Esik az eső. Jönnek az emberek a bokrok között. Előbb csak néhány egyenruhás; horvát rendőrök vezetik a sort, aztán mögöttük a többiek. Asszonyok, csecsemőkkel a karjukon, férfiak gyerekekkel a nyakukban vagy kézen fogva húzva-vonva a fáradtabbakat. Aztán a fiatalabbak, össze-vissza sorokban, hátrébb az öregek, a mankósok, a tolókocsisok. Az elől haladó rendőr felemeli a kezét, a menet megáll. Kettes sorokba rendeződnek, majd újra indulnak. A határnak ezen az oldalán magyar rendőrök várnak. Jól megtermett emberek, összefont karokkal. Az elől haladók felkapaszkodnak egy kis töltésre - ez a határ - és mennek tovább.
A töltés alján ott a sár. Széttúrt, ezernyi lábbal péppé dagasztott sár. Mert nem akadt senki, aki odaszóratott volna egy fél kocsi murvát, letetetett volna néhány raklapot vagy pallót. Hogy a sok ezer kilométeren elnyűtt cipők ne ázzanak tovább, a már őszies hidegben a strandpapucsos lábak ne merüljenek bokáig.
Unásig mutatják ezt a képet a tévéhíradók, amikor nincs újabb vágóképük a napi menekült-felhozatalról. Ilyenkor a gyomrom görcsbe rándul, már nem érdekelnek a hírek. Torkig vagyok a megalázott emberek látványával, már nem fogadja be az agyam az érzéketlenséget. Kilószám öntik ránk hónapok óta a hasonló képeket, mintha büszke volna művére, aki utasítást adott rá. Pedig nem kellett volna mást tennie, mint venni a fáradtságot, és odamenni a közelükbe.
Nem az épülő kerítésnél kellett volna „szemlét” tartania a miniszterelnöknek. Jobb lett volna, ha belép egy tábor rácsai mögé. Körülnéz a „szálláshelynek” nevezett körletben, bekukkant az élelmiszerraktárba, miből, mennyi jut egy-egy családnak (beleértve a gyerekeket, a csecsemőket is), milyenek a tisztálkodás feltételei. Ha szóba elegyedik egyik-másikkal, ha megkérdezi, mi hozta ide, miért hagyta hátra mindenét, az egész életét? Ha mert volna vállalni egy ilyen látogatást, ő maga is másképpen látta volna ezeket az embereket. Ha lemegy a Keleti aluljárójába. Talán akkor meglágyul a szíve. De nem erről szól(t) ez a történet.
Aki kifundálta a megalázó, embertelen bánásmód megannyi elemét, éppen az ellenkezőjét akarta mindannyiunkkal elhitetni. Semmirekellő, szemetelő, haszonlesőknek láttatni azt a mintegy 300 ezer embert, akit felénk sodort a rossz sorsa. Tíz- és tízezer szír, iraki, afgán férfi és nő egy életre nem tud majd jó szívvel gondolni erre az országra. Az itt élő magyarokra. Talán egy vállrándítással azt mondják a kormányoldalon: a politikai járulékos kára.
Tisztelem azt a rengeteg önkéntest, akik hónapok óta ott tüsténkednek a menekültek körül. Vizet, bébiételt, kenyeret, pelenkát osztanak. Kinek mire van szüksége. Mintha csak feledtetni akarnák azokkal az emberekkel ott a zsúfolt vagonokban a kerítést, az éjszakákat a kukoricásban, a gyoda okozta sebeket, meg a többi testi-lelki sérelmet.
De ki fogja elfeledtetni velünk a történteket? Az uszító plakátokat? A „befogadó táborok” kerítésébe kapaszkodó, kétségbeesett emberek szemét? A humánum legkisebb jelét sem mutató tar szóvivő nyilatkozatait? A Keleti pályaudvarnál, vagy az egykor a Köztársaság nevét viselő téren történteket?
Szégyellem azt a sarat. Nem csak az elnyűtt cipőkre, jelképesen ránk is ragadt belőle. Lemoshatatlanul.
