Újra tudnak örülni az életnek

Hosszú gyász után talált egymásra a két festőművész, Gyémánt László és Ardey Edina. Mester és tanítványa. Hasonló a művészi stílusuk. Az Újpest Galériában látható közös tárlatuk.

Két egymásra talált özvegyember kiállítása látható az Újpest Galériában. Egyikük nyolcvan éves múlt, a másik negyven. A férfit, Gyémánt Lászlót, viszonylag jól ismerem, mert könyvet írtam róla, a nő Ardey Edina Németországban élt, és akkor került számomra képbe, amikor feltűnt a férfi oldalán. Ha belépünk a tárlatra, festményeken is rögtön meglátjuk őket. Az egyik falon két külön képen, de szorosan egymás mellett. Laci, ahogy a portré címe szól, bár egy kicsit jobbra, felesége irányába néz, de valószínűleg nem lát messzire, mert érezhetően inkább befelé fordul.

Nem a világot figyeli, hanem saját magát, ő, aki már több, akár nem túl hízelgő, önarcképet festett. Köztük azt a végletesen kiábrándultat, már-már mogorvát, ami szívműtétje után készült. Széthúzott inggel látható rajta, ott a mellkasán a hosszú heg, mint az időben elvégzett életmentő műtét mementója. És az arcán is ott a műtét emléke, megkeményedett, kicsit megtört ez az arc, némiképp elutasító is a világgal, sőt saját magával szemben is.

Ő, akinek azért van nem is olyan nagyon titkolt zsenitudata, aki meglehetősen magas polcra helyezi magát, képes nem különösen előnyös, sőt nem is szimpatikus portrét adni magáról. Megmutatja a benne dúló, pusztító, vad ösztönöket, a világfájdalmat, az utálatot, a dühöt és a depressziót egyaránt. Ekkor pedig még élt Krisztina, a negyedik felesége, a kudarcos házasságai után ez volt az, amelyik abszolút sikerült, huszonkét évet töltöttek úgy együtt, hogy egyetlen napot, de még órát se nagyon voltak külön.

A barátok pedig ebben a házasságban hittek a legkevésbé, hiszen harminchárom évnyi volt a korkülönbség. Gyémánt is úgy gondolta, hogy nem tart ez majd soká, ott lesz ő hagyva, de amíg jó, addig legalább jó. Aztán mindhalálig kapcsolat lett belőle. Összesimultak, eggyé váltak, Krisztina saját férje menedzserének is kiképezte magát, és mindenben, de mindenben maximális partnerévé vált. Azt pedig tanúsíthatom, hogy vendégváró szakácsművészete Gyémánt festőművészetével vetekedett, bámulatos fantáziával és érzékkel főzött, és ezt igazi alkotásnak tekintette, ahogy az is volt.

Gyémánt akit szeret, azt elviszi álmai országába, Amerikába. Krisztinát többször is elvitte. Mielőtt utoljára mentek, már voltak baljós jelek. De a tüdőgyógyász barát azt mondta, nyugodtan mehetnek. És hónapokra mentek, boldogok voltak kint, pedig valószínűleg már nem lett volna szabad elutazni. Mire hazaértek már nagy volt a baj. De volt súlyos műtét és reménykedés, hogy lesz még közös élet abban a hangulatosan tágas lakásban, amibe nemrég átköltöztek. De aztán temetés lett, megrázóan nyitott koporsós, amíg el nem kezdődött a szertartás, Gyémánt a halott feleségét simogatta átszellemülten, fel se nézett, együtt voltak ők ott újra, attól kellett félni, hogy nyomban mellé fekszik. Utána pedig attól, hogy elemészti magát. Hosszú-hosszú ideig naponta járt a temetőbe, és csak rá gondolt, ezért csak őt festette. Lett sok, sok, sok Krisztina kép. Ki is tűzték egy kiállítás megnyitójának az idejét belőlük.

De aztán alkotójuk lefújta a tárlatot, mondván, ez annyira magánügy, hogy nem teszi közszemlére. Egyet-egyet, azért kiállított közülük. Most többet is, és ebben valószínűleg része van Edinának, ahogy abban szintén, hogy a fönt említett képen már lágy vonásokkal festhette meg a férjét, aki ugyan még sok tekintetben magába néz, de már figyel a világra is, és valamennyire megbékélt vele. Edina pedig a mellette lévő önarcképén, ha visszafogottan is, de harmonikusan mosolyog.

Ennek az a címe, hogy Szívembe költözött a nyár. Van egy közös kép is róluk, ünneplőben, feltehetően az esküvőjükön, itt már összefonódnak, amennyire a körülmények engedik, révbe értek. Edina mestere Gyémánt volt, egészen hasonló a stílusuk, időnként meg kell néznem, hogy melyik munkát ki festette, mert képeik annyira hasonlítanak egymáshoz, mint két tojás. Edinának is az egyik fő területe a portré, megörökítette például magát fiatalon, könnyedén lenge nyári ruhában, és ez egészen olyan, mintha mostani párja készítette volna róla.

Szép, hogy Edina munkáinak közelében, bár másik teremben, ott vannak a Krisztináról készült festmények is. Láthatjuk a boldogság utolsó pillanatait Amerikában. Ott állnak a Mount Rushmore Monumentnél, ahol óriás méretben sziklába faragták Amerika nagyjait, és amelyet mindketten a képzőművészet egyik csodájának tartottak, nem győztek betelni vele, a tárlaton is több kép van róla. Hunyorognak a napfénytől és az ámulattól a kolosszális alkotás előtt, és lerí róluk az, számukra sok tekintetben a beteljesülés hogy ott lehetnek így együtt.

Tudható, hogy Krisztina nagyon egyszerűen, szerényen öltözködött, de ezen az úton vásárolt magának feltűnő, élénk színű, testre simuló, hangsúlyozottan nőcis ruhákat. Amikor megtámadta a halálos kór, azt kérdezgette, hogy „ki fogja ezeket hordani?” De még egy szarkasztikus humorú képen ott feszít vagány cuccokban, kirakatban lévő, divatos próbababák előtt, pajkos tekintete azt sugallja, hogy „mit hordjátok úgy fenn az orrotokat, megmérkőzöm én veletek!”

És ez akkor sikerült is, a rák viszont pokoli nagy küzdelem után sajnos legyőzte. Ez a kiállítás nekem borzongató fájdalommal és gyönyörűséggel arról szól, hogy nem lehet felejteni, a múltat eltörölni, akit egykor nagyon szerettünk, örökkön örökké ott él bennünk. De valahogy a súlyosan kemény gyászmunka után meg kell próbálni tovább létezni, és újra örülni az életnek. És ez Ardey Edinának meg Gyémánt Lászlónak szerencsére sikerült.