Az Uránia széksorait dugig megtöltő közönség nem tudott ellenállni a jelenség humorának a 2. Budapest International Dokumentary Festival. Az érpataki modell vetítésén valahányszor feltűnt a vásznon a település polgármestere mókás jelmezeinek egyikében, a nézőtéren ellenállhatatlanul végigsöpört a nevetés. Akár az egykori parádéskocsisok öltözékére emlékeztető sujtásos lajbi-gatya összeállításban, akár a hatalmas, szőrme kucsmában, oldalán fityegő lemezes tarsollyal, vagy a kalapja mellé tűzött hosszan lengedező fehér tollal állt mondjuk a lestrapált ruhájú, fáradt arcú falusiak elé, hogy kiossza ellentmondást nem tűrő utasításait, mintha egy jelmezbálból ugrott volna ki pár pillanatra. Ahogy nemzetépítőnek bekonferált, végletes nézeteinek abszurditását is minduntalan feltámadó nevetés fogadta.
Pedig Az érpataki modell című holland film egy csöppet sem nevetséges. Annak az ultra-jobbos, szélsőséges nacionalista nézeteiről és autoriter vezetői módszereiről elhíresült polgármesternek, Orosz Mihály Zoltánnak a működését hozta testközelbe, aki legutóbb is a rendőrségi hírek szereplője lett a nyári bábuakasztásos akcióját követően. Nem véletlen, hogy egy holland rendező és egy német újságíró kellett ahhoz, hogy megszülessen ez a példaértékűen fontos film arról milyen szélsőségekig mehet nálunk az önkény és auriter vezetés. Tavaly január és április között három alkalommal utazott a helyszínre és készített felvételeket Benny Brunner holland rendező és Kino Verseck (magyarul jól beszélő) német újságíró a kelet-magyarországi település mindennapjairól, a polgármester tevékenységéről, az úgynevezett Érpataki modell működéséről.
A modell lényege, mint a polgármester kifejti, hogy kétfélék az emberek: vannak az építők és vannak a rombolók. Ez utóbbiaknak nincs helyük a településen, ők a „killiszkedett egyének”, akiket, mint kiderül, addig zaklatnak különböző módszerekkel, míg el nem költöznek. Hamar kiderül a filmből, hogy a jelmezesdi csak gyerekesen nevetséges feltűnési viszketegség amellett a kemény valóság mellett, amelynek szabályait a polgármester egyszemélyi döntéssel határozza meg, s amelynek törvényeit maga diktálja. Szemünk előtt bontakozik ki az önkény és kiszolgáltatottság a mindennapokban, miközben a kamera egyszerűen csak követi a polgármestert napi tevékenységeiben.
De megszólalnak azok a cigányemberek is, akiktől a polgármester büntetésből elvetette a gyereküket, sőt, egyiküket pedofília vádjával illette. A néző szemtanúja, ahogy a mezőőrök és a munkafelügyelők egy emberként csatlakozva a hatalomhoz, engedelmesen végrehajtják a polgármesteri utasításokat. Hajtják a közmunkásokat, alkoholszondáznak közöttük, kilesik az erdőben hulladékfát gyűjtőket. A kamera elkíséri a katonai gyakorlóegyenruhába öltözött és embereitől körülvett polgármestert a település határain túlra is, ahová még a rendőröket is kihívja és utasításokat oszt nekik.
Tiszta Abszurdisztán. A görög-keleti pap sincs biztonságban, mert nem volt hajlandó parancsára „megáldani a fegyvereket”. A polgármester mindenüvé magával viszi udvari videósát, és vele a középpontban, mindenről felvételt készíttet. Még arról a már-már bohózatba illő bírósági jelenetről is, amelyen a bírónő erőszakos és önkényes viselkedése miatt többször kiutasítja a teremből, a polgármester mégis újra meg újra visszatér, a felvevőgép állványával együtt. Elhangzik, több tucatnyi bírósági ügy folyik ellene és maga is több ügyet indított el. Ami a filmben látható, abban éppen a Társaság a szabadságjogokért helyi vezetője volt érdekelt, aki egyetlenként próbál gátat vetni a polgármester törvénysértéseinek.
A kamera szemtanújává teszi a nézőt a település egy esti militáns és félelem keltő ünnepségének: katonai terepruhába öltözött gárda előtt tart beszédet a szintén katonai egyenruhában feszítő polgármester a második világháborús német-magyar maradék sereg budai kitörésének évfordulóján. Elhangzik a betiltott régi német himnusz, majd a polgármester üvöltve kérdi: „Wermacht?” A gárda visszaüvölt: „Mi vagyunk!” Majd: „Waffen SS?” Válsz: „Mi vagyunk!” És a kamera még elkap egy náci karlendítést is. Ez a film arra ébreszti rá a nézőt, hogy ez a képtelenség ma megtörténhet Magyarországon.
