Államtitkár nem kér, nem ígér

Kilenc államtitkár tegnapi kinevezésével talán lezárult a kusza őszi kormányátalakítási folyamat, amelyben a leghosszabb ideig az egészségügy volt gazdátlanul. A szakma óvatos bizakodással várja Ónodi-Szűcs Zoltán betegigények felmérését javasló terveit.

Az új kormányzati névsorolvasás végén tegnap 9 államtitkárnak adta át a kinevezési okmányt Áder János, közülük négyen a Miniszterelnöki Kabinetirodán dolgoznak majd, amelynek vezetője még csak három napja tette le a miniszterei esküt. Rogán Antal és a miniszterelnök munkáját nagyjából és egyenként havi egymillióért segítheti mostantól Bíró Marcell, Dömötör Csaba, Nagy János és Tuzson Bence. Völner Pál az igazságügyi, Cseresnyés Péter és Hornung Ágnes a nemzetgazdasági tárca, Csepreghy Nándor pedig a Miniszterelnökség államtitkára lett, és végre átvehette a kinevezéséről szóló hivatalos papírt Ónodi-Szűcs Zoltán is. Nem derült ki persze, miért lett utóda másnapra a kirúgott honvédelmi miniszternek, Hende Csabának, miért ülhetett pillanatok alatt az őt követő Simicskó István sportállamtitkári székébe egy alig ismert úszónő, miért jelentett be egyes személycseréket maga Lázár János kancelláriaminiszter és miért nem vette a szájára a menesztett Répássy Róbert nevét, de leginkább miért kellett majdnem nyolc hetet várni az önként távozó egészségügyi államtitkár utódjának tényleges beiktatásával.

A Magyar Idők még október 3-án hozta nyilvánosságra, kit választott a miniszterelnök, eltelt tíz nap, mire Balog miniszter helyet talált a naptárában a hivatalos bejelentésre, a Magyar Közlönyben csak ezen a héten hétfőn jelent meg Ónodi-Szűcs kinevezése – igaz október 15-re visszadátumozva, a papírt pedig csak tegnap adta át neki az államfő. A huzavona fényében vagy ez a kormány legfontosabb feladata, vagy ennyire lényegtelen, hogyan alakul az egészségügy jövője. Az elmúlt hónapok tapasztalatai az utóbbit sejtetik.

Az orvosi diplomával is rendelkező új államtitkár egészségügyi szakmenedzserként a városi és regionális szint után országos egészségszervezésben is megmutatta már képességeit. Frappánsan megoldotta a vezetése alatt álló Állami Egészségügyi Ellátó Központ (ÁEEK) feladatául szabott idei kórházkonszolidációs egyeztetéseket: a legnagyobb beszállítókkal a központban tárgyaltak, a kisebb összegekről meg sorvezető alapján az intézmények egyezkedhettek. Nem hagyta agyonterhelni saját szervezetét, közben megadta a kórházaknak az önállóság illúzióját és egyben figyelmeztette őket a gesztussal: döntéseik következményeit is viselniük kell.

Első államtitkári megszólalásait most mégis óvatos lelkesedéssel fogadta a szakma és a közvélemény. Jól hangzik ugyan az alapgondolat, hogy a valós betegigényekre kell alapozni az átszervezéseket, ezért a svájci állammal közösen finanszírozott alapellátási modellkísérletnél már alkalmazott felmérésekkel kezdi működését, sokan mégis csak időhúzásként értékelik a tervet. Egészségügyi szakmai rendezvények folyosói beszélgetésein rendre elhangzott az utóbbi napokban: politikai szövegnek jó a terv, de a folyamatban lévő felmérésre hivatkozva el lehet halasztani minden érdemi lépést az ágazatban. Az sem lenne meglepő, ha Ónodi-Szűcs Zoltán valóban a tehetetlenséget leplezné a vizsgálattal, hisz az elfogadott jövő évi költségvetésben nincs mozgástere az egészségügy vezetőjének, a miniszterelnöknél tett bemutatkozó látogatásán pedig maga is úgy fogalmazott: plusz pénzt csak akkor kér, ha a felmérés végén az derül ki, a betegigényekhez igazított ellátási szerkezet módosítását nem lehet megoldani a rendszerben most benne lévő pénzből.

Ígérete szerint egyik első dolga lesz megbeszélni Czibere Károllyal, hogyan tudná átvenni a szociális ágazat a csak ápolásra szoruló, többnyire idős emberek gondozását a kórházaktól. Ez ténylegesen átszabná a hazai fekvőbeteg-ellátás szerkezetét, a lépés jogosságát a népesség öregedése miatt mindenki elismeri, de kérdés, hol és kik ápolják majd tovább emberek tízezreit, mi lesz a sorsuk az eddigi ápolási osztályoknak. Ugyanilyen fontos lenne a hét éve változatlan kórházi alapdíj emelése, mert enélkül az intézmények folyamatosan többet költenek a beavatkozásokra, mint amennyi pénzt kapnak az Országos Egészségbiztosítási Pénztártól (OEP), de erről egy szót sem hallani.

Az viszont biztos, az országos kórházi struktúra átalakításába eddig minden miniszter vagy államtitkár bicskája beletört, az év elején megváltást ígérő megyei kapacitás-elosztó bizottságok sem jutottak semmire, mert a miniszterelnök nem merte vállalni a komoly politikai csatákkal, Fideszen belüli háborúval fenyegető terveket.

Az államtitkár a már említett svájci modell praxisközösségekre építő megoldását tartja követendőnek az alapellátásban, bár még nem tudni, egy kötelező rendszer mennyire képes pótolni a vészesen öregedő háziorvosokat, gyermekorvosokat vagy fogorvosokat, honnan lehetne mindenhová gyógytornászt szerezni. Az életpálya helyett ágazati kollektív szerződésben gondolkodik, amit szakszervezeti jogászok képtelenségnek tartanak, nem tudni, mivel akarja hazacsábítani a külföldön dolgozó ápolókat és azt sem, mit gondol a magánegészségügy térnyeréséről vagy az orvosegyetemek önállósodási terveiről. A hálapénzről pedig csak annyit mert eddig mondani: működőképes viszonyok között kikopik a rendszerből. Ígérni legalább nem ígért semmit.