- Egy erzsébetvárosi magánlakásban beszélgetünk. Azt mondta: egy barátjáé. Szokatlan interjúhelyszín, kicsit konspirációs íze van.
- Szó sincs róla. Szeretem az intim tereket, nem tudok elképzelni bizalmas beszélgetést irodában, hivatalos helyiségben vagy kávézóban. Az édesapám egyébként, aki a harmincas évek elején joghallgatóként kapcsolódott be az illegális kommunista mozgalomba, valóban konspirált. Kellett is neki, hiszen 29 éve bekövetkezett haláláig szinte minden rendszert végigült, összesen nyolc évet Horthy, Rákosi és Kádár alatt. Ő és az édesanyám is a társadalmi igazságosság megteremtéséért küzdöttek, vállalva ezzel az üldöztetést, a börtönt. Az egész életük arról szólt, hogyan lehetne az alul lévőket emberi jogaikhoz, méltóságukhoz hozzájuttatni, akár a gazdaság, akár a társadalom átalakítása révén.
Donáth László (Budapest, 1955. december 5.) evangélikus lelkész, publicista, politikus. Édesapja Donáth Ferenc (1913–1986) politikus, agrártörténész, a Nagy Imre-per másodrendű vádlottja, édesanyja Bozóky Éva (1923–2004) könyvtáros, publicista. 1974-ben kezdte meg teológiai tanulmányait az Evangélikus Teológiai Akadémián, 1979-ben szerzett diplomát. 1981-ig a kelenföldi, majd a budavári evangélikus gyülekezetnél segédlelkész. Miskolcon, Ózdon és Sajókazán is dolgozott helyettes lelkészként. 1986 és 1987 között a csepeli és budahegyvidéki gyülekezet kisegítő lelkésze. 1988-ban került a csillaghegyi gyülekezethez, ahol azóta vezeti az istentiszteleteket. 1989-ben részt vett a Történelmi Igazságtétel Bizottság kegyeleti bizottságában, alapító tagja volt a Magyar-Zsidó Kulturális Egyesületnek, az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem elnökségi tagjává választották. 1994 és 2010 között a Magyar Szocialista Párt jelöltjeként országgyűlési képviselő. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen és a Wesley János Teológiai Főiskolán oktatott, elsősorban a zsidó–keresztény párbeszédről. 1978 óta jelennek meg publicisztikái az egyházi, 1987 óta a világi sajtóban.
- Akkor a Donáth gyerekek a "közjó árvái" voltak?
- Mátyás bátyám 1950 októberében született, apánkat 51 januárjában, anyánkat februárban tartóztatták le. A nagyszüleinket is internálták, így a fivérem három és fél évre gyermekotthonba került. 54-ben szabadultak ki a szüleink, én 55 decemberében születtem. 56 novemberében Romániába internálták a családot, itt, vagyis fogságban jött világra az öcsém. Még a legolcsóbban én úsztam meg, mert 11 hónapot úgy tölthettem el a szeretteimmel, hogy akkor éppen nem zaklattak minket. Tehát a köz, a respublika iránti elköteleződés családi örökségünk. Ami nem határtalan patriotizmust vagy narodnyik honfibút jelent, hanem azt, hogy ki-ki mindig arra figyelve végezze a munkáját, hogy egy nagy egész részét alkotja. És a nagy egész akkor is létezik, ha nem érzem, vagy ha velem szemben ellenségesnek érzem.
- Ön lelkész. Megtehetné, hogy csak a hitélettel foglalkozik, nem ártja magát az ország ügyeibe, nem protestál, nem megy szembe a hatalommal. Nyugalmasabb élete lenne, és a kívülmaradást nem kérhetné számon senki.
- Ha úgy tekintjük, hogy a lelkész a társadalmi munkamegosztáson belül az egyes emberek és a hit alapján szerveződő közösségek spirituális igényeinek kielégítését szolgáló szakmunkás, akkor igaza lenne. De én ezt nem fogadom el! Azokat a kollégáimat, akik ferde szemmel néznek rám, mert közügyekbe ártom magamat – gyáva embernek tartom. És itt most spirituális gyávaságról beszélek. Az istent soha senki sem látta. Az én személyes zsidó-keresztény biblikus meggyőződésem szerint az Isten elrejtőzködött, mégpedig leginkább a nyomorult, ínségben lévő ember életébe. Ha tehát énnekem dolgom van az Istennel, azt csak ott gyakorolhatom, ahol azon emberek sorsán munkálkodom, akik ki vannak rekesztve az élet javaiból. Magyarul: ha valaki azt próbálja velem elhitetni, hogy a jó lelkész ájtatos, jóra-szépre tanítja a gyerekeket, vigasztalja az időseket, és parolázik a hatalommal – nos, ez a megközelítés a sátántól való, akár ateista mondja, akár püspöki kereszttel a nyakában rohangászó figura hirdeti. Mert minden ember egyenlő méltósággal teremtetett, és ha azt tapasztalom, hogy a világ nem így működik körülöttem, akkor az én istenhitem csak abban nyilvánulhat meg, hogy megkísérlem valamiképpen előállítani az eredeti isteni szándéknak megfelelő állapotot.
