Szulák: Én egy előadó-művészeti szakiparos vagyok

Szulák Andrea csütörtök este tartja lemezbemutató koncertjét a MOM Kulturális Központban. Az énekesnő, színésznő, műsorvezető azt mondja, akármennyire is úgy tűnik, hogy végtelenül eltökélt, tudatosan, pofátlanul, erőszakosan, gátlástalanul karriert építő valaki, ez nagyon nincs így.

- Eddig is rendszeresen énekelt dzsesszt, most az új lemezzel, koncerttel viszi tovább ezt a vonulatot.

- Nem én viszem tovább, hanem a dzsessz-vonulat visz tovább engem. Annyira jól sikerült az előző lemezünk Balázs Elemérékkel, hogy közkívánatra született meg ez a második, Például Te! címmel. Olyan jó ebben a zenei világban elbújni, hogy egyáltalán nem biztos, hogy még nem csinálunk akár öt albumot is. Lehet, hogy ezt nosztalgiának hiszik sokan, van is benne némi igazság. De ezek a fiúk annyira modern és korszerű zenészek, hogy abszolút mai módon gondolják újra a dalokat. Annak idején én az éjszakában angolul énekeltem világslágereket. Klasszikus magyar slágereket, esetleg egy-egy felvételen, a rádióban tudtam előadni.

- Ilyeneket miért nem lehetett az éjszakában énekelni?

- Mert ilyeneket az éjszakában azok a nagyok énekeltek, akik még éltek. Ikonikusabbak voltak akkor, mint bárki.

- Nosztalgia amit csinál?

- Azt szeretem, ha valami megérint, és az megcsinálható úgy, ahogyan én gondolom, ahogy bennem hagyott lenyomatot. Nosztalgiázni szerintem mostanában nem komilfó.

- Miért nem?

- Mert másfelé megy a világ. De én nem szeretnék részt venni az őrült pörgésben, gyorsulásban.

- A pörgős és sok tekintetben egyre elviselhetetlenebb világtól próbálja magát függetleníteni, elszeparálni, vagy naponta újságot olvas, híradót néz és fölbosszantja magát?

- Híradót nem nézek, újságot is csak az interneten olvasok. Nem szeretnék ebben az eldurvult világban részt venni. Én a pálya szélén csücsülök a kispadon, és nem akarok beszállni a játékba.

- És lehet nem beszállni?

- Azt nem tudom. A törekvésem ez.

- De közben meg ott van a bulvársajtóban, amelyik belekeveri mindenbe.

- Ha most a magánéleti változásaimról beszélgetünk, az ezekről szóló megjelenéseket én generáltam, pontosan azért, hogy ne a bulvár kezdje el piszkálni. Kinyilatkoztattam, hogy már nem élek együtt a volt párommal, nem is beszélek róla soha többet.

- Nem is értettem, hogy miért kellett bejelentenie ezt.

- Évek óta piszkáltak ezzel.

- De kinek mi köze hozzá?

- Erre azért van szükség, ha történetesen nyilvánosan mutatkozom valakivel, aki eddig nem képezte az életem részét, vagy esetleg a volt partnerem mutatkozik valakivel, akkor ne kelljen magyarázkodni. Annak idején egy bulvárlap főszerkesztője közölte velem, hogy „Anyukám, aki kiáll a sarokra, ne csodálkozzon, hogy időnként leszólítják”. Ez nekem nagyon rosszul esett, de tudomásul kellett vennem. És most ennek a dolognak a magam módján elébe mentem. Egyelőre állom a bulvár össztüzét, de azt hiszem, hogy ez le fog csengeni, és többet nem óhajtok már bulvár szereplő lenni.

- Eddig használta a bulvárt, és már nem akarja?

- Együttműködtem vele, de nagyon nehezen viselem el az alattomos támadásokat. Márpedig a bulvárnak ez sajátja. És hogyha nincs a kákán csomó, akkor keres. Ez nekem nagyon nem jó, én ennél sokkal érzékenyebb vagyok.

