Dragomán regényét dícséri a Der Spiegel

Egész oldalas cikkben méltatja Dragomán György Máglya című regényét a Der Spiegel hasábjain Daniel Kehlmann német író. A lap felvezetésében Kehlmann kedvenc őszi regényének nevezik a művet, az író pedig recenziójában a legnagyobbak közé sorolja a magyar szerzőt - számol be a konyves.blog.hu.

Daniel Kehlmann a kortárs német irodalom egyik reprezentánsa, több könyve megjelent magyarul is, legutóbb az F. Kehlmann recenziójában rögtön azzal indít, hogy a népességszámhoz viszonyítva sehol sem találni annyi nagyszerű szerzőt, mint Magyarországon. A német sztáríró név szerint említi Konrád Györgyöt, Kertész Imrét, Esterházy Pétert, Nádas Pétert és Krasznahorkai Lászlót, egyúttal hozzáteszi, hogy ebből a felsorolásból nem hiányozhat még egy név, mégpedig Dragomán Györgyé. Kehlmann szerint

A fehér királyban Dragomán tömören, érthetően és „szinte elviselhetetlen ridegséggel” mesélt a Ceaușescu-rezsim utolsó éveiben töltött gyerekkorról. A német író úgy véli, hogy a maga sötét intenzitásában A fehér király a bizonyíték az irodalom azon lehetőségére, hogy arra a szörnyűségre emlékeztessen, melyet a társadalom a legszívesebben elnyomna. A Máglya Kehlmann szerint hasonló terepen mozog, de cselekményét és erkölcsi fejlődését tekintve összetettebb annál. A cselekmény rövid ismertetése után Kehlmann kiemeli, hogy a regényben senki nem tud pontosan semmit, mindent áthat a düh és a zűrzavar, és az amúgy szigorúan elrendezett világ is nagy összevisszaságba fullad, melyben nem tudni, ki a tettes és ki az áldozat. Kehlmann szerint ami a Máglyát igazán naggyá teszi, az az a második szint, amely az elsőre észrevétlenül rásimul – ez pedig nem más, mint egyfajta vibráló mágikus realizmus.

A regénynek többféle olvasata lehetséges, nem ad egyértelmű feloldást, ám miközben egyre mélyebbre húz a rejtélyek örvényébe, főhőse, a 13 éves Emma egyre idősebb, érettebb és felnőttebb lesz. Kehlmann hipnotikus műnek nevezte Dragomán regényét, melynek elolvasása után – véli a német író – nem lehet megmondani, hogy tulajdonképpen mit is olvastunk, egy nem konvencionális fejlődésregényt, egy politikai tanulmányt, amely egy poszttotalitárius rendszerben élt életet ábrázol, vagy egy szürreális halottak könyvét árnyakról és szellemekről. Hogy mindez egyszerre jelen van, mégis keresetlenül hat, Kehlmann szerint összességében ez képezi a nagy európai elbeszélő Dragomán György művészetét.

Szerző
Frissítve: 2015.09.28. 22:51

Közelkép - Egy óra szellemi kuruzslás

Bevallom, nem volt könnyű végigülni az Astro-Vílág egy óráját. Valamelyik nap, véletlenül odakapcsoltam és megálltam egy percre, mert a telefont kezelő férfiú éppen azt mondta, hogy a jóskártyája – aminek az előlapját nem is mutatják -, meg van szentelve. Elhatároztam, előítéletek helyett, egyszer végignézek egy egész adást.

Megtörtént és csak sajnálkozni lehetett a széparcú, szőke Angelán, ahogy szinte könyörögve, minden áron betelefonálásra próbálja csábítani a nézőket. Ám ez sehogy sem sikerült, egy óra alatt összesen 7 jelentkező akadt.  Pedig Angela már fenyegetett is, ha nem jelentkezik akinek a három kártyáját a kezében tartja, az a következő három napban ne hagyja el a lakását, mert nagy baj éri. Végül, mivel hiába várt, el is égette a három „megszentelt kártyát.”