- Ha többen gondolkoznának hasonlóan az ön köreiből, létrejöhetne egy lelkészekből álló szabadcsapat, és talán sokak élete kicsit könnyebb lenne.
- Magyarországon Iványi Gábort tekintem a legközelebbi testvéremnek. Nem véletlen, hogy majdnem 40 évnyi barátság fűz minket össze. Én ugyan az egyház perifériáján élek, de a bevett, elismert, támogatott egyházi státusz minden előnyével. Ebből a helyzetből legföljebb akkor lehetett volna engem eltávolítani, ha valamilyen tévtanítást, az egyház lényegével ellentétes szellemi, illetve morális hozzáállást vagy köztörvényes bűncselekményt tudtak volna rám bizonyítani. Akadtak ilyen próbálkozások: három ízben vádoltak meg „melegpártolással”, de az egyházi bíróság végül mindhárom esetben fölmentett. Hiszen ha minden ember az Isten képére és hasonlatosságára teremtetett, akkor ebbe a körbe – hitem szerint – a homoszexuális, leszbikus és egyéb szexuális orientációjú embertársaink is beletartoznak. Sem vagyoni helyzet, sem származás vagy bőrszín, sem hitbéli meggyőződés vagy szexuális irányultság alapján nem lehet különbséget tenni ember és ember között. Egyébként szimbolikusnak tartom, hogy a kétezres évek elején ilyesmivel szórakozott néhány kolléga. Az pedig szinte természetes, hogy az evangélikus egyház „elitje” rendre elhatárolódik a tevékenységemtől, miközben a különböző gyülekezetekben végzett munkámat általában elismerik.
FOTÓ: TÓTH GERGŐ
- Sokféle elemből tevődik össze az ember személyisége. Önt elsősorban mi vezérli?
- Énbennem – részben a közvetlen családi élményeim miatt – óriási szkepszis van. Nem a volt dolgok visszatértétől tartok, nem a fasizmustól vagy a bolsevik terrortól. Életem javát már leéltem, s ami még hátravan, azt úgy szeretném élni, ahogy eddig tettem. Nem hiszem, hogy a gyerekeimnek – már egy unokám is van – könnyebb lesz. Ezen a földön, amíg a zsidók Messiása el nem jön, vagy a keresztények Krisztusa vissza nem tér, a világ nem fog megváltozni. Abban kell dönteniük az embereknek, hogy a sátánt szolgálják vagy az Úristent? Hogy a hatalom kell nekik vagy a nyomorultak? Hogy hajlandóak-e szellemi és anyagi javaikat szétszórni, elosztani, mint Iványi Gábor, vagy mint az esztergomi bíboros, a világi törvényekre hivatkozva megtagadják a szegénytől azt a minimumot is, amellyel az egyik ember a másiknak tartozik.
FOTÓ: TÓTH GERGŐ
- Elborzaszt, ami a menekültek körül zajlik. Az államon nem csodálkozom, hozzák a szokott formájukat. De döbbenten figyelem a történelmi egyházak sunyi hallgatását, totális tétlenségét.
- Mélységesen egyetértek a kritikákkal, amelyek azt kérik számon a különböző felekezeteken, amit önmagukról hirdetnek. De kérdezhetné azt is, hogy hol vannak ebben az ügyben a szocialisták és a liberálisok. Én nem vagyok hajlandó mások hitványsága, gyengesége, morális alkalmatlansága miatt szégyenkezni. Azzal tartozom az Úristennek, hogy ne veszítsem el az emberi arcomat, és ha a harsányan hitet hirdetők meg a politikacsinálók elveszítik is, az nem az én saram. Amióta megszülettem, egyedül vagyok. Csak én és az Isten. Nincs más norma, nincs más követelés. Ha ennek nem tudok megfelelni, saját magamat kárhoztatom el akkor is, ha a fél ország tapsikol nekem.
- Tényleg, hogyan lett önből éppen lelkész?
