Ezúttal senkit nem ért meglepetésként a tízmillió svéd koronával (mintegy 260 millió forint) járó irodalmi Nobel-díj győztesének kiléte, ugyanis a legrangosabb fogadóirodák, köztük a Ladbrokes, már hetekkel ezelőtt megszellőztette, hogy az idei díjra a fehérorosz regényíró és oknyomozó újságíró, Szvetlana Alekszijevics a legesélyesebb. Persze az már más kérdés, hogy soha nem lehet csupán a fogadóirodák véleményére hagyatkozni, elvégre a tavalyi évben is az ukrajnai születésű belorusz írónő volt a favorit, s mégsem ő nyert. Csakhogy tavaly a francia Patrick Modiano neve kevésbé okozott éles felháborodást irodalmi berkekben, mint most Szvetlana Alekszijevics kitüntetése.
Első regénye 1985-ben, harminchét éves korában jelent meg. A háború nem asszonyi dolog című kötet a világháború borzalmairól mesél tragikus asszonysorsokon keresztül. A könyvet először betiltották, sokáig csak szamizdatban adták kézről-kézre, de még így is hatalmas siker lett. Később, a gorbacsovi enyhülés éveiben újra megjelenhetett, eddig világszerte kétmillió példányban árusították. A kötet 1988-ban magyar nyelven is megjelent, de sajnos ez a kegyetlenül erős riportkönyv már több mint tizenöt éve nem lelhető fel itthon. Alekszijevics egyébként angol nyelvterületen sem számít kifejezetten ismert és olvasott szerzőnek (bár írásait harmincöt nyelvre fordították), csupán négy művét ültették át a világnyelvre.
Szvetlana Alekszijevics 1948. május 31-én fehérorosz édesapa és ukrán édesanya gyermekeként született az ukrajnai Ivano-Frankivszkban. Pályafutását riporterként kezdte kisebb lapoknál, később egy irodalmi újságnál kapott munkát. Ismertséget azzal vívott ki magának, hogy a Szovjetunió legdrasztikusabb eseményeit ábrázolta, elsősorban interjúk, tényfeltáró cikkek, majd az ezekből átgyúrt, mellbevágóan őszinte dokumentumregényeiben. Elkerülhetetlen témaforrásai közé tartozik a második világháború, az 1979-1989 közötti szovjet-afgán háború, a csernobili atomkatasztrófa és a Szovjetunió hanyatlása, majd bukása is.
Ennek fényében különösen szép eredménynek számít, hogy a magyar olvasóközönséghez három munkája is eljutott. Ezek közül a leghíresebb a Fiúk cinkkoporsóban című (az Európa Kiadó adta ki 1999-ben), amely a szovjetek afgánokkal vívott háborújának dokumentumregénye. Alekszijevics riportkönyveire jellemző, hogy irodalmi kollázstechnikát alkalmaz, vagyis hagyja szabadon mesélni interjúalanyait, s ha szükségesnek ítéli, akkor megjegyzéseket, hiteles dokumentumanyagokat fűz a szemtanú/túlélő elmondottaihoz. Kritikusai szerint művei éppen ezért az egyveleg jellegnek köszönhetően váltak a széppróza és az újságírás közötti határvonal területté, amelyet ő maga csupán "a hangok műfajának" titulál.
Az irodalmi Nobel-díj idei elismertje egyébként már tucatnyi európai országból kapott kitüntetéseket munkásságáért. Mindaddig hazájában, Fehéroroszországban élt, míg a Lukasenko-rendszer túlkapásai és üldöztetése miatt 2000-ben az emigráció mellett döntött. Ezt követően Párizsban, Göteborgban és Berlinben élt, de néhány évvel ezelőtt hazahívta a szíve, s visszaköltözöttt Minszkbe. Sara Danius, a Svéd Királyi Akadémia titkára a győztes nevének kihirdetése után elmondta, az otthonában tartózkodó Szvetlana Alekszijeviccset telefonon értesítette arról, hogy irodalmi Nobel-díjas lett. A szerzőnő nagy örömmel fogadta a nagy hírt, bár a beszélgetés elején nem értette meg egyből, hogy ki keresi telefonon. Danius elmondása szerint az írónő első reakciója a "fantasztikus" szó volt, angolul.
Ahogy az már lenni szokott, ezúttal is sok irodalmár és irodalombarát fanyaloghat Szvetlana Alekszijevics díjazása kapcsán, hiszen idén sem a legnívósabb irodalmi teljesítmény mellett döntött az ítélőbizottság. A svéd Nobel Alfred végrendelete szerint az irodalmi Nobel-díjat olyan személynek kell odaítélni, aki az irodalomhoz a legkiválóbb idealisztikus beállítottságú alkotással járult hozzá. S az elmúlt évtizedek tendenciája azt mutatja, ezt nem csupán az esztétikai minőség és a szépirodalmi jelleg határozza meg. Elnézve az 1901 óta minden év őszén odaítélt irodalmi Nobel-díj kitüntetettjeinek listáját, fájóan sok név hiányzik a palettáról: talán elég csak Lev Tolsztojt, Henrik Ibsent, Marcel Proustot, Virginia Woolfot vagy José Louis Borgest említeni. (Bár tény, ez a lista egyéni ízléstől függően változik, de az említettek szépirodalmi jelentősége megkérdőjelezhetetlen.)
Mindenesetre, Szvetlana Alekszijevics attól függetlenül, hogy nem szépprózájával tűnt ki, a világirodalmi élet fontos tényezőjévé vált. S erről hamarosan a magyar olvasók is meggyőződhetnek, ugyanis az Európa Könyvkiadó ősszel megjelenteti a belorusz szerzőnő ötkötetes "vörös enciklopédiájának" utolsó darabját, az Elhordott múltjaink című kötetet, amely elsősorban arra reflektál, milyen helyrehozhatatlan sebeket ejtett a posztszovjet népek lelkén a diktatúra.
