Nem állíthatnánk, hogy sikert sikerre halmozott volna Francois Hollande elnök az Élysée-palotában az eddig eltöltött három éve alatt, most azonban olyan fejlemény történt, ami megítélésének még jobban árthat. A Le Monde napilap konferenciát szervezett a legfontosabb politikai és társadalmi kérdésekről. Az egyik vitatéma volt a gazdaságot érintette: az egyik a törvényesen előírt munkahét időtartamáról, a másik a vezető állami funkcionáriusok megítéléséről szólt. A meghívott előadó a legilletékesebb miniszter volt, Emmanuel Macron, a nemzetgazdasági tárca gazdája, a kormány legifjabb tagja volt. Hollande elnök tavaly bízta rá a posztot. Bár a háromszázas hallgatóság előtt elhangzott egyórás expozéját nem a nyilvánosságnak szánra, úgyszólván még be sem fejezte beszédét, máris minden mondata kiszivárgott, ami kisebb skandalumot gerjesztett Franciaországban.
Macron mindig képes valami meglepetésre, hiszen a túlságosan is szabadszájú politikusok között emlegetik, ami a szívén az a száján. Már korábban is köztudott volt róla, hogy a 35 órás munkahetet szívesebben látná valamivel rövidebbnek,(pontos számot még nem mondott), és nem éppen hízelgő a véleménye úgy általában a közhivatali kar teljesítményéről sem. Nem a szakképzettségét vonja kétségbe, de tevékenységét szigorúbban ítéli meg. Ez azonban egyáltalán nem volt sem a bal- sem a jobboldal ínyére. Mindkét politikai oldal kikérte magának ezt a fölfogást. A munkahét nagyságáról elmondottak sem nyerték el tetszésüket, mivel a statisztikai adatok szerint a valóságban nem 35 órás a munkahét, hanem a kényszerű túlórákkal együtt 39, sőt talán ennél még valamivel több munkaóra is lehet.
Macron előítéletei nyomán szinte mindenki sértve érezte magát, mivel a francia közszolgálati kar elvileg általában „politikamentes”, miközben a tárcavezető szerint politikailag elfogultak. A „funkcik” kikérték maguknak ezt a megközelítést. A felháborodás mértékére jellemző, hogy bár már idestova két hete hangzottak el a miniszter szavai, és a fölzúdulás nemhogy csillapodott volna, még hevesebbé vált.
De hogyan érinti mindez a szocialista köztársasági elnököt, miért bántják közvetve őt is, miért lett az egyik kéretlen főszereplő? Elsősorban Emmanuel Macron rendhagyó pályája miatt. Az urat családi múltja semmiben sem predesztinálta arra, hogy baloldali kormány tagja legyen. Mindkét szülője híres nagynevű orvos volt, sosem foglalkoztak politikával. Csemetéjüket jezsuita gimnáziumba íratták, itt is érettségizett. Ezt követően a politikai életpályához nélkülözhetetlen Államigazgatási Egyetemen szerzett diplomát, de utána esze ágába sem volt közszereplést vállalni. A Philippe Rotschild bankházban vállalt munkát, felelős beosztásba került, és föltehetően itt ismerkedett meg Jacques Attalival, a szocialistákhoz közelálló, nagy nemzetközi hírnevű gazdasági szakemberrel.
Attali annyira rokonszenvesnek találta a fiatalembert, Macront, hogy magával vitte az Élysée-palotába, a már államfő Hollande szűkkörű vacsorájára. Bemutatta őket egymásnak, és csakhamar kiderült, az ifjú nem csupán a professzor szimpátiáját nyerte el, a köztársasági elnökét is. Hollande mintegy „mellékesen” megkérdezte frissen megismert vendégét, nem volna-e kedve otthagyni Rotschildékat, beköltözni az Élysée-be, rendkívüli gazdasági tanácsadóként? A válasz, habozás nélkül azonnali beleegyezés lett. Macron ettől kezdve néhány éven át innen befolyásolta a gazdasági döntéseket, egészen tavalyig, amikor az elnök miniszterévé nem avanzsálta.