- Írtam újságot, oktattam egyetemen, voltam parlamenti képviselő. József Attilával szólva: „Árultam forgót, kenyeret és könyvet, újságot, verset – mikor mi volt könnyebb.” De bármit csináltam, egyetlen hivatást űztem, a lelkészit, melynek fontos eleme a tanítás vagy a diakónia, az egyes emberek kínjával-bajával törődni, és komolyan venni, hogy az egyes emberek életének minősége azon közösségek javától függ, melyekbe született, él, dolgozik. Én szünet nélkül tanítok, és munkálkodni akarok a város és az ország javán, ahol élek, miközben tudom, hogy az emberek sokasága vágyik liturgiára, szakrális színházra, ahol a hozzá hasonló többi bűnössel együtt megkönnyebbülhet a lelke. Soha nem tudhatjuk, mit hoz a következő pillanat. Ha az ember belegondolna, milyen elképesztően kiszolgáltatott a léte, sokkal több alázat, türelem és csönd lenne benne. Aki ezt komolyan veszi, időről-időre elszomorodik saját tehetetlensége, végessége miatt. Épp ezért azt gondolom, a legszebb és legkomolyabb lelkészi munka az ilyen emberek bizalmát visszaadni abban, hogy a lét sokkal több, mint a napok puszta hordaléka. Bízni kell ebben akkor is, ha nagyon keveset tapasztalunk meg belőle. Akkor is jót kell cselekednünk, ha a személyes életünk azt bizonyítja, hogy a legtöbb ember velünk szemben tanúsított magatartása ellenséges, közömbös, esetleg megalázó, a hatalom pedig gonosz. Mert attól a világi berendezkedéstől, amely kizsákmányolásra, az egyik ember másik általi elnyomására építi a maga hatalmi apparátusát, és kész ennek szolgálatába állítani a kultúrát, az egyházat, a művészeteket – semmi jót nem várhatunk. De az egyes ember, aki a puszta létével válik értékké, meg fogja haladni az őt megnyomorító körülményeket, és úgy képes szabaddá lenni, hogy akár mosolyogni is tud a különféle gazdasági, politikai, szellemi, egyházi diktatúrák méltatlan megnyilvánulásain.
FOTÓ: TÓTH GERGŐ
- Egy lelkész sokat tehet – jót is, rosszat is. Ön mit mond a híveinek a menekültekről?
- Azt, hogy teljesen mindegy, valaki muzulmán-e vagy keresztény, az a fontos, hogy ember. Magát a jelenséget nézve egyébként azt gondolom, hogy az Európát elárasztó menekülthullám bizony jó próba, mert a kudarcaiba belesüppedő, depressziós társadalomnak hatalmas stimulust adott. Valódi életjelenségeket hívott elő, szolidaritási akciókat. Emberek fognak össze, dolgoznak éjt nappallá téve idegenekért. Barátok, harcostársak, szövetségesek lesznek, akik korábban nem is ismerték egymást. A magyar társadalomnak, mint földnek a gilisztára, szüksége van erre, hogy emberséget tanuljon, együttműködésre szoktassa a lelkét.
- Szerintem a kormánynak kapóra jött a menekültkérdés. Lehet tetszelegni az „Európa erős embere” szerepben, arról nem is szólva, hogy eltereli a figyelmet egyre halmozódó belső bajainkról.
- Én is így gondolom. Ráadásul a kialakult helyzet alkalmas azoknak az általuk elkövetett hibáknak, tévedéseknek, bűnöknek az elfedésére, amelyekre régóta nem találtak fügefalevelet. Másrészt a kormány menekültügyi ténykedése olyan helyzetet teremthet, amely átírhatja ezt az országot megnyomorító öt esztendőt. Egy azonban nyilvánvaló: a jelenlegi állapot – amelyben kis és nagy országok, bevándorlás tekintetében bejáratott és ilyen tapasztalattal alig rendelkező, egymással is konfliktusba keveredő európai hatalmak megpróbálnak utakat találni arra, hogy a bizarr helyzetet kezeljék – hasznos is lehet. Dolgozzanak, gondolkodjanak, cselekedjenek, s hozzák ki intézményekből is, emberekből is a lehető legtöbbet. Azt mondta az előbb, hogy egy lelkész nagyon sokat tehet. Igen, például felkészítheti a híveit arra, hogyan közeledjenek a számukra szokatlan, esetleg nyomasztó helyzetekhez. Lehet uszítani őket, és lehet bátorítani a menekültekkel való törődésre. A lelkész személyes döntése, hogy melyiket választja. Én azt hangsúlyozom az életben és a szószékről is, hogy mindenki a maga teherbíró képességétől függően tegye meg azt, amit meg tud tenni. Emellett úgy kell cselekednem, hogy az példává válhasson. Rendelkezünk annyi morális hitellel, hogy képesek vagyunk pénzbeli és egyéb adományokat gyűjteni, amelyeket eljuttatunk oda, ahol legnagyobb a szükség. Számtalan kollégám segít ebben szerte az országban. Ugyanakkor az egyes emberek áldozatvállalása soha nem szolgálhat a hatalom mentségéül. A hatalomnak arról kell számot adnia, hogy ő mint hatalom jót vagy rosszat cselekedett-e. Bármit hisznek vagy hirdetnek most, ezt a számadást hosszú távon nem úszhatják meg.