Befejezésül az alkotók betettek egy részt Orbán Viktor Tusnádfürdői beszédéből, amelyben a liberális ellenében az illiberális forma mellett tette le a voksot. Nem lehet kétség afelől, mi ad megerősítő környezetet egy olyan polgármesternek, aki a „liberális szennymédiát”, „a nemzetközi ügynöhálózatot” (régen, gondolom, ennek felelt meg a ’nemzetközi zsidó’ kifejezés), és „sorosgyuri irányítását” emlegeti minduntalan.
A vetítés után a nézői kérdések során valaki azt kérdezte: Hogyan lehetséges a Waffen SS, a Wemacht, meg a náci német himnusz nyílt vállalása, hiszen törvénybe ütközik. A megjegyzésre nem jött válasz, pedig az Érpatak modell kitalálója is hallotta. Amikor viszont kategóriája fődíját átvette a filmért Benny Brunner holland rendező, annyit mondott: „Remélem, sokan voltak, akiket arra bátorított ez a film, hogy vegyék kezükbe a saját sorsukat. Hosszú lesz a harc, míg ki lehet venni a hatalmat a rosszfiúk kezéből.” Hogy az Érpatak modell című filmet a közönség látja-e Magyarországon? Forgalmazója nincs, és vajon hol van az a tévécsatorna, amely vállalja a bemutatását.
A nemzetközi budapesti dokufesztivál két kitalálója, lelke és motorja, Sós Ágnes rendező és Balogh Rita producer több olyan érdekes filmet is meghívott, amelyekben korunk legkiszolgáltatottabb áldozatai, a gyerekek álltak a figyelem középpontjában. A mélyszegénység és a tömény reménytelenség körülményei jelentek meg ezekben a filmekben, s közülük kettőt is kiemelt a zsűri. De mindenek előtt legyen szó egy harmadikról, amely ugyan nem kapott elismerést, de amelyben megrendítő az az alkotói kitartás és felelősség, melynek eredményeképpen szinte évről-évre kísérhető végig egy 10 éves kislány csodával határos kilábalása a szeméttelep mocskából.
A lengyel Hanna Polak 14 éven át követte a szőke Jula életét Európa legnagyobb szeméttelepén, a Moszkva melletti Szvalkán. A rendőrség többször elvette a leforgatott filmanyagot, mondván, ott tilos filmezni. A döbbenet képei mégis teljes egésszé álltak össze. Polak pár éve A pályaudvar gyermekei című, a Moszkvában szülők és otthon nélkül élő gyerekekről készült megrázó filmjével Oscar-jelölést kapott. Ezt a filmjét főszereplője kérésére Oroszországban nem mutatják be, mert Jula ma kisgyerekes mama, munkával, otthonnal, s nem akarja, hogy környezete megtudja, a gyerekkorát több mint tíz éven át a szeméttelepen töltötte.
Ő és a környezetében mind olyan életről álmodoznak, amelyben első helyen áll a saját otthon, az egyszerű négy fal. Közben óriási bulldózerek hordják köréjük a szemetet. A kisebb stácok még mozgás közben ugranak a terhüket lecsúsztató platókra, hogy elsőként guberálják ki az értékeket. Amiket azután, mint elmondják, sokszor a rendőrök veszik el tőlük. Vagy azok, akik még belőlük is hasznot csinálnak: kocsiderék Sztolicsnaja vodkával jönnek, s a különböző szemétből kinyert értékekért adják cserébe.
Polak kamerája nem fordul el akkor sem az elképesztő mocsokban és sárban vegetáló élettől, amikor a halál mutatja meg magát. Többen megégtek a tábortüzektől, sokakat pedig a leborított vagy éppen leboruló szeméthalom temetett maga alá. Látjuk is a nehezen nézhető maradványokat. Jula átesik az ivászaton, meg-meghúzza az üveget ő is, ahogy mindenki a környezetében, megerőszakolják, aztán gyereket szül valakinek, de otthagyja a kórházban. A rendező ennél a pontnál tervezte a film végét, de nem volt pénze, hogy késszé tegye. Mire összejött a költség, Jula élete mesés fordulatot vett, egy ócska lakást otthonná teremtett, munkát keresett, és szült egy második gyermeket, magának. Ez a happy end azt erősíti, hogy minden segítség és támasz megéri, amit a Julához hasonló elesett gyerekek váratlanul megkapnak, mert élet virágzik ki a reménytelenségből.
