Mienk az ország?

Kísértet járja be hazánkat, a kádárizmus kísértete. Pusztán ennyi és még véletlenül sem több mint amennyit galád mód átköltve vettem kölcsön Marx /Corvinus/ Károlytól, s ami miatt a tizenkilencedik század legvitatottabb filozófusa remélhetőleg nem kezd el amúgy hirtelenjében forogni highgate-i sírjában.

Kísértetek pedig nincsenek! – rúghatnánk vissza a nagy „marxista” térfelére a labdát, buzgón hivatkozva a kommunizmus atyjának ateista mivoltára. De mégsem rúgjuk, mert a fránya szellem már itt jár-kel közöttünk (akárki láthassa!), amint ósdi, hófehér lebernyege kacéran meg-meglebben. Régi szellők fújják. A fák meg mintha valami olyasfélét susognának – jól hallom? – hogy "aki nincs ellenünk, az velünk van!" Jani bá’ még csippent is hozzá egy hamiskásat, Illyéssel, Németh Lászlóval koccint – népiesek kipipálva. Nagy Imre meg fordul egyet-kettőt a 301-esben. Amíg csak világ a világ, ő már mindörökké Borbíró Piroska marad…? A kompromisszum megköttetett…

Aztán új szelek fújdogáltak. Elfútták a tovarisokat (konyec!) Varsói Szerződésestül, KGST-stül. Beleszippanthattunk a szabad levegőbe, húsz esztendőn át ízlelgethettük ezt a demokrácia névre hallgató micsodát, aztán mintha megakadt volna a torkunkon. Rögvest visszakívántuk a régvolt ízeket, amúgy magunktól, pedig égen-földön se török, se tatár, se ruszki…

Viszont kellett egy vezér, de nagyon! Importra nem futotta - sehol egy Sztálin, sehol egy Brezsnyev -, be kellett érnünk a hazaival. Azzal kellett főznünk, amink van. Kicsit sárga, kicsit savanyú…a többit már tudjuk. Ő a miénk. Aki megvéd minket. Akiket meg nem, azok nem is mink vagyunk. Azok közé még a kutya sem kívánkozik, legfeljebb a Gyurcsány, meg a háza népe, arabostul, afgánostul…

Minket meg vár a jó meleg akol, a nagy közös nevező, a körbeülhető húsos fazék, s ha kaparsz kurta, akkor hagynak még neked is… Némelyeknek meg jut harmincvalahány ülőhely a Parlament karéjában. Igaz, hogy nem bársonnyal borított, amire leteheti egy magafajta ellenzéki az ülepét, de bánja kánya, a fapados is jól fizet. Csak húzza jól meg magát. Jő a zimankó, benn meg fűtenek. Tüntetni a hidegben, brrr… Amúgy meg minek? Ugyanaz az ötszáz fő mindig. Akiket már név szerint is… Persze azért a látszatra adni kell. Néhanapján, alkalmanként tüntetgetünk egy kicsit, aláírásokat is gyűjtögetünk ezért-azért, elvégre ellenzék volnánk, vagy mi a szösz.

Csak tudnám, hogy az Orbán mire vár még? Vak, ha nem látja, hogy mindnyájan azt lessük, mikor csippent egyet a szemével. Még hányszor kéne tartózkodva szavaznunk, szembe dicsérni mind a hat pontját, pozitívan semlegesnek lenni, vagy semlegesen pozitívnak. Pedig ha úgy kívánná, a főesküt is letennénk, hogy az istennek sem vagyunk hajlandók elmozdulni a tíz százalékról!

A csippentés még várat magára. Akárcsak a koccintás Illyés és Németh László kései kollégáival. Szemmel láthatólag veszített keménységéből az „ellenzéki” tévé is, ha nem is adta még be a derekát. Mit várunk hát a keményen dolgozó kisembertől?

Megszálló katona idestova már negyedszázada nem lépett kis hazánk földjére. Miénk, csakis a miénk az ország, még a diktatúrát is magunknak építjük!

Miénk az ország? Valóban a miénk?