megalakulásakor az alaphelyzet az volt, hogy mindegyikben garantáltató legyen a kormánytöbbség, és ezzel együtt a szavazások végeredménye előre biztosíthatóvá váljon. A biztonságos szavazási végeredményt az is elősegíti, hogy a távollévő képviselő helyett is szavazhat a képviselőtársa. Az külön elemzést igényelne, hogy miként lehetséges a „választói akarat” képviselete helyettes útján.

Az idén csaknem tizenhét százalékban (16,28) helyettes útján vettek részt a képviselők a bizottsági munkában. Az itt folyó munka jelentőségét az is csökkenti, hogy a testületek egy része sok esetben a plenáris üléssel egy időben tartja üléseit, megfosztva a képviselőt attól, hogy mindkét helyen jelen lehessen. Másképpen megközelítve: ez persze felmentést adhat számára, hogy távol maradjon mindkét ülésről, hivatkozva arra, hogy éppen a másik helyen tartózkodott.

Sajnálatos helyzet, de ma már kétségkívül megállapítható, hogy az országgyűlési bizottságok is csak paravánként működnek. Az a feladatuk, hogy a látszatot fenntartva leplezzék a központosított hatalom működését.

A hülyítésről

Kétségkívül igaza van a Fidesz kommunikációs igazgatójának, amikor azt mondja, hogy "nem lehet hülyének nézni az embereket". De ne higgyük, hogy Kocsis Máté váratlanul megvilágosodott és hirtelen elkezdett szembemenni saját pártja elveivel és saját főnökei útmutatásaival. Azok ugyanis pontosan arra épülnek, hogy az embereket tessék hülyének nézni és mindenféle bornírtsággal tovább hülyíteni, úgysem veszik észre. Az igazgató - nem mellesleg Józsefváros polgármestere - a már idézett megállapítással igyekezett igazolni pártja és kormánya menekültügyi politikáját. Vagyis hogy elmondhassa, minden úgy van jól, ahogy van, Orbán Viktor pedig a legnagyobb fej közel s távol, neki aztán leginkább igaza van, bármit tesz is.

A kommunikációs igazgató - már csak funkciójából adódóan is - havonta legalább egyszer késztetést érez, hogy megszólaljon a migránsok kérdésében. Egy szegedi konferencián például azt is cáfolni kívánta, hogy a bevándorlók később munkaerőt jelenthetnek azokban az országokban, ahol letelepednek. Állítása érzékeltetésére pedig azt találta mondani, hogy "akik most csónakokon jönnek Európa felé, azok alapvetően nem Teller Edék". Értjük mi, hogy ez csak afféle allegória akar lenni, ám meglehetősen sánta és szerencsétlen. Az amerikai hidrogénbomba egyik atyjának ugyanis származása miatt kellett elhagyni - a fasizmus elől menekülve - hazáját, persze nem csónakon, éppen Európától távolodva. S persze rajta kívül sokan kényszerültek ugyanerre - neves és névtelen emberek -, akiket az esetek túlnyomó többségében befogadtak ott, ahová mentek.

Tisztában vagyunk vele, a jelenlegi helyzet egészen más, mint az akkori. Éppen ezért sem okos dolog ilyesmikkel érvelni (bár éppen Kocsis Mátétól tudhatjuk, hogy nem mindenki Teller Ede - ha értik, mire gondolunk). Említett előadásában a fideszes politikus azt is elújságolta, hogy a régi pompájában ragyog immár kerülete egyik éke, a II. János Pál pápa (korábban: Köztársaság) tér. Kocsis ugyanis augusztus elején a Facebookon azzal fájdította az őt olvasók szívét, hogy a téren lehetetlen állapotok alakultak ki. "A népvándorlók sátrakat építenek, tüzet raknak a parkban, szemetelnek, őrjöngenek, lopnak, késelnek, rongálnak. Ennyi emberi ürülék pedig még soha nem volt közterületen” - írta. Utóbb aztán kiderült, hogy a helyzet egyáltalán nem annyira katasztrofális, mint ahogy lefestette, de propaganda-feladatát ezzel természetesen teljesítette. Valószínűleg ennek az esetnek is szerepe lehetett abban, hogy arra a következtetésre jutott, miszerint nem lehet hülyének nézni az embereket.

Csakhogy saját maga és pártja beidegződésein nem képes túllépni. Ezért próbálkozik újra. Ezúttal Tellerrel.

Felemás győzelem

Euforikusan ünnepeltek a függetlenség hívei Barcelonában, rekordszámban mentek az emberek szavazni, de a nagy álom valószínűleg továbbra is álom marad. Katalónia függetlenségéhez nem kerültek semmivel sem közelebb, mint korábban. A katalán nacionalista vezetés saját magának tette magasra a mércét, népszavazásnak kiáltották ki az előrehozott tartományi választást. Így akarták megkerülni a spanyol alkotmányt, kijátszani a madridi kormány tilalmát.

Joggal érvelhetnek az elszakadás ellenzői, ha már Artur Mas katalán kormányfő referendumként tekint a voksolásra, akkor a referendum szabályai szerint bizony veszített: az önálló Katalónia mellett a szavazók 48 százaléka tette le a voksát, 52 százalék ugyanakkor Spanyolország egységének megőrzése mellett foglalt állást. A magas részvétel annak is köszönhető, hogy mobilizálták azokat a választókat, akik nem látták értelmét, hogy részt vegyenek a tavaly novemberi kvázi-népszavazáson. Az akkori nagy többség úgy jöhetett létre, hogy az elszakadást ellenzők el sem mentek szavazni.

Elemzők, politikusok figyelmeztettek már vasárnap este, senki ne számítson arra, hogy hétfőtől bármi változna Katalóniában, ugyanúgy jár a busz, a metró, s folytatódik a pártok közötti hadakozás is. Ami kiderült, hogy Katalónia mélységesen megosztott, a lakosság (hajszállal kisebb) fele a csodában hisz, abban, hogy az elszakadással több marad a zsebükben, s jobban élnek majd, mint Spanyolország többi tartományának lakói. Ez azonban már jelenleg is így van, egy független katalán államnak ugyanakkor számos gonddal önállóan kellene megbirkóznia. Rengeteg dolgot végig sem gondoltak, a hitelfelvétel elnehezedésétől a nyugdíjakig, a kettős állampolgárságtól az EU- és NATO-tagságig, legfeljebb annyi vált világossá, hogy a Barca aligha játszhatna a spanyol bajnokságban.

Alighanem Madrid is bevállalhatta volna a népszavazást, ahogy London tette, engedélyezve a skóciai referendumot. A spanyol konzervatív kormányfő, Mariano Rajoy eddig kérlelhetetlenül elutasított minden kezdeményezést, s most is csupán a törvényesség fenntartását ígéri. A katalán probléma azonban nem oldódik meg magától. A tömeges választási részvétel arra mindenképpen feljogosítja a katalán vezetést, hogy szóba álljanak velük. Ám az autonómiák rendszerének újragondolása már alighanem a decemberi spanyol választások utánra marad.

Szerző
Elekes Éva