Azt is feltételezhetjük, hogy mostanában már igazán nem hozhat sok pénzt a betelefonálás azoknak, akik ezen osztozkodnak, bár igaz, aki mégis jelentkezik, azt azonnal továbbkapcsolják az iparszerűen szakosodott jósoknak és ki tudja, hogy ott hány percig csevegnek a jámbor nézőkkel. Ezen a napon – ez péntek volt és 25. -, mint megállapították, már hosszabbak az éjszakák és a sötétben mindenféle negatív hatás érheti az embereket. Ezek az átok-szakértők aztán megszabadítják a jelentkezőket, minden bajtól. Különösen azoknak lesz szerencséjük, akiknek a nevében meghatározott betűk, illetve a születésük dátumában bizonyos számok, fordulnak elő.

Őszintén szólva, nem nagyon érthető, hogy bármely tévécsatorna, ilyen gyér érdeklődés mellett, egy egész órát szenteljen, igen finoman szólva, a szellemi kuruzslásnak, amelynek minden formáját manapság törvény is tiltja. A kritikusnak csupán az a dolga, hogy megfogalmazza az adott produkcióról a véleményét, és nem dolga mozgalmakat szervezni. Bevallom: mégis nagyon örülnék, ha a velem azonos értékítéletet valló nézők, valahogy szervezett formában tiltakoznának ilyen kuruzslások ellen.

Véres aljasságcunami

Publikálás dátuma
2015.09.29. 07:45
Szinte mindenki kisszerű, pitiáner, de nagyra vágyik FOTÓ: MÉSZÁROS CSABA/KULTURBRIGÁD
Alföldi Róbert Makbett - rendezésében temérdek az erőszak, a vér, az agresszió, az Átrium Film- Színházban, a Kulturbrigáddal közös produkcióban. És persze vannak politikai be- és kiszólások. Az előadásból az derül ki, hogy most is nagyon rossz, de lehet még ennél is sokkal lidércesebb az élet.

Beborítja a narancssárga az egész színpadot. Az Átrium Film- Színházban gyerekrajzszerű jókora várat ábrázol Alföldi Róbert és Tihanyi Ildi díszlete, eszembe juttatja az „enyém a vár, tiéd a lekvár” mondókát, és ezzel összefüggésben akár a homokozóban való helyfoglalós, kiszorítós játékot. A Makbett előadásában gyakran óvodásokra emlékeztetően infantilisek a szereplők, ahogy gyakran azt érezhetjük politikusok esetében is, hogy nyelvöltögetve sértődésdit játszanak, és ujjal mutogatnak, hogy a másik a hibás. Ionesco 1972-ben írt darabjában, bár sok tekintetben megtartja Shakespeare

Macbeth című remekművének történetét és alakjait, csaknem csontig lecsupaszítja a figurákat, végletekig fokozza le őket. Egy-egy magatartás-pozíció jelképeivé. Ha úgy tetszik, karikaturisztikus bábukká, bizonyos tekintetben rímel is a darab Alfred Jarry Übü királyára, melyet eredetileg szabad szájúan pofátlan,vérbő diákcsínyként, bábjáték formájában mutattak be. Alföldi rendezésében is vannak szaggatott, bábszerű mozgások, jól jelezve, hogy itt mindenki csak marionettszerű lény, a nagy mechanizmus része, aki bár maga is mozgat másokat, őt is mozgatják, és ugyanaz a brutális aljasság, amit ő elkövet, vele szemben is alkalmazható. Ez az egész darab egy aljasság cunami, árad a gazság, lávafolyamszerűen ömlik, és eláraszt mindent.

Csak Shakespeare alakjaival ellentétben, itt már nincsenek nagyformátumú hősök, szinte mindenki kisszerű, pitiáner, de nagyra vágyik, és ez az ellentét totálisan röhejessé teszi. Ezért kellene végig nevetnünk az előadást, de úgy, hogy közben összeszorul vagy émelyeg a gyomrunk, netán a hányinger kerülget bennünket, nem a sok színpadi álvértől, hanem a temérdek emberi gusztustalanságtól. A király inge is narancssárga, ez nekem kicsit szájbarágós, és persze, hogy szolgál Orbán paródiával is, Hevér Gábor megszemélyesítésében, aki ezt jól csinálja.

