Ma ismét az történt, ami időről időre előfordul: a két megrendelt napilap közül csak az egyik érkezett meg. Öt nappal ezelőtt is ez történt, akkor a szomszédasszony leballagott a három megállónyira lévő elárusító helyre és hozott a házban élő két előfizetőnek egy, azaz egy darab lapot, mert kettőt már nem kapott. Ma úgy döntöttem, felhívom a telefonfüzetembe bejegyzett sokjegyű számot. Hívom - foglalt. Hívom - foglalt. Ez így megy harminc percen keresztül, majd végre csörög. Csörög hét percen át, de nem veszi fel senki. Újabb tíz perc. Most már csak azért is. Végre felveszik, szelíden közlik: az a szám megváltozott, hívjam emezt a számot.
Viszonylag hamar, húsz perc múlva szabadot jelez, s hallom az ominózus hangot, hogy beszélgetésünket rögzítik. Tegyék. Most jönnek a gombok, hogy mit nyomjak meg a panaszomhoz. Először az ügyintézőt kérem. Szeretnék élő, emberhanggal beszélni. Reménytelen. Nyomom a reklamációt. Ez végre jelentkezik, el tudom mondani, hogy sem én, sem a házban lakó szomszédunk nem kapta meg a reggeli újságot. Udvarias hang: utánanézünk. Tudom, ez a legjobb esetben azt jelenti, hogy holnap, szépen becsomagolva megkapom a mai újságot. Aki újságolvasó, az tudja, hogy felgyorsult világunkban egy előző napi újság mennyit ér. Mindegy. Győztem! Egy óra és öt perc ment csak rá az időmből.