De térjünk vissza a jelenbe. Akadtak olyan naivak, akik a fent említett viharos szereplés után azt várták, hogy Macron az Elysée-palotából néhány korholó szót kap, de helyettük csupán simogató üzenet érkezett. „Máskor mielőtt megszólalsz, előbb nyelj egy nagyot, és csak töprengés után nyisd ki a szád!” – hangzott a jó tanács. A bírálattok azonban ódzkodott az elnöki palota. Önmagában már ez is éktelenül fölbosszantotta Martine Aubryt, Lille-nek kétségtelenül nagyra becsült polgármester asszonyát, akinek tekintélyét hármas múltja is öregbíti. Leánya Jacques Delors-nak, aki esztendőkig volt pénzügyminisztere François Mitterrqnd első kormányának, majd Párizsból Brüsszelbe költözött, évtizedig páratlan tekintéllyel elnökölte az Európai Bizottságot. Aubryt aztán 2008.-ban pártja főtitkárnak választották, a szocialisták históriájában először került a posztra női vezető.
Jelenleg tehát az északi Lille polgármestere a városban évek óta kivételes népszerűségnek örvend. Nos, Aubry nyíltan ellentmondott Hollande elnöknek, Macron megnyilatkozása kapcsán, feltehetően azért, mert úgy érzi, ma is a szocialisták befolyásos szereplője. Ezáltal ő is a Macron-ügy egyik „főszereplőjévé” vált. Aubry szerint „semmirekellő” Macron ötletei semmirekellőek. Kissé talán túl is játszva indulatát, feltette a költői kérdést: „ki is az a Macron, torkig vagyok vele”, és ebből országosan ismertté vált jelszót alkotott. Mérgének oka kettős is lehetett. Szándékában állt a 2012-es elnökválasztásokra szocialista színekben indulni, de már a pártbeli megelőző erőpróbán elvérzett Hollande-dal szemben, amit nem feledett el. Különben is a mai államfőről az a véleménye, hogy hivatalára alkalmatlan.
Akivel tehát Hollande elégedett, az eleve ellenszenves Aubrynak. Ez esetben azonban nemcsak erről van szó. Aubryt azzal is felbőszítette Macron, hogy előadásában liberálisnak vallotta magát, kiegészítve azzal a volt szocialista főtitkár számára megbocsáthatatlan hitvallással, hogy „a liberalizmus baloldali érték”. Aubry abban is személyes inzultust vélt fölfedezni, hogy Macron éppen a 35 órás munkahétbe kötött bele, hiszen hajdani szolidaritásügyi miniszterként az ő nevéhez fűződik a törvény. A súlyos munkanélküliség idején ő volt a kezdeményezője, hogy általa új alkalmaztatási lehetőségeket teremtsenek, és a mostani változtatási hajlamban, eleve személyes indítékot lát. Az úgynevezett Macron-ügyben tehát keverednek a politikai megrögzöttségek a vélt sértődési sebezhetőséggel.
Ami pedig Hollande 2017-es esélyeit, egyesek úgy vélik, a nem túl biztató felmérések ellenére még nem lehet teljesen biztosra venni a jelenlegi köztársasági elnök esetleges megszégyenítő kudarcát, hiszen közismert, milyen manipulatív tehetséggel rendelkezik. Sokan nem tartják elképzelhetetlennek azt sem, hogy Hollande éppen az ellene indított támadásokból kovácsol majd csodafegyvert. Rá amúgy is jellemző, hogy még a legkedvezőtlenebb helyzetekben sem adja föl. Egyik politikusi hitvallása, hogy az nevet legjobban, aki utoljára nevet. A Le Point legfrissebb száma címoldalán az államfő fotójával azt a szöveget közli, „korunk új Machiavellije, lehet ismét ő lesz a győztes?” Ebben az összefüggésben a lapok azt találgatják, a Macron-epizód lehet-e egyike Hollande manipulációinak.
