Bell magyar szemmel

Amilyen udvarias, olyan kemény előadást tartott Colleen Bell szerda este a Corvinuson. Aki abban reménykedett, hogy az Egyesült Államok André Goodfriend ügyvivő távozása után, a nagykövet érkezésével megváltoztatta a magyar kormány politikáját bíráló álláspontját, az csalódott: semmi sem változott. Sőt, amennyire a diplomácia megengedte, Bell még Goodfriendnél és a két hete kiszivárgott 2014 októberi non-papernél is élesebben fogalmazott. A parlamentáris berendezkedés csorbítását ért korábbi kritikán túl olyan általános minősítés is elhangzott, mint hogy "sajnos, vannak, akik nem hisznek abban, hogy a demokratikus értékek a béke és a jólét legjobb alapjai", ami az orbáni illiberalizmus elutasítása. Az pedig, hogy "a nacionalista, intoleráns retorikát oda kell hajítani, ahová való, a szemétdombra", azt mutatja, hogy Washington, ha a kelleténél lassabban is, de kezdi felismerni annak valós veszélyét, hogy az európai nacionalizmus menekültáradatot kihasználó földrésznyi ébredése, s ennek nyomán az Unió szétesése globális katasztrófával fenyeget.

Mindezek hallatán Szijjártó Péter külügyminiszter legfeljebb azon tűnődhetett el, behívathatja-e az amerikai nagykövetet, vagy sem (megtehette volna, ha ennek az aktusnak lenne még bármilyen súlya), vagy csak szóljon vissza élesen. Megtette, s az ő (vagy a kommunikációs stáb) szavait ismételte meg Lázár János kancelláriaminiszter is: Bell beszéde semmi újdonságot nem tartalmazott, mintha nem éppen azzal volna gond, hogy a kormány politikája változatlan. Mivel Magyarország nem az Egyesült Államok, hanem az Európai Unió tagállama, a nagykövet által felvetett kérdéseket az EU-val vitatjuk meg. Sőt, korábban már meg is vitattuk, és le is zártuk őket. Egy ócska hatalom, ócska és hazug magyarázkodása ez, amely a NATO (amerikai) katonai védőernyője alatt ficánkol, most éppen az általa ezerszer el- és kiátkozott Unió mögé bújva, hogy leplezze azt a politikai vitalitást, amelyet egy "új" jobboldali, nacionalista Európa felvirradásától remél.

Magyarország egyetlen olyan ország beavatkozását sem tolerálja, amely nem tagja az EU-nak, mondta Lázár. Tartunk tőle, a törpekakas otrombasága még sokáig fog a washingtoni fülekben visszhangozni.

Szerző
Friss Róbert

Múltismétlés és önsorsontás

Vajon mikor felejtjük el a fontos tapasztalatainkat, és mikor követjük el a újra ugyanazt a hibát?

Őseink nem lehettek valami nagy véleménnyel saját magunkról, mert az emberi nem már az őskorban kitalált remek mechanizmusokat, amelyekkel memóriáját erősítse. Meséket mondtunk, eposzokat írtunk, képeket festettünk, amelyek felidézték, hogy miből mi lett. A gőgből, haragból, sértettségből, kapzsiságból elkövetett bűnökből háború lett és a háború tönkretette az egész emberi közösséget. Számtalan mítosz idézte ezt a fontos tanulságot őskori és ókori eleink döntéshozó gondolkodásába.

Talán most sem ártana néhány ilyen eposzt írni. Például ezt a címet ajánlanám: „Ének Budapest szörnyű ostromáról és arról, miként pusztította el egymillió honfitársunkat valamint saját magát és továbbá az egész országot az vitéz Horthy Miklós mérhetetlenül ostoba és kapzsi rendszere”. Mivel az vitéz Rákosi Mátyás szintén mérhetetlenül ostoba és kapzsi rendszere nem pusztította el az országot, ugyanis akkor éppen béke volt, csak nyomorba és kiszolgáltatottságba döntötte, a Rákosiról szóló krónikás éneknek más címet adnék, például ezt: „Mi módon tegyük tönkre magunkat és híveinket, eszméinket és mind az mi jövőnket a népnek az szép szabadságtól való totális megfosztása által”.