- Közben pedig a bulvár óhatatlanul hozzájárult a népszerűségéhez.

- Az én népszerűségemhez a teljesítményem járult hozzá. Semmi más. A bulvár a celebeknek, valóságshow hősöknek, a percemberkéknek tesz hozzá a népszerűségükhöz. Nem az olyanfajta előadóművészeket segíti, mint amilyen én vagyok.

- Sok olyan kiváló előadóművész van, aki nem vált ismertté, népszerűvé. És remek a teljesítményük.

- Valószínűleg a teljesítményükre valahol, valaki nem hívja fel megfelelően a figyelmet. Én nem egy akadémikus színész vagyok, aki a nemzet legcsiszoltabb elméi között éli az életét. Én egy előadó-művészeti szakiparos vagyok. Ezért a parnasszusról való letekintgetést sosem tudtam utánuk csinálni.

- Vágyott azért ezekbe a körökbe? Megfordult a fejében például, hogy de jó lenne például a Katonában vagy az Örkényben játszani?

- Nem. Nem. Nem, mert én könnyedebben veszem ennél a saját életemet. Akik a Katonában és az Örkényben játszanak, azoknak egyetlenegy komolyan vehető fétisük van, és ez a színház. Nem is tudom, hogy ők a színházon kívül máshol igazán jól tudják-e érezni magukat? Valószínűleg igen, de erről nekem nincsenek információim. Mivel az átlagnál hamarabb kaptam információkat az életről, a világról, a hétköznapokról, a mélységekről és a magasságokról, és ezeket nem elméleti síkon éltem meg, hanem a gyakorlatban, ezért engem nagyon nehéz bezárni egy épületbe.

- Tehát szereti azt, hogy tévéműsort vezet, játszik, koncertet ad, vidéken turnézik...

- Sarkítja ezt a dolgot, ez csak részigazság így. Én világéletemben sodródtam. Az egyik legnagyobb jellemhibám a tudatosságmentesség. Akármennyire is úgy tűnik, hogy végtelenül eltökélt, tudatosan, pofátlanul, erőszakosan, gátlástalanul karriert építő valaki vagyok, ez nagyon nincs így. Ha az lennék, akkor a Katonában vagy valami míves helyen számítanék igen fontos embernek. Nem. Én sodródtam. Táncdalénekesnő sem akartam igazán lenni, erre sodort az élet, amúgy iparművészeti álmokat kergettem. Nem volt meg bennem az a szenvedély, hogy mindenről lemondva színésznő akarjak lenni. És mégis valahogy a kvalitásaim, meg az a tisztességes munkamorál, ahogy én létezem, arrafelé sodortak, hogy most már idestova húsz éve színházban dolgozom, és még mindig tudok minőségi teljesítményt nyújtani. A televíziózással megint csak egy olyan dolog ért utol, amire nem vágytam. Egy nagyon súlyos magánéleti mélyrepülés közben lettem kvázi televíziós, miközben én nem vagyok az. Egy előadóművész vagyok, akinek a kíváncsiságát, intellektusát kihasználta a televízió. De nem bánom. Nem lehet engem felcímkézni, hogy ilyen vagy olyan, vagy amolyan vagyok. Azt hiszem, hogy saját magamat intézményesítettem. Akik engem megismertek, pontosan tudják, hogy én egy all-round ember vagyok. Van egy értelmiségi lekezelése annak, ami sokszínű, nehezen behatárolható. Én pedig ilyen vagyok. És ha a népszerűség nem tud a művészettel barátságba kerülni, akkor nem kérem. Én nem a falaknak, a kritikusoknak, a szakmának igyekszem megfelelni, hanem legesleginkább magamnak, egy belső szeizmográfnak, és annak a közönségnek, amelyik engem éltet.