Fölemeli a hangját, használja az erőteljesen megnyomott szótagokat, kiadós hatásszüneteket tart, roppant jelentőségteljesen néz. Embert ábrázol. Nem véletlenül ez az egyik legjobb jelenet, de azért ez is nevezhető túl direkt párhuzamnak. Ízlés kérdése, ahogy ebben az esetben temérdek minden. Az viszont már nem ízlés kérdése, hanem csaknem objektív mérce, hogy sok poén nem jön be, durran a semmibe. Holott ez az a típusú darab, amit végig kellene röhögnünk. És bizony ritkán adódik, hogy egyszerre nevet a nézőtér, inkább csak „foltokban” fordul ez elő, hol itt, hol ott jön be valami hathatósan.

Gergye Krisztián koreográfiájában van indulat, elkeseredés, düh, agresszió, miközben belső, lélekből jövő töltetnek ezt kevéssé érzem. Ennek valószínűleg az az oka, hogy a színészek nem játszhatnak eleget, inkább csak néhány vonással fel kell vázolniuk egy-egy figurát. Politikai poénból pedig nincs annyi, hogy végig feszültté tegye a figyelmet. Meghallgathatjuk például azért többször is, hogy „a reformok működnek”, olyan szituációkban, amikor erről nyilvánvalóan nincs szó, így ez persze komikus. De elnyúlnak a jelenetek, közel se megy minden flottul, valószínűleg próbálni kellett volna még a produkciót, ami 2 óra 20 perc egyben. Nem gondolom, hogy olyan hőfoka lenne, hogy ne lehetne szünetet tartani.

A címszerepet Shakespeare darabjában is játszotta már Orosz Ákos a Maladype Színházban. Ezúttal is megmutatja a féktelen, gátlástalan hatalomvágyat, azt, amikor már élvezet az öldöklés. Megmutatja, hogy ő még borzasztóbb, mint Duncan, az előző uralkodó, akinek lekaszabolásában közreműködött. Ahogy társaként, Banco szerepében, Bányai Kelemen Barna is érzékelteti, hogy tökéletesen elszaladt vele a ló, nem ismer se istent,se embert, mások végzetévé válik, ugyanakkor ő is törvényszerűen halad a maga végzete felé.

Három helyett két vészbanyaként Kerekes Éva és Parti Nóra nagyszoknyás parasztasszonyokként szolgálnak jóslásokkal és mulatságos beköpésekkel. Parti inkább feladja a labdát, Kerekes a nyomatékosabb. Ő királynét is alakít, fellengzős nagyzolással, hiú kényeskedéssel, örökös követelőzéssel. Az esetek jelentős részében viszi a prímet. Igaz, hogy sok mindent átmentett az Örkény Színház Übü király előadásából, ahol ugyancsak királynő, de sebaj, ez tényleg passzol ide is, telibe találja a darab stílusát. Bercsényi Péter azon kívül, hogy vérszomjas katona, egy a legnagyobb felfordulás közepette cekkerekkel a kezében a színen átmenő háziasszonyt játszik, akiről lerí, ha törik, ha szakad, számára a legfontosabb a bevásárlás. Átmegy a színen egy ószeres is, ő fennhangon, úgymond, félelem elleni almalét árul. Krum Ádám adja.

Némiképp kilóg a groteszk játékstílusból, annyira valóságosan megfáradt, fásult, olyan, mint egy lepukkant koldus, aki rutinosan mantrázza a valamennyire bevált mondatait. Tőle azért kicsit kiráz a hideg. Aztán a végén Fehér Balázs Benő jelenetétől nagyon is. Öltönyös, nyegle, zsebre dugott kezű kis nyikhajként jelenik meg a vár tetőfokán, amikor már mindenki lekaszabolt mindenkit, kő kövön nem maradt. Megvetően lenéz a megszeppenten felfelé bámuló maradék alattvalóra. Egyre fokozza a hangerejét. Kegyetlenül rideggé válik a hanghordozása, lidércesen merevvé az arca. Már üvölt, és egyáltalán nem köntörfalaz, hogy mire is vágyik, országos uralomra, sőt annál is többre.

Elfajzottan, agyát eldobva, de mégsem minden logika nélkül, lúdbőröztető elszántsággal ordít. Eddig is kibírhatatlanul rossz volt, de még ennél is sokkal rosszabb következhet, üzeni vele Alföldi rendezőként. Akár azt is képzelhetjük, hogy a narancssárga barnára vált. És az tényleg maga lenne a pokol, amit ez a fessen lenyalt hajú, jól vasalt, hideg szemű fiatalember megtestesít.

Szerző