Kezd az a benyomásom lenni, mintha megindultunk volna egy úton, amelyet a kapzsiság, az ostobaság és a népnek az szép szabadságtól való megfosztása jellemez. Nem vagyok egészen biztos ebben a diagnózisban, mert mintha a lakosság többségét nem zavarná ez a dolog, és lehet, ők ítélnek helyesen, én tévedek. Aztán meg úgy tűnik, mintha nemcsak mi, magyarok vesztettük volna el történelmi és politikai tájékozódó képességünket, hanem számos más ország is Kelet-Európában. Mintha máshol is ugyanúgy érdemi tiltakozás nélkül venné tudomásul a választópolgár, hogy fontos demokratikus intézményei már inkább csak formálisan működnek, tartalmilag kiüresedtek (Alkotmánybíróság, Parlament), erejüket vesztették (szakszervezetek) vagy engedelmesen dicshimnuszokat zengenek (úgynevezett közmédia). Ez még nem az az önpusztító dalolás, amivel mind Kelet, mind Nyugat népe az első világháborúba bemasírozott, hogy aztán elveszítse vagy az egyik lábát, vagy az egyik kezét, vagy mind a kettőt és átlőjék hasát miközben családja iszonyú szegénységbe süllyed, szóval, ez még nem a „megállj, megállj kutya Szerbia”-ideje, de ahogy a diplomáciai nyilatkozataink hangvételét figyelem, az az érzésem, gyors ütemben közeledünk ehhez az időhöz.

Az okot sokan a demokrácia hitelvesztésében látják. A lakosság elszegényedő része számára a demokratikus húsz év azt jelentette, hogy demokratikusan, jogállami módszerekkel játszották ki őket, demokratikusan vesztették el az állásukat és jogállami módszerekkel kerültek reménytelen adósságcsapdába, miközben egy másik embercsoport kirívóan és ingerlően gazdagodott, sokmilliós terepjáróin száguldozott a szintén sokmilliós vitorlás hajóihoz.

Mások a Nyugat viselkedését hibáztatják. Amíg demokratikus módszerekkel kormányoztak a magyar kormányok, nem nyíltak meg előttünk az uniós támogatások óriási forrásai és az elégedetlenek sem kereshettek megoldást problémáikra nyugati munkavállalással. Most, hogy a Kelet láthatóan lemondott a demokratikus ideálok követéséről (tehát nem versenyellenfél többé a Nyugat számára), ömlik ide a pénz, megfinanszírozzák a problematikus rendszereket, az ellenzéküket pedig felszívja nyugati munkaerőpiac.

Nem olyan nehéz ebből a helyzetből levonni a következtetéseket a jövőre nézve. Két jövőkép lehetséges. Az A-verziót Amerika- és modernizáció-ellenesség, antiszemitizmus, rasszizmus, kirekesztő szemlélet és a rendpárti struktúrák iránti mély bizalom jellemzi. A B-verzió? Hát az egy nehezebb ügy. Szükség volna egy, a demokratikus szakaszra vonatkozó őszinte, feltáró szembenézésre. Szükség volna egy olyan politikusi gárdára, amely nem vesztette hitelét. Szükség volna egy Európa-barát, Európa-konform politikai és gazdasági programra. És szükség volna arra, hogy mindazok az emberek (tömegek), akik a mai rendszer vesztesei, megerősítsék memóriájukat, eszükbe idézzék, hová vezetett a szabadságról és az önálló véleményalkotásról való lemondás, és boldogulásukat ne egy önfeladó közösségi betagozódásban (legyen az akár fasisztoid, akár sztálini jellegű), hanem a független individuum jogállami önérvényesítésében keressék. Szükség volna arra, hogy az a középosztály, amelyet áthat ma a lecsúszástól való félelem, és ezért könnyen hisztérizálható, felismerje a saját sorsa iránti felelősségét, és hosszú távra gondolkodva a demokratikus értékekhez való ragaszkodás példáját mutassa fel a közvélemény előtt.

A történelem arra tanít, Kelet-Európában nem szokott sokáig tartani az önmagunk sorsáról való döntés lehetőségének ideje. Hosszú évszázadokon át külső hatalmak határozták meg az itt élő emberek sorsát, másutt döntöttek rólunk, Isztambulban, Bécsben, Berlinben, Moszkvában. Most olyan időt élünk, amikor lehetne esélyünk jó irányba fordítani a történelmünket.