Két díjnyertes film hősei cigánygyerekek, ma már kamaszok. (A fesztivál záróestjén egyikük reppelt, másikuk táncolt a közönség tetszésnyilvánítása közepette.) A Cassandra és Spartacus egy Romániából Franciaországba menekült cigány család két gyerekének sorsát követi. A szülők az utcán élnek, a gyerekek a Párizs melletti cirkuszsátorban, ahol egy fiatal cirkuszos lány veszi őket gondjaiba És megint a csoda történik, a fiatal nő mellett a két gyerek magára talál, tanulni kezd. A kisfiú itt Budapesten elárulta, hogy nem csak reppelni szeret, de hajóskapitánynak fog tanulni. De ennek fájdalmas ára van, nem mennek vissza az ucai bizonytalanságba az őket a nyomorba visszahívó anyjukhoz. A Toto és nővérei című remek film fődíjat kapott a kategóriájában.
Az 1990-ig maga is Romániában élt német rendező, Alexander Nanau hosszú időn át követi a 10 éves Toto és két nővére sorsát, akik a legmélyebb nyomorban tengődnek egyedül valahol egy nagyvárosi gettóban. Anyjuk börtönben, apjuk lelépett, a folyóvíz nélküli szobájukat elönti a szenny és a drogos nagybácsik szédült bandája. Nem járnak iskolába, fűtőszálból csinálnak maguknak tűzhelyet, szemétbe való krumpliból főznek olykor ételt. De hármuk közül ketten megtalálják az árva gyerekek foglalkoztatóját, aztán magát az árvaházat, tanulni kezdenek, Toto tehetséges táncosnak bizonyul, elindul az életük egy emberibb forma felé. A drogos és börtönbe került nővérük sorsa érzékelteti, milyen hajszálon múlik egy reményteli fordulat, de ehhez nem csak a gyerekek ereje kell, hanem kinyújtott segítő kezek, hogy kimozdulhassanak a reménytelenségből.
Szép, derült és szórakoztató pillanatai is voltak a fesztiválnak. Beillik szórakoztató filmnek A szak-művész című amerikai doku, amely a világ tán legtermékenyebb festményhamisítóját figyeli munka és ügyintézés közben, s megszólaltatja az életéről. Több mint 100 másolatot eredeti festményként ajándékozott 46 amerikai múzeumnak színtiszta jótékonysági szándékból. Egyetlen fillért sem kér soha, s amikor lebukik, büntetés helyett egy óriási kiállítást rendeztek neki a fantasztikus másolataiból. Szép és megindító filmet forgatott a mexikói Natalia Buschtein Az eltünt idő címmel.
Az egyik fődíjjal jutalmazott mű a nagymamájáról szól, aki Argentinában küzdött a hetvenes évek nyomtalanul elhurcolt áldozataiért, idős korára pedig egyre jobban elhagyják az emlékei. A derültséget a két talpraesett és felvágott nyelvű, tündéri idős nő története képviselte a Háborgó nagyik című norvég filmben. Az elbűvölően szellemes nagyon idős hölgyek (90 évesek) mindenkitől azt kérdik: fenntartható-e a gazdaság ilyen intenzív mértékű növekedése. Humoros, merész és provokatív, példaértékű film az egész világot értintő fontos és senki által nem megválaszolt kérdésről.
Az a mintegy negyven film, amit felvonultatott a példásan jó színvonalú fesztivál, mélyen meggyőzhette a nézőket, a dokumentum műfaj ma már megérdemelne egy saját, önálló csatornát. Ehhez képest a magyar tévéállomások szinte semmi időt nem adnak, még a legjobbaknak sem.
Hiába hirdetett tüntetést a szélsőjobbos nézeteiről és provokatív akcióiról elhíresült érpataki polgármester a tevékenységét bemutató film ellen a fesztiválon, a demonstráció létszámhiány miatt elmaradt, viszont az Érpatak modell című holland dokumentumfilm kategóriájában elnyerte a fődíjat. Orosz Mihály Zoltán polgármester mellőzte a jelmezes megjelenést az Urániában viszont amikor a szervezők udvariasan és a közönséget a vendég tiszteletére kérve őt is kihívták Benny Brunner rendező mellé a színpadra, nem tartotta vissza magát.
A szokásos szóhasználatát csillogtatta meg a „sorosgyuri” és a Rózsadomb irányította liberálisokról, s nehezményezte, hogy a film egyoldalúan mutatja be őt és munkáját. Az eredményekről nem beszél, a híveit nem juttatja szóhoz. A rendező szép nyugodtan elhagyta a színpadot, a közönség nem volt vevő a heves polgármesteri szónoklatra, a szervezők berekesztették a performanszot s az est békésen ért véget. De ami szembeszökő: a polgármesternek az Uránia nyilvánossága előtt egyetlen szava sem volt ahhoz a törvénysértést emlegető kérdéshez, hogyan lehet a törvény ellenében ma a Wermachtot, a Waffen SS-t példaként kikiáltani és a régi német himnuszt játszani.
