A viszonyok változását a zsidó államban egyebek közt azon lehet lemérni, milyen gyakran és milyen alaposan ellenőrzik az ember táskáját, amikor boltba vagy más nyilvános helyre lép. Ott-tartózkodásom elején még a kutya sem törődött velem, amikor egy vasútállomásra érkeztem. A végén viszont már nem csak a csomagjaimat nézték át, de elkérték az útlevelemet is. Az áruházakba, bevásárló-központokba való belépés rendje ugyancsak megszigorodott. Mindez persze semmi sem volt a kilencvenes évekhez képest, amikor az elszaporodott öngyilkos merényletek miatt még a kis boltokba sem mehetett be az ember alapos táskavizit nélkül.
Ahogy elharapództak a késelések, a kődobálások és a lőfegyveres merényletek, izraeli ismerőseim egyre aggodalmasabban szóltak államuk helyzetéről. Viselkedésükön, életmódjukon ez azonban nem látszott: ugyanolyan – talán némileg demonstratív – gondtalansággal közlekedtek és látogatták a nyilvános helyeket, mint korábban. Közmondásos fatalizmusuk hátterében az áll, hogy Izrael sohasem ismerte a nyugalmat. Polgárai mindig ki voltak téve az ellenük irányuló erőszaknak, amihez nem csak hozzászoktak, de hozzá is edződtek. Ez a mentalitás érződött azon a nyilvános szórakozóhelyen is, melyre helyi ismerőseimmel együtt október első hetében látogattam el.
A hely hatalmas, vászonlapokkal körülkerített, rögtönzött kertvendéglőféle volt, telerakva székekkel és asztalokkal, melyek körül legalább ötszáz vendég ült. Mint ismerőseimtől hallottam, a helyet egy kibuc működteti – bevételi forrásként. Mert hogy a kibucok már régen nem csak mezőgazdasággal foglalkoznak. Mint tagjaik mondják, „a földből már nem lehet megélni”, ezért aztán mindenfélét kitalálnak. Ez a libanoni határtól öt-hat kilométerre fekvő, amúgy baloldali, szociális-szocialista orientációjú kibuc ezt találta ki. A hatalmas kertvendéglőbe 15 sékel a belépő (minimális összeg ez Izraelben), úgyhogy szegényebb családok is látogathatják.
Ezért a pénzért a kibuctagok csak üdítőitalokat, némi gyümölcsöt és édességet szolgálnak fel, illetve a zenét (és az előadó-konferansziét) szolgáltatják. Az ennivaló zömét a vendégek hozzák magukkal. Ott-tartózkodásunk idején alkoholt senki sem ivott, ezért részeg embert sem lehetett látni. Volt viszont rengeteg családapa és családanya sok-sok gyerekkel, akik az asztalok körül szaladgáltak, családias légkört teremtve a vendéglőben. A kibuctagok nyomtatott papírlapokat osztogattak a vendégeknek, rajtuk az előadó által előadott dalok szövegével, hogy mindenki részt vehessen a „produkcióban”. A legtöbb vendégnek azonban nem volt szüksége ezekre: ismerték a dalokat s az előadóval együtt énekelték őket.
Az előadó időnként konferansziéba ment át: megemlékezett az őszi zsidó ünnepekről, beszélt a megbékélés és a szolidaritás szükségességéről, megemlítve a világ jobbá tételének zsidó vallási parancsolatát is. Mondanivalója azonban – a kibuc orientációjának megfelelően – alapvetően világi, baloldali volt, csakúgy, mint az általa előadott dalok. A feszült biztonsági helyzet meg a libanoni határ közelsége miatt a kibuc nyilván megtette a szükséges óvintézkedéseket, ám ezek nem látszottak. A vendégek, ha az aggasztó napi hírek miatt nem is önfeledten, de azért vidáman énekeltek és beszélgettek.