Olvassunk történelmet.

Szerző
Szunyogh Szabolcs újságíró

Mienk az ország?

Kísértet járja be hazánkat, a kádárizmus kísértete. Pusztán ennyi és még véletlenül sem több mint amennyit galád mód átköltve vettem kölcsön Marx /Corvinus/ Károlytól, s ami miatt a tizenkilencedik század legvitatottabb filozófusa remélhetőleg nem kezd el amúgy hirtelenjében forogni highgate-i sírjában.

Kísértetek pedig nincsenek! – rúghatnánk vissza a nagy „marxista” térfelére a labdát, buzgón hivatkozva a kommunizmus atyjának ateista mivoltára. De mégsem rúgjuk, mert a fránya szellem már itt jár-kel közöttünk (akárki láthassa!), amint ósdi, hófehér lebernyege kacéran meg-meglebben. Régi szellők fújják. A fák meg mintha valami olyasfélét susognának – jól hallom? – hogy "aki nincs ellenünk, az velünk van!" Jani bá’ még csippent is hozzá egy hamiskásat, Illyéssel, Németh Lászlóval koccint – népiesek kipipálva. Nagy Imre meg fordul egyet-kettőt a 301-esben. Amíg csak világ a világ, ő már mindörökké Borbíró Piroska marad…? A kompromisszum megköttetett…

Aztán új szelek fújdogáltak. Elfútták a tovarisokat (konyec!) Varsói Szerződésestül, KGST-stül. Beleszippanthattunk a szabad levegőbe, húsz esztendőn át ízlelgethettük ezt a demokrácia névre hallgató micsodát, aztán mintha megakadt volna a torkunkon. Rögvest visszakívántuk a régvolt ízeket, amúgy magunktól, pedig égen-földön se török, se tatár, se ruszki…

Viszont kellett egy vezér, de nagyon! Importra nem futotta - sehol egy Sztálin, sehol egy Brezsnyev -, be kellett érnünk a hazaival. Azzal kellett főznünk, amink van. Kicsit sárga, kicsit savanyú…a többit már tudjuk. Ő a miénk. Aki megvéd minket. Akiket meg nem, azok nem is mink vagyunk. Azok közé még a kutya sem kívánkozik, legfeljebb a Gyurcsány, meg a háza népe, arabostul, afgánostul…

Minket meg vár a jó meleg akol, a nagy közös nevező, a körbeülhető húsos fazék, s ha kaparsz kurta, akkor hagynak még neked is… Némelyeknek meg jut harmincvalahány ülőhely a Parlament karéjában. Igaz, hogy nem bársonnyal borított, amire leteheti egy magafajta ellenzéki az ülepét, de bánja kánya, a fapados is jól fizet. Csak húzza jól meg magát. Jő a zimankó, benn meg fűtenek. Tüntetni a hidegben, brrr… Amúgy meg minek? Ugyanaz az ötszáz fő mindig. Akiket már név szerint is… Persze azért a látszatra adni kell. Néhanapján, alkalmanként tüntetgetünk egy kicsit, aláírásokat is gyűjtögetünk ezért-azért, elvégre ellenzék volnánk, vagy mi a szösz.

Csak tudnám, hogy az Orbán mire vár még? Vak, ha nem látja, hogy mindnyájan azt lessük, mikor csippent egyet a szemével. Még hányszor kéne tartózkodva szavaznunk, szembe dicsérni mind a hat pontját, pozitívan semlegesnek lenni, vagy semlegesen pozitívnak. Pedig ha úgy kívánná, a főesküt is letennénk, hogy az istennek sem vagyunk hajlandók elmozdulni a tíz százalékról!

A csippentés még várat magára. Akárcsak a koccintás Illyés és Németh László kései kollégáival. Szemmel láthatólag veszített keménységéből az „ellenzéki” tévé is, ha nem is adta még be a derekát. Mit várunk hát a keményen dolgozó kisembertől?

Megszálló katona idestova már negyedszázada nem lépett kis hazánk földjére. Miénk, csakis a miénk az ország, még a diktatúrát is magunknak építjük!

Miénk az ország? Valóban a miénk?

Szerző
Hámori András író