Memoárokra, és úgy általában az emlékezés kultúrájára, szüksége van minden népnek - a magyarnak talán különösen. Egy olyan gazdag irodalommal rendelkező kis ország, mint amilyen mi vagyunk, egyszerűen nem tagadhatja meg a múlt felidézését. Az idén 85 éves irodalomtudós, műfordító és szerkesztő, Réz Pált nem faggatni pedig észveszejtő luxus lenne. Parti Nagy Lajos író-költő a magyar rádió felkérésére 1992-ben kezdte el kérdezni a szerkesztőt annak Jászai Mari téri lakásán, s később tovább gondolva az életút-interjút, memoárrá bővítették a visszaemlékezéseket. A Magvető Kiadó pedig szeptember közepén megjelentette a Bokáig pezsgőben című kötetet, amely nem csak a régi beszélgetést, hanem 2000-ben, 2015 kora nyarán kiegészített vallomásokat is tartalmaz.
Az már az első pillanattól feltűnik, hogy Réz Pál emlékezései nem szokványos visszaemlékezések. Formáját tekintve sem nevezhetjük annak, alcíme is "hangos memoár", amely arra utal, hogy ahelyett, hogy á-tól cettig leírná, hogyan alakult az élete, inkább hagyja, hogy Parti Nagy vezesse, ő kérdezzen. A kérdez-felelek forma dinamikussá teszi a könyvet, de egyúttal garanciát vállal arra nézve is, hogy az interjúalany nem fog elkalandozni, nem fog átsiklani fontos vagy netán kényes dolgok felett. Kétségkívül nem Réz Pál az az ember, aki bármit is elhallgatna, könyvéből is kiderül, hogy számára nincs mit és miért titkolni. S ez már a kötet legelején igen rokonszenvessé teszi alakját. Roppant érdekes az énkép, amelynek mibenlétére néhol csak félmondatokból lehet következtetni: egy ízben gyávának nevezi magát, elmondja, hogy volt olyan időszak az életében, amikor mérget tartott otthon magánál, hogy adott esetben önkézzel vethessen véget életének, de felfedi azt is, hogy általában másként tekintenek rá, mint amilyen valójában.
Mert milyen igazából? Szemérmes, mondja magáról. Olyan ember, aki egy oszlopos életművel maga mellett (koránt sem a háta mögött) képes nevetséges kisembernek titulálni magát, s elégeti, a vécén húzza le a korai szerelmes leveleit, feljegyzéseit, mert azokat nem tartja értéknek. Minden muzsikáló vagy mesterkéltség nélküli jelző ellenére, a könyv elsősorban azt állítja: Réz Pál az a személy, aki a magyar irodalomban fürdött. Ahhoz, hogy ezt mi is átérezhessük, valóban le kell merülnünk annak legmélyére, Réz Pálhoz fogható irodalmi idegenvezetőt pedig már keveset találhatunk. A régi nagy öregek ideje lejárt, ahogyan ezt a szerző is megemlíti, bár őszintén hozzáteszi, talán csak ő gondolja úgy, hogy már nincsenek Adyhoz, Kosztolányihoz mérhető fiatal költőink.
A kötet Bokáig pezsgőben címe világháborús anekdotát idéz, de mégiscsak árulkodó az a jelenet, amikor a gyermek Réz felháborodásában beront értelmiségi szülei kamrájában és összetöri a sok drága pezsgőt, mert végtelenül igazságtalannak tartja, hogy kilakoltatásuk után azok másokhoz kerüljenek. Ez az epizód előrevetíti Réz markáns tulajdonságait is: konokságát, hajlíthatatlanságát, igazságérzetét, őszinteségét. Visszaemlékezéseiben tisztességes mindenkivel, még a történelmi időkkel is: nem akart bosszút állni a holokauszttért, de az 1956-os szabadságharcot is úgy meséli el, ahogyan azt átélte. Habár az urbánus legendák elengedhetetlenek, Réz Pál mégis azt tartja fontosnak elmesélni, amiről mástól nem tudhatnánk.
Nyíltan kimondja, sajnos a politika nagyon fontos Magyarországon, de őt különösebben soha nem érdekelte, ellentétben Parti Nagy Lajossal, aki értelemszeren kíváncsi bizonyos dolgokra. "Azt szokták kérdezni mostanában tőlem, nagy idők nagy tanújától, vén hülyétől, hogy hát ez hogy van, nem szégyellem-e?" - (ön)ironizál Réz Pál, s hozzáteszi, ha szégyell valamit, akkor csak intellektuálisan szégyenkezik. Azoknak az embereknek teljesen más volt az életük, a gondolkodásuk, a társadalmi múltjuk, akik az 50'-es években éltek, ez nem kérdés. Réz nem az öregek egyoldalú véleményét pufogtatja, hanem kellő objektivitással mesél múltjáról: nem szégyelli, hogy marxista volt, hogy hitte, reformálható a kommunizmus.
Azt is elismeri, hogy politikailag nagyon rossz időszakban volt a csúcson. Többször mesél arról, hogy bárkit elvihettek, az érték helyett az ideológia vált fontossá a kultúrpolitikában. Az akkori viszonyokról árulkodnak azok az apró történetek, amelyek tulajdonképpen a könyv legfőbb értékét képezik. Ferenczy Béni szobrászművészt arra kérték, készítsen Sztálin-szobrot, de a művész azzal tagadta meg a felkérést, gyilkosról nem készít szobrot. Aczél elvtárs politikai utasításai meghatározták az egész könyvkiadást: Márai indexre került, sok társa pedig sokáig nem jelenhetett meg, de Rézt is leváltották csoportvezetői pozíciójában. "Barátainkat néha lecsukták, zömét nem csukták azért le, és ment valahogy az élet" - évtizedek távlatából keserűen summázza.
Igazán érdekesek azok az íróportrék is, amelyek Réz pályatársait mutatják be. Kassákot nagyképűnek látta, Szép Ernő meleg szóra vágyó, szegény öreg úr, Tersánszky Józsi Jenő laza és nagy ivó volt, Tamási imádott szivarozni és sétálás közben, fejben fogalmazott, a történet egyik legszerethetőbb figurája pedig Füst Milán, akivel szintén jó kapcsolatban állt az elbeszélő. Herczeg Ferenc azt felelte az Írószövetség levelére, amelyben értesítik, hogy kizárták az egyesületből, hogy őt nem lehet kizárni, mert soha nem is volt tag, utóiratként pedig, csak úgy mellékesen, hozzábiggyesztette, a levél szerzőjével soha nem tegeződtek. Nem köztudott az sem, hogy 56'-ban Örkény volt az egyetlen az írók közül, akinek volt autója, éppúgy mint az sem, hogy Juhász Ferenc felesége öngyilkossági kísérlete után a Lipótmezőre került. Réz Pál memoárjában érezni a tiszteletet, amivel pályatársai felé fordul, de ha szükségesnek érzi, finoman megmondja az igazat. Emlékmondóként soha nem járhatunk el teljesen tisztességesen, de Réz Pál látszólag mindent megtesz azért, hogy megfeleljen az elvárásoknak. Nem kizárólag az ő hibája, hogy életének bizonyos aspektusai kevésbé szélesvásznúak. A rendszerváltás előtt népszerű Tények és Tanúk sorozatot feltámasztásának első kötete izgalmas vállalkozás, kellemes stílusú irodalom- és társadalomtörténeti csemege.