Ismerőseimet, akik többsége baloldali érzelmű volt, természetesen arról kérdezgettem, mi a véleményük a fellángoló palesztin erőszakról és Izrael ellenintézkedéseiről. A feleletek bizonytalanok voltak. Eszter, az Ukrajnában született szociális munkás szerint a bajokat leginkább a fanatizmusra hajló vallásosok okozzák, mégpedig mindkét oldalon. – De nézze meg például Akkót, ahol zsidók és arabok a legteljesebb békében élnek egymás mellett – mondta. Szavai nyomán nekem az az arab kézben lévő bevásárlóközpont jutott eszembe, ahol az egyik ünnepnapon jártam - mert hogy csak az volt nyitva. (A zsidó izraeliek ezeken a napokon nem dolgoznak.) Az eladók mind arabok voltak, a vásárlók pedig szinte kizárólag zsidók. A hangulat kissé nyomott volt, ám ez a problémamentes üzletmeneten nem érződött. Még ennél is jobb volt a helyzet két, általunk látogatott arab étteremben, ahol a pincérek igazi keleties szívélyességgel szolgálták ki zsidó vendégeiket. Az izraeli élet ilyen epizódjaiból soha nem lesz újsághír, de ezek is a valóság részei.
A kertvendéglő oldott légkörében könnyen szóba elegyedhettem a vendégekkel. Egyikük, Oren, a magas beosztású pénzügyi szakember meglepő véleményt fogalmazott meg. Szerinte Izraelnek egy palesztin diktátorra lenne szüksége, akivel tárgyalni lehetne, és aki keresztül is tudná vinni azt, amiben megállapodtak vele. Ilyen most nincs, hiszen Mahmúd Abbász palesztin elnök gyenge és az események átcsapnak a feje fölött.
Hasonlóan vélekedett a történész Jaakobi is. – Erős arab államok kellenének, hiszen csak azok képesek féken tartani az elharapódzó közel-keleti anarchiát és terrorizmust – mondta. Meglepődésemet fokozva hozzátette: a zsidó államnak érdeke fűződik a Hamász gázai uralmának fenntartásához, hiszen egyedül ez az - amúgy nagyon is Izrael-ellenes - szervezet képes megakadályozni más, még szélsőségesebb - ugyanakkor teljesen kiszámíthatatlan - terrorcsoportok ottani hatalomra jutását.
Azon a napon, amikor beszélgetéseimet folytattam, az egyik újság ezzel a főcímmel jelent meg: „Az oroszok Szíriában, Irán a Golánon”. Mi erről a véleményük? – kérdeztem beszélgetőtársaimat. Azt, hogy iráni fegyveresek jelentek meg Izrael közvetlen szomszédságában (talán 20-30 kilométerre társalgásunk színhelyétől), mindenki súlyos fenyegetésnek minősítette. Moszkva beavatkozását illetően azonban megoszlottak a vélemények. Oren szerint ez rossz fejlemény, mert az Izraellel ellenséges Aszad-rendszert erősíti, arról nem is szólva, hogy az orosz légierő szíriai bevetése veszélyezteti a zsidó állam térségbeli légi fölényét. A történész Jaakobi viszont azon a véleményen volt, hogy Putyinnal szót lehet érteni, ezért az orosz jelenlét még hasznára válhat Izraelnek.
A politikai törésvonalak néha Izraelben (is) családokon belül húzódnak. Mint például Avram esetében, aki elkötelezett jobboldalinak vallotta magát, holott rokonainak többsége – ha bizonytalanul is – inkább békepárti. Amikor a kibontakozó palesztin erőszakról kérdeztem, ő leginkább Európát hibáztatta. - Az ottani finom lelkek miatt nem léphetünk fel kellő eréllyel ezek ellen a suhancok ellen – mondta. Avram, aki csaknem hetven éve Magyarországon – még Laci néven - látta meg a napvilágot, izraeli katonaként annak idején máshoz szokott. – Ha egy arab követ emelt ránk, azt azonnal lelőttük – emlékeztetett és nem hagyott kétséget a felől, hogy ma is ezt tartaná megoldásnak.
Észak-izraeli utam során gépkocsink többször elhaladt a libanoni határ mentén. Tekintettel arra, hogy másik oldalon Izrael legelkeseredettebb ellensége, a Hezbollah nevű síita iszlamista szervezet az úr, e helyen falat vagy legalábbis biztonsági berendezésekkel ellátott szögesdrótkerítést vártam. De ilyenek nem voltak, jobban mondva nem látszottak. Az izraeli autóúttól néhány méterre egyszerű drótkerítés húzódott, olyan, amilyen bármely magyar falusi ház körül is lenni szokott. S mialatt Izraelben és a megszállt területeken egy harmadik intifáda volt kibontakozóban, itt a határon teljes volt a béke. A dolog persze érthető: a Hezbollah egyelőre Szíriában van lekötve, ahol elég súlyos veszteségeket is szenvedett. S a jelek szerint nem kíván új bajt magának.
