Tízmillió barátja

Göncz Árpád halálhírére azonnal megjelentek barátai az interneten. Mosolygó arcok egy mosolygó arccal, egy kézfogás emléke, a magát minden helyzetben feltaláló, mindig magát adó férfi portréja. Barát, barátom barátja. Mindenki igazat mond. Göncz Árpádot legalább tízmillió magyar tartotta és tudhatta barátjának. Ha hozzászámolom a külföldieket, például François Mitterand-t a szám tetszés szerint növelhető.

Irtózom a „nagy ember” barátja” szereptől, annál is inkább, mert ismertem néhányat, de barátnak természetesen egyiküket se nevezhetném. Göncz Árpáddal éppen fordított volt a viszony. Amikor megismertem még nem volt „nagy ember” de személyiségének varázsa egyszerű műfordító korában is a nagyságot sugallta. Igaz, tulajdonképpen elég jól ismertük egymást mielőtt találkoztunk volna. Göncz Árpád a párizsi Magyar Műhelyt nem csak olvasta, „lektorálta” is, azaz megüzente melyik számban mi tetszett, tanácsokat küldött, amikor valamelyik hazai szerzőnk bajba jutott, segíteni próbált.

Írószövetségi elnök volt már, Csoóri Sándor hozott össze bennünket. Bennünket. Azonnal letegezett, amit én természetesen viszonoztam. Amikor, köztársasági elnökké választása után néhány héttel egy küldöttséget vittem hozzá, azon gondolkodtam hogyan szólítsam. Franciául, angolul azonnal nyelvemre tolult volna a megfelelően protokolláris, és egyszersmind zavartalanul elmondható kifejezés – de magyarul? Elnök Úr, engedje meg, hogy kifejezzem megkülönböztetett tiszteletem jelét...? A távolság az államfő és látogatója között akkorára nőtt, hogy elvesztettem általában jól működő orientációs érzékemet. Mi lesz ebből? Hiába a kedélyes beszélgetések, ez nem jogosít fel arra, hogy a Magyar Köztársaság elnökével bizalmaskodjak.

Azután kinyílt a hatalmas ajtó és a terem végében megjelent egy mosolygó fej. "Szervusz Laci!"– oldotta meg a dilemmát mielőtt megszólalhattam volna.

A következő nyolc évben a jelenet sokszor megismétlődött, de soha többé nem éreztem az elsőhöz hasonló zavart. Barát fogadott, két ilyen miniszter, amolyan elnök, vagy más VIP-személyiség között, olyan természetesen, mintha engem hallgatni, nekem válaszolni államfői kötelmeinek legfontosabbika lett volna.

Találkozásunk nem volt mindig derűs. Elnökségének második évében, a médiaharc idején attól tartott, hogy az MDF jobboldala, amely már akkor is szélsőjobbra húzott, ”impeachement” eljárást kezdeményez, azaz megkísérli elmozdítani hivatalából. Ezúttal én ajánlottam fel segítségemet, de végül nem volt rá szüksége. Nagyszerű volt érezni egyrészt, hogy a fenyegetett ember mennyire uralkodik magán és milyen tisztán látja a helyzetet, másrészt, hogy megbízik bennem és barátaimban. Ezt a sziklaszilárd jellemet még egyszer láttam bizonytalannak. Franciára fordított darabja, a Magyar Medea színpadra állításának lehetőségét kerestük. „Ezután fog csak kiderülni milyen író vagyok” – mondta, arra célozva, hogy nem keveri össze államfői szerepét irodalmi tevékenységével.

A módosított alkotmány az erős miniszterelnök mellé jelképes szerepű, gyenge köztársasági elnöknek szánta. Göncz Árpádról mindent el lehet mondani, csak éppen azt nem, hogy bármilyen helyzetben gyöngének bizonyult volna. Erejét azonban nem jogállásból, törvények betűjéből, hanem egyéniségéből merítette. Amint alkotói, regény és- drámaírói erejét is.

Hiábavaló lenne megelőlegezni a történészek és esztéták ítéletét. Annyi azonban biztos, hogy a futóhomokon tülekedő percemberkék között gránit-kemény nyomot hagyott.