Törökország belbiztonsági szempontból bizonytalanná vált, de az nehezen lenne vitatható, hogy a kormányzat nem kommunikálja valami fényesen ezeket a terrorakciókat. Néhány órával az ankarai merénylet után Recep Tayyip Erdogan elnök azt közölte, hogy az öngyilkos akció „merénylet volt az ország egysége ellen”. Ezzel szinte egy időben Yalcin Akdogan kormányfőhelyettes és az Erdogan-párti sajtó egy része arra utalt, hogy a Kurd Munkáspárt (PKK) állhatott az akció mögött, hogy a terrorakcióval kovácsoljon politikai tőkét a mérsékelt kurd párt, a HDP számára a november 1-jén esedékes parlamenti választáson.
Utóbbi elnöke, Selahattin Demirtas, a HDP elnöke viszont Erdogan elnököt sejti a terrorakció hátterében, vagy legalábbis erkölcsi felelősnek tartja a történésekért. Arra utalt, hogy a török kormány sokáig segítette a szélsőséges iszlamistákat. Ahmet Davutoglu aztán a hét elején már az Iszlám Államot (IS) gyanúsította, szerdán azonban váratlanul a PKK lehetséges közreműködését emlegette, ami azért meglepő, mert az áldozatok jelentős része kurd, másrészt lapértesülések szerint a két elkövető az IS tagja volt, s a PKK és az Iszlám Állam egymás ellenségei. Félő, hogy Törökországban a terror nem hagy alább, s a november elsején megrendezendő választásig egyre feszültebb légkör uralkodik majd. Tekintsük át, melyek a legveszélyesebb terrorszervezetek az országban, melyek azok, amelyek destabilizálhatják Ankarát.
Iszlám Állam
A Hürriyet közlése szerint az egyik szombati öngyilkos merénylő annak a terroristának a testvére volt, aki a júliusi, dél-törökországi, suruci merénylet során harminc személyt repített a levegőbe. Mindketten az Iszlám Állammal rokonszenveztek. A másik merénylő pedig Szíriában harcolt. Abban, hogy az IS egyre véresebb merényleteket hajt végre az országban, a kormányzatnak is megvan a maga felelőssége. Törökország ugyanis sokáig nemcsak behunyta a szemét az IS rémtettei láttán, hanem közvetlenül is segítette a terrorszervezetet. Dzsihadista harcosok gyógykezelését tették lehetővé török kórházakban, hogy aztán visszautazhassanak a harcmezőre. A kezelés költségeit a török állam vállalta.
James Clapper, az amerikai nemzeti hírszerzés igazgatója még májusban arról számolt be, hogy igen „toleráns” a légkör Törökországban, az IS-szel kapcsolatban, hiszen az ország átengedte a Szíriában a terrorszervezet mellett harcolni kívánó külföldiek hatvan százalékát. Számos felvétel mutatja, hogy a meggyilkolt dzsihadisták útlevelében ott szerepelt Törökország pecsétje – emlékeztetett a Die Welt. A radikális iszlamistáknak nem is kellett fegyvereket átcsempészniük a két ország 900 kilométer hosszúságú határán, hiszen gyakran a hivatalos utat is használhatták.
A szíriai határhoz közel eső törökországi városok, Sanliurfa, Gazientep, Hatay, vagy Reyhanli eldorádónak számítottak az IS harcosai számára. Biztonságos lakásokat is a rendelkezésükre bocsátottak, ahol néhány napig békében kipihenhették a dzsihád fáradalmait, találkozhattak egymással, megbeszélhették a stratégiát. A török hatóságok nem ellenőrizték őket, razziákat sem tartottak. Hayat Boumeddine, annak a merénylőnek az özvegye, aki az év elején, Párizsban lelőtt egy rendőrnőt, majd egy zsidó szupermarketet rohant le, néhány napot Sanliurfában töltött el, s csak ezután csatlakozott az IS-hez. Három kiskorú brit lány is mindenfajta gond nélkül utazhatott Isztambulon keresztül Szíriába. A török határőrök az engedékenységért kapnak némi apanázst. Kapnak a csempészektől, és a menekültektől is.
Mindemellett a török titkosszolgálat, a MIT is rendszeresen ellátta fegyverekkel az iszlamistákat – közölte májusban a Reuters bírósági iratokra hivatkozva. Rendőri szemtanúk beszámolója szerint 2013 novembere és 2014 januárja között legalább négy rakétaalkatrészeket is szállító teherautó ment Törökországból Szíriába. 2014-ben az IS több parancsnoka is elismerte, hogy Ankarától fegyvert kaptak a dzsihádhoz. „Törökország a mi oldalunkon áll” – jelentette ki akkor egy fegyveres a Die Weltnek. Az IS ráadásul olajat adott el Törökországban, méghozzá olcsón. Ankara természetesen minden vádat tagad.
Kurd Munkáspárt
A török kormány és a Kurd Munkáspárt közötti békefolyamat zsákutcába került, s valami nagyon kedvező és váratlan fordulatnak kellene történnie ahhoz, hogy közeledés legyen a két fél között. A HDP szerint a választás előtt Erdogan elnök érdeke éppen az volt, hogy elmérgesítse a viszonyt, összemossa a PKK-t a HDP-vel, hogy így utóbbi pártot kiszorítsa a parlamentből, s alkotmányozó, kétharmados többséget biztosítson az AKP számára. A kormány szerint azonban a PKK érdeke a terror szítása, hogy így kovácsoljon politikai tőkét a HDP-nek. Az ellentétek kibékíthetetlennek tűnnek. Most majdnem ugyanott tartunk, mint a kilencvenes években, amikor a PKK szinte naponta hajtott végre merényleteket és szabotázsakciókat az ország déli részén. Pedig két éve még azt gondolhattuk, hogy az lesz az igazi áttörés éve a török-kurd viszonyban. A béke kulcsa, úgy látszott, Abdullah Öcalan lesz, aki 1978-ban alapította meg a Kurd Munkáspártot.
1984-ben a PKK fegyveres felkelést indított az ankarai kormányzat ellen a kurd függetlenségért. Öcalan Szíriában élt, majd számos más országban bukkant fel, mígnem 1999-ben a török titkosszolgálat a CIA és a Moszad segítségével elfogta. Öcalant azóta is a Márvány-tengeren lévő börtönszigeten, Imraliban tartják fogva. Ezer katona ügyel rá mindmáig. 1993-ban a PKK körülbelül 900 támadást hajtott végre Törökország területén. A szervezet azonban saját honfitársai ellen is brutálisan lépett fel. Több mint ezer alkalommal fordult elő, hogy lerohantak egyes falvakat, mert meg akarták büntetni az ott élőket, akik szerintük együttműködtek a török hatóságokkal. Több régióban lényegében saját államot hoztak létre, amelyet teljesen elszigeteltek a külvilágtól.
A török hadsereggel szembeni vereségek hatására azonban ez a szám 1995-re kevesebb mint 200-ra csökkent. A PKK ellen mind hatékonyabban lépett fel a török katonaság. A Kurd Munkáspárt ezzel együtt egyre kevesebb ellenállást tudott tanúsítani. Ekkor kezdett tudatosulni a munkáspárti vezetőkben, hogy nem lehetnek képesek megnyerni a háborút, esélyük sincs legyőzni a török haderőt, s kikiáltani a kurd függetlenséget.
Miután a kurdok belátták, esélyük sincs a török katonai túlerővel szemben, a szervezetet ráadásul lefejezték az amolyan szektavezérnek tekintett Öcalan elfogásával, úgy látszott, nyugvópontra került a konfliktus. A 2000-es évek közepétől Öcalan már nem támogatta a fegyveres felkelést, s a kurd és a török nép békés egymás mellett élésének fontosságát hirdette. 2006-ban ügyvédje révén olyan közleményt hozott nyilvánosságra, amelyben tűzszünetet hirdetett, s a Törökországgal való békekötés mellett foglalt állást. Bár 2010-ben úgy nyilatkozott, értelmetlen a párbeszéd Ankarával, 2013-ra már előrehaladtak a béketárgyalások, olyannyira, hogy 2013 márciusában Öcalan bejelentette, elérkezett az idő a békekötésre, s politikai megállapodást kell találni. Májusban meg is kezdte a kivonulást az országból a PKK, mintegy kétezer harcos hagyta el az országot. Úgy tűnt, lezárul az 1984 óta tartó konfliktus, amelyben összesen mintegy negyvenezer ember vesztette életét.
Az áttörést nemcsak Öcalan felhívásai tették lehetővé, hanem az is, hogy a PKK már nem követelte a teljes kurd rész elszakítását Törökországtól, hanem széleskörű autonómiára törekedett, valamint kulturális és politikai jogaik elismerését sürgette az alkotmányban. A másik fontos tényező, hogy Törökország legfontosabb külpolitikai törekvése a 2000-es években még az uniós csatlakozás volt, s Brüsszel a kurdokkal való viszony normalizálására ösztökélte Ankarát. Törökországban egyébként összesen körülbelül 13 millió kurd él.
Az Iszlám Állam térnyerése Irakban és Szíriában azonban teljesen új helyzetet idézett elő. Felértékelődött a kurdok szerepe, hiszen egyedül ők jelentettek Szíriában igazi ellenállást a szárazföldön az IS dzsihádistái ellen. Washington számára annyira fontosak lettek a kurd harcosok, hogy titkosszolgálati információkat is megosztottak velük. Ez a közeledés azonban nem volt Ankara ínyére. Ez az egyik legfontosabb oka annak, hogy ennyire szembekerült egymással Ankara és a PKK. A suruci merénylet után úgy látszott, a török légierő az IS ellen indított támadást, valójában azonban a PKK állásait támadta. Ma már nem is hallunk arról, hogy török gépek az IS elleni bevetésen vennének részt, de a kurdok elleni légicsapásokról annál több szó esik.
Népi Felszabadító Forradalmi Párt
A DHKP-C-t 1978-ban alapították Forradalmi Baloldal néven. Erőteljesen Egyesült Államok és NATO-ellenes beállítottságú. Tagjai azt vallják, hogy a török kormányt a „nyugati imperialisták” irányítják. A szervezet a kilencvenes években több amerikai objektum ellen hajtott végre terrorakciót. 2001 óta aktivistái öngyilkos merényleteket is végrehajtanak, abban az évben két ízben is rendőrőrsre támadtak. A csoport isztambuli parancsnokát, Asuman Akcát 2008-ban vették őrizetbe azzal a váddal, hogy merényletet akart végrehajtani Erdogan elnökkel szemben.
Az idei év elején Isztambulban két gránátot hajított egy merénylő a Dolmabahce-palota épületére. A gránátok azonban nem robbantak fel, az illető elsütött egy lőfegyvert is, de a rendfenntartók végül ártalmatlanná tették a támadót. Az akcióért a Népi Felszabadító Forradalmi Párt vállalta a felelősséget, a támadással egy Berkin Elvan nevű fiú halálát akarták megbosszulni, aki a 2013 nyári tüntetési hullám alatt belehalt egy könnygázgránáttól elszenvedett sebesülésébe. Néhány nappal később szintén Isztambulban egy nő felrobbantotta a testéhez erősített robbanószert, megsebesítve két rendőrt, s egyikük később belehalt sérüléseibe. Ezt az akciót is DHKP-C vállalta, később azonban visszavonta a beismerést.
A szélsőbaloldali szervezet előzőleg azzal került be a hírekbe, hogy a csoport egyik tagja 2013 februárjában működésbe hozott egy robbanószerkezetet az Egyesült Államok ankarai nagykövetségének bejáratánál. A terrortámadásban az elkövető mellett egy női biztonsági őr is életét vesztette. A leglátványosabbnak nevezhető merényletet 2015. március 31-én hajtották végre a szélsőbaloldali szervezet aktivistái. Ekkor két fegyverese túszul ejtette Mehmet Selim Kiraz főügyészt az isztambuli Caglayan igazságügyi palotában. Azt követelték, a rendőrség hozza nyilvánosságra annak a négy rendőrnek a nevét, akiknek közük volt Berkin Elvan meggyilkolásához. A két túszejtőt végül megölték, az ügyész belehalt sérüléseibe.
Szürke Farkasok
Az ultranacionalista, újfasiszta szervezet, amelynek egykori aktivistája, Mehmet Ali Agca 1981-ben hajtott végre merényletet II. János Pál pápa ellen, egykor a nacionalista MHP párt ifjúsági ága volt. A hatóságok szerint a szervezet 220 aktivistája 694 gyilkosságot követett el. A pántörök szervezet tevékenységét később kiterjesztette azokra a volt szovjet tagköztársaságra is, amelyekben jelentősebb török gyökerekkel rendelkező nemzetiség él. Miután Devlet Bahceli vette át az MHP irányítását, a Szürke Farkasokat megreformálták. Tagjai hagyományosan kurd- és kommunistaellenesek. A szervezetnek mintegy 10 ezer tagja lehet Németországban, s aktívnak nevezhető az Észak-ciprusi Török Köztársaságban. Egyes feltételezések szerint a török titkosszolgálat is kapcsolatban áll a Szürke Farkasokkal. A szervezet kábítószer- és emberkereskedelemből tartja fenn